A létezés határa

2025.02.18.

Szeretem a reggeleket, a csendet, az egyedüllétet. Mintha az egész világ aludna, csak én lennék ébren. Hajnali négy körül valahogy mások a rezgések, az érzések. Nem zavar semmi. Valahogy szabadabban áramlanak a gondolatok, valahogy frissebben, élénkebben jönnek-mennek a képek a fejemben. Talán azért, mert olyan közel vagyok még az almáimhoz ilyenkor. Talán ezért olyan filmszerű, plasztikus minden, amit ilyenkor látok. És mostanában egyre hosszabb, élénkebb a film, ami bennem pörög. 

A film a jövőmről.

Látok valamit. S ahogy nézem a mozimat, felmerült bennem a kérdés, tudok-e olyan dologról gondolkodni, ami nincs, ami nem létezik? De talán ennél is sokkal jobban érdekel a másik oldala a kérdésnek: ha meg tudok magamban valamit fogalmazni, ha valamiről képes vagyok gondolkodni, akkor az már van, az már létezik?  

Útkeresésben vagyok. 

Már jó ideje. Keresem, hogy merre tovább. Ebben a nagy keresésben talán az egyik legjobb dolog, hogy rengeteget gondolkodom, filózgatok, el-elképzelek dolgokat magamnak, magamról. Egyre inkább formálódik egy érzés, egy kép bennem. Látok magam előtt egy jövőt és felmerült bennem a kérdés, hogy hogyan is állok ehhez a jövőképhez.

Hát elkezdtem feszegetni ezeket a kérdéseket, mert azt hiszem, az életem fontos döntési helyzetek előtt áll és a hozzáállásomat alapvetően az fogja alakítani, milyen válaszaim lesznek. Céget szeretnék indítani, új vállalkozást építeni, valami olyanba vágni, ami még nincs. 

Nincs? 

Ha azt gondolom, hogy ez a valami még nincs, nem létezik, akkor azon kell gondolkodnom, hogyan hozhatok létre valamit, ami még nincs. De vajon képes vagyok létrehozni valamit a semmiből? Testbe, formába önteni egy nem létező dolgot? 

Ha azt gondolom, hogy ez már van, hisz, kitaláltam, hisz minden nap gondolkodom róla, elképzelem a részleteit, talán még nevet is adok neki, s akkor így már "valamiről" tudok beszélni és a valami az már van. És ha ennek a valaminek még neve is van, akkor már hivatkozni is tudok rá. 

Ha elmondom a többieknek, mesélek róla, nevén nevezem, akkor ezután a többiek is egyszerűen tudni fogják, hogy ez mi, nem kell hosszan magyaráznom. Így erősödik meg bennem ez a kép, így lesz az, hogy majd érdeklődnek a többiek, hogy mizu ezzel a dologgal, és persze anyám is meg tudja majd kérdezni, hogy “na, fiam, hogy halad ez a dolog”? Így bővül majd ez a kép, így csatlakoznak rá egyszerűbben mások, így tudok majd írni róla, lesznek gondolatok, cikkek, kapcsolódó érzések és érdeklődő emberek körülötte. Körülöttem.

Ezek a tapasztalások építik bennem azt a tudatot, hogy ez már nemcsak hogy van, de 

Él, növekszik. 

És nem csak bennem, de a többiekben is. A kérdés hát nem az, hogy létrejött-e már - hisz beszélek róla, van, érdeklődnek -, hanem az, hogy hogyan fejlesztem, hogyan segítek neki, hogy a gondolati síkból átkerüljön az anyagi síkba, hogy megfogható legyen, hogy egyre többen ismerjék a nevét, tudjanak hozzá kapcsolódni.  

És ezeken a kapcsolódásokon keresztül kezd el növekedni, kezd el szép lassan egyre erősebb és élettelibb lenni. Nem kérdés, hogy létezik-e, hisz itt van, itt van bennem, majd benned. A kérdés csak az, hogy milyen. És ezt a milyent a cselekedeteim fogják formálni. A cselekedeteimet pedig meghatározzák a gondolataim. Így nem mindegy, hogy mit gondolok erről: 

Van, vagy nincs?

A nincs nem tud kapcsolódni, a van, a valami igen. És ha a valaminek már neve is van, akkor már asszociálunk is dolgokra, így elkezdjük a gondolatainkkal felruházni, kiszínezni és ettől még több kapcsolódási pontot hozhatunk létre, ami ezek után felgyorsíthatja az egész folyamatot.

Elindul az élet.

Ahogy közeledik a reggel 7 és világosodik odakinn, úgy kezd ez a film elhalványulni, jönnek a zajok, indulnak a szomszédok a munkába, Ottó is az ajtóban áll már, menne sétálni. Indul az élet és én mindeközben a kanapén ülve egyszerűen tudom:

A film, amit látok, nem egy kitaláció, inkább egy dokumentumfilm. Egy történet, ami már van, ami már megtörtént, csak még nem értem oda az életemben.

De itt vagyok, a létezése határán.