Három hónapja írtam arról, hogy szorongok. Rengeteg üzenetet kaptam, zömében diagnózist, vagy javaslatokat a gyógymódra, esetleg egy-egy kedves együttérző gondolatot.

De jöttek hívások meglepő helyekről, sikeres, elismert emberektől - cégvezetőtől, ex-bankigazgatótól, nemzetközileg elismert szakembertől… sorolhatnám - akik üzenetükben arról meséltek, hogy ők hogyan, mennyire szoronganak, vagy szorongtak. Volt, aki vissza sem mert gondolni erre az időszakára, mert félt, hogy akkor újra visszajöhet ez a nyomasztó érzés. Meglepő őszinteséggel reagáltak az írásomra.

Együtt élünk a szorongással, együtt élünk vele, csak nem beszélünk róla. Pedig szorongunk, szoronganak a gyerekeink, a szüleink. De ez tabu. Talán azt gondoljuk, hogy aki szorong, az gyenge, áldozat. Nem akarunk áldozatok lenni.

Talán ezért volt fura hogy írtam róla, mert ha ezt valaki leírja, valaki ezt publikussá teszi, akkor ott már biztosan nagy bajok lehetnek. Főleg, ha egy cégvezető ír erről… Szóval, inkább nem beszélünk róla.

Talán a cikkem érintette meg a szervezőket, talán csak egy szerencsés egybeesés, de erre kaptam lehetőséget a HR Feszt csapatától, akik szintén úgy érezték, érdemes teret adni a témának.

Három hónapja írtam arról, hogy szorongok. Rengeteg üzenetet kaptam, zömében diagnózist, vagy javaslatokat a gyógymódra, esetleg egy-egy kedves együttérző gondolatot. Talán a cikkem érintette meg a szervezőket, talán csak egy szerencsés egybeesés, de arra kaptam lehetőséget a HR Feszt csapatától, hogy erről beszélgessek Bán Andrással a színpadon.

Szorongás a színpadon

Hosszú évek után, szeptember elején voltam újra előadó egy konferencián. Egész pontosan beszélgetőpartner. A kutyasétáltatós projektem felkeltette a szervezők érdeklődését, így kaptam meghívást a HR Fest Health eseményre. Élveztem, jó volt újra kicsit visszacsöppeni a forgatagba. Pár nappal ezelőtt érkezett a Linkedin értesítés, valaki megemlített egy posztban. Barkóczy Barbara írt egy beszámolót az eseményről, kifejezetten a Pagonyi Adrival folytatott beszélgetésemről. Barbara hozzájárulásával ezt osztom meg változatlan formában. Köszönöm! 

Az eredeti írás ide kattintva érhető el.

Szeretném megosztani veletek pár bejegyzésben, hogyan is éreztem magam egy online eseményen, ahol a fő téma az egészség és a vállalati jóllét volt.

Be kell valljam, hogy kizökkentem már az online eseményekből, de ez az esemény egy remek szervezés volt, és külön köszönet a szervezőknek, hogy ingyenessé tették.🙏

Pagonyi Adrienn, az esemény háziasszonya végig nagy figyelemmel és felkészüléssel vezette az eseményt. Éreztem rajta, hogy otthon van a témában. (Az esemény után néztem csak meg a LinkedIn profilját és képbe is kerültem miért 😊.)

Első vendége Vendler Balázs volt. Nagyon erős kezdés, és annyira betalált a téma, a szókimondás, az őszinteség, hogy mindenkinek ajánlok egy közös sétát Balázzsal.

Pár kérdést fel is írtam magamnak, mert ezeken érdemes időről időre elgondolkoznom:

Észreveszi a vezető, vagy a HR kolléga, ha egy munkatárs besokkal?

Megéri-e a cégnek arra pénzt áldozni, hogy fejlessze a munkavállalója kockázatvállalói skilljét?

Nekem milyen kockázatvállalói skillem van?

Work, Life balance azt nem rövid, hanem hosszabb távon értelmezzük, mert úgy lesz értelme.

Mi a szerepe a munkáltatónak a munkavállaló életében? ☝️ Olalala… egy remek kérdés, ami engem is elgondolkodtatott.

Munkáltatói szerep a munkavállaló életében lehet, hogy az életéhez szükséges pénz megteremtésének segítője. Ezzel a munkavállaló tudatában van, érti, és erre a polcra helyezi a munkáltatót.

A gondolatmenetben, ez miért is van rendben? Azért, mert ez a munkavállaló lehet a magánéletében éli ki a kreativitását, szenvedélyét, és neki így van meg az egyensúly. Érdekes gondolat nem?

Sokan mondják, hogy olyan munkakörben dolgozz, amit szenvedélyesen szeretsz. Ez így elég fekete és fehér.

Ne érezd magad azért rosszul, mert elvégzed a napi 8 óra munkádat és utána másban éled ki a szenvedélyedet. Az a szenvedély lehet a gyerek Halloweeni partijának a megszervezése, vagy rájössz, hogy ejtő ernyőzni szeretnél megtanulni, vagy önkéntes munkát vállalsz az állatkertben.

Ez így is rendjén van, hiszen, ha van egy hobbi, amit szenvedéllyel szeretünk, de ha abból mondjuk főállás lenne, más fajta szenvedély lenne úrrá az emberek többségén. Mindenki más és tényleg el kell tudnunk fogadni azt, amink van a jelen helyzetben és abból főzni.

Sok esetben nem abba fáradunk el, hogy 8-10 órát dolgozunk, hanem nem találjuk meg azt, hogy mi az értelme a munkánknak. 📢

… és itt még nem volt vége a 20 perces gondolatébresztő beszélgetésnek.

Wellbeing programokkal vajon mi a célja a munkáltatóknak? Cél-e az, hogy a munkatárs jól legyen vagy jól végezze inkább a munkáját…

Egy befásult munkatársat hogyan lehetne abban segíteni, hogy akkor nyugodt szívvel menjen el a cégtől, de inkább menjen, mint maradjon.

Sok stratégia létezik, de nagyban a munkavállalót is függ, hiszen ő úgy él, ahogy ő akar. Nem erőltethetünk rá programokat, képzéseket, hiszen neki még nincs meg a saját miértje, hogy ő miért tenné azt meg magáért?

Rugalmasnak kell lennünk a mai világban, és önismeret kulcsfontosságú, hogy fejlesszük magunkat. Így szerencsésnek érzem magam, hogy a cég, ahol dolgozom van lehetőségünk olyan tréningeken részt venni, ami különböző kompetenciákat fejleszt. Viszont érdeke ez minden vállalatnak, hogy a munkavállalójának erős önismerete legyen?

Számomra ez a beszélgetés meglepően jó volt és sokat adott, mert olyan dolgokat, gondolatokat mondtak ki, amik elfogadására és kimondására nem minden munkahelyen van lehetőség. Egész nap tudtam volna csak őket hallgatni.

Vendler Balázs munkássága maga a csoda számomra. Tényleg! Ahogy elmondja a hallgatóságnak, ... hogy az embernek nem egy csendes kávézó a környezete.

Az erdő az 🌿, hiszen ott a nyugalom, ott áramlik az energia ✨ , és aki elmegy hozzá és egy sétálás közben jót beszélgetnek az erdőben, az az ember igazából önmagához kapcsolódik az erdő és Balázs segítségével. 😊

Hosszú évek után szeptember elején voltam újra előadó egy konferencián. Egész pontosan beszélgetőpartner. A kutyasétáltatós projektem felkeltette a szervezők érdeklődését, így kaptam meghívást a HR Fest Health eseményre. Élveztem, jó volt újra kicsit visszacsöppeni a forgatagba. Pár nappal ezelőtt érkezett a Linkedin értesítés, valaki megemlített egy posztban. Barkóczy Barbara írt egy beszámolót az eseményről, kifejezetten a Pagonyi Adrival folytatott beszélgetésemről. Barbara hozzájárulásával ezt osztom meg változatlan formában. Köszönöm!

HR Fest Health után

Januárban kezdtem el blogot írni, céges dolgokkal indítottam, mentorálasról írtam, majd a világűrről, 1-2 céges projektről... majd májustól elkezdtem egyre gyakrabban önismereti, kicsit talán elvontabb témákról írni. Majd a dilemmáimról... a kétségeimről. A félelmeimről. A vágyaimról.

Olyan dolgokról, melyek meghatározzák azt, aki vagyok. Olyan dolgokról, amik meghatározzák, hogyan élem az életem, hogyan építem a cégem, hogyan vagyok jelen a kapcsolataimban. Erről szól a blogom.

Ez a könyv egy offline blog. Az érzés, amit a könyvvel kapcsolatban érzek, nem összehasonlítható azzal, ahogy a blogomra gondolok. A könyv különleges. A könyv élménye messze túlmutat a tartalmon, pedig ugyanaz a szöveg online formában is elérhető. Mégis...

A könyv kézzelfogható dolog. Amikor összeraktam és kinyomtattam a saját írásaim, egy fizikai tárgyat hoztam létre, ami kézzelfogható, lapozható, elhelyezhető a polcon. Ez az érzés sokkal erősebb, mint egy online publikáció. Egy könyv súlya, textúrája, illata mind az alkotás kézzelfoghatóságát erősítik, egy maradandó emléket teremtve.

Én írtam. Majd tördeltem. Borítót terveztem. És épp a nyomdát szervezem.

Egy könyv elkészítése gyakran egy folyamat, egy szakasz lezárását jelzi. Az írások online folyamatosan frissíthetőek, szerkeszthetőek. Hetente írok valamit... De amikor egy könyvet összerakunk, az valami véglegeset, lezártat szimbolizál. Ez az érzés, a valami befejezésének az érzése és az önálló mű létrehozása valami... valami elképesztően felemelő.

De ez nem csak az alkotóról és az alkotásról szól. A kapcsolatról is. Egy könyv egészen másfajta kapcsolatot hoz létre az olvasóval. Egy könyv olvasása talán egy lassabb, mélyebb élményt nyújt. Talán a figyelem folyamatosabb, és talán az emberek több időt töltenek egy könyvvel. Talán a könyv, annak a megfogása, a kézben tartása segít abban, hogy azt érezzük, azok a gondolatok, ha egy rövid időre is, de részévé válnak a valóságunknak.

És persze ott van az is, hogy a könyv, mint médium, hosszú múltra tekint vissza, évszázadok óta a tudás és a művészetek fő hordozója. A könyvekben halhatatlanná teszik a gondolatokat. A könyv része az életemnek egészen pici korom óta, ezzel szemben az internet, a digitális kiadványok épp csak pár évtizede. Csoda hát, hogy máshogy viszonyulok hozzájuk?

Tettem pár lépést magam felé. Áldoztam a gondolataimra, arra, hogy maradandó testet öltsenek. Időt, energiát, figyelmet. Fontosak voltak annyira a számomra, hogy kézzelfoghatóvá, ajándékozhatóvá alakítsam őket.

Ez lett a címe. Minden írásom pár perc alatt elolvasható, átlapozható. Ideális egy kávé mellé, vagy ha elvonulnál valahova, ahol nincs net. Ha picit nem nyomkodnál, hanem inkább lapoznál.

Ma pár darab fog készülni belőle. Azoknak, akik közel állnak hozzám. Azoknak, akik benne vannak - név szerint, vagy egy-egy történet név nélküli szereplőjeként, vagy épp csak sejtetve elbújtatva a sorok között.

Ez itt egy könyv

Az idei évem legizgalmasabb projektje az ismeretlenekkel közös kutyasétáltatás ötlete. Eltelt 3 hónap, megtelt az évem, eddig 20+ ember jelentkezett, bő a felén már túl is vagyunk.

Ehhez a projekthez semmi extra nem kell. Mégis van benne valami megfoghatatlan. Valami, amitől a beszélgetések után mindig jobban érzem magam. Picit többnek, picit jobbnak. Két-három óra beszélgetés egy ismeretlennel.

Ezek a beszélgetések mindig nagyon egyszerűen indulnak. Semmi feszengés, semmi szorongás. Olyan gyorsan kapcsolódunk. Pedig mindenféle ember jelentkezett. Voltak régi ismerősök, facebook barik, akikkel talán még nem is találkoztam, ismerősök ismerősei, akikkel biztosan nem találkoztam és olyanok, akikkel sosem volt semmi kapcsolatom, akik épp csak olvastak tőlem valamit, talán csak a kutyasétáltatós posztot és kíváncsiak lettek.

Kb. egyformán jöttek nők és férfiak. A csapat túlnyomó része Budapest és környékéről való. Nagyobb részt működő cégek vezetői kerestek meg, kisebb részben a kezdő vállalkozók. Zömében a szolgáltató szektorból jöttek hozzám, de volt beszélgető partnerem IT-ból, kereskedelemből, élelmiszer gyártásból, vendéglátásból is. A pénzügyi háttér is nagyon vegyes, a legnagyobb cég hatszázmillió körüli, a legkisebb 5 millió alatti.

Nagyon vegyes csapat. Mégis, van, volt valami, ami közös bennük. Ami mindenkinél működött. Mindenki szeretett volna egyet beszélgetni. Csak úgy. Hallani egy másik véleményt, megismerni egy másik megközelítést. Senki nem várta, hogy ott, akkor megoldjunk bármit is. Csak azt, hogy legyen egy jó kis reggeli séta. És ezért sokan 5-6 órát utaztak.

Semmi extra. Nem kell hozzá puccos tárgyaló, se pezsgő, se tip-top öltözet. Nem kell hozzá készülni. Nincsenek róla insta posztok, tiktok videók. Mégis, - talán, remélem, hiszem - mindenkiben marad valami maradandó az ő saját sétájából. Egy mondat, egy gondolat, egy érzés.

Jó lepörgetni fejben az elmúlt 3 hónap beszélgetéseit. Jó érzés kapni egy-egy visszajelzést és jó várni a következő hetet, hogy vajon mi lesz. Ki fog jönni? Mi fog történni?

Balogh Orsi jó 2,5 órát utazott, hogy reggel 7:30-kor közösen indulhassunk. Jó 2,5 órát sétáltunk, beszélgettünk. Majd közel 2,5 órát álltunk, vártunk, intézkedtünk, miközben a rendőrök helyszíneltek, kutyával nyomot kerestek, dokumentáltak, hogy rögzítsék Orsi autójának a feltörésének minden apró kis részletét.

Nem egy olyan kaland, amit bárkinek is kívánnék. Mégis jó volt látni, hogy Orsi milyen nyugodtan kezeli a helyzetet, hogyan intézi a biztosítót, az üvegest, a visszautat. Jó volt látni, ahogy 1-1 telefonhívásra hogyan mozdulnak meg a barátaim, hogy segítsenek. Ahogy Norbi barátom egyből jött, hogy szépen végigvárva a rendőri intézkedést, rendbe rakjuk Orsi autóját, hogy el tudjon indulni.

A beszélgetés, az egymásra figyelés, a segítségnyújtás. Talán még tanulnunk sem kell ezt, talán ezek a dolgok bennünk élnek, jönnek az élettel, talán részei annak, hogy emberek vagyunk.

Egyik sem került pénzbe, nem kellett hozzá semmi különleges. Csak egy kis nyitottság, kedvesség, türelem és jószándék.

Ez egy egyszerű dolog. Ehhez a projekthez semmi extra nem kell. Mégis van benne valami megfoghatatlan. Valami, amitől a beszélgetések után mindig jobban érzem magam. Picit többnek, picit jobbnak. Két-három óra beszélgetés egy ismeretlennel.

Egyszerű

Működhet-e egy céges tanácsadás úgy, hogy az ügyfél annyit fizet érte, amennyit az a megélése alapján ért neki? Meg merünk-e bízni egymásban ennyire? Mi kell az üzlethez, ha nem a bizalom? Ha nem bízunk meg egymásban, miért üzletelnénk? Mi lehet más értékes egy ilyen kapcsolatban, ha a pénz nem? Vajon könnyebb-e értéket találni egy olyan munkakapcsolatban, ami nem a pénzről szól, hanem az üzlet eredeti céljáról: az értékteremtésről és a hatékony értékkonverzióról?

Ez itt az új cégem indításának első naplóbejegyzése.

És akkor kezdeném is azzal, miért akarok céget csinálni. Mit szeretek ma csinálni, miből szeretnék megélni úgy, hogy azt őszinte kíváncsisággal, fejlődni akarással és szenvedéllyel tudjam nap, mint nap megtenni? A válasz egyszerű, azt szeretném csinálni, amit most csinálok, csak üzleti alapon.

Vállalkozási ötletekről, ezek megtervezéséről, megvalósításáról és a menet közben felmerülő problémákról beszélgetek, ezekről gondolkodom. Talán kicsit máshogy, mint ami megszokott. Nem a vállalkozás felől, sokkal inkább az önvizsgálat, az introspekció és az élet nehézségeivel való szembenézés irányából kiindulva. Olyan témákat boncolgatok, mint a kudarcoktól való félelem, a személyes vágyaink felvállalása, a saját erőforrásaink ismerete és a belénk nevelt paradigmák torzító hatásai. Mindezt a saját, lassan 30 éves vállalkozói és közel 50 éves élettapasztalataimra építve. Igyekszem nem elfogadni a bevett társadalmi normákat és a konformizmust. Arra ösztönzök, hogy mélyebben gondolkodj el a saját életeden, és merj szembenézni saját félelmeiddel és bizonytalanságaiddal, hogy rátalálj a saját utadra, ahelyett, hogy egyszerűen követnéd a társadalom által diktált, elvárt mintákat. Valójában arra bátorítom a beszélgetőpartnerem, hogy kérdőjelezze meg a dolgokat, s miközben erről dumálunk, ugyanezt teszem önmagammal is.

Elsősorban önmagam, és erre buzdítom azokat, akik valami miatt megtalálnak. Erről szólnak az írásaim, a videóim és a szerda reggelenkénti kutyasétáltatós beszélgetéseim is. Mivel semmiért sem kérek pénzt (kivéve a mentorálásaim), az elmúlt lassan 2 év alatt kikristályosodott, hogy ez az, ami most hív, amit csinálni akarok. Pénz nélkül is szeretem. De ha vállalkozást szeretnék ebből építeni, akkor a vállalkozás feladata az, hogy pénzt, profitot termeljen. De hogyan legyen ebben a pénz termelése úgy, hogy közben meg tudjam tartani az értékalapúságot? És egyébként is...

Mi is az értékem? És mitől működik?

Az, hogy valóban kíváncsi vagyok a másikra. Ezért tudok kapcsolódni. Nem azért sétálok vele, mert fizet érte, s miközben beszél én nem azon gondolkodom, mi lehet a gyerekkel, az autóval, az asszonnyal... hisz nekem jelenleg a hasznom a közös sétákból pont az, hogy érdekes embereket ismerek meg, az az érték a számomra, amit hallok. Nincs elvárásom, az érdekel, ami jön belőled. Mert pont ez tud számomra új lenni, ebből épülök, tanulok.

Ha ezért pénzt kérek, nem fogja ez a dinamikát megtörni? Hiszen, ha pénzt kérek, azért adnom kell valamit, akkor is, ha nem annyira érdekel a másik, tehát már nem igazán őszinte, érdekmentes a kapcsolódásom és ha nem így kapcsolódok, hogyan tudok valóban a hallottakra reagálni, és nem pedig valami klisé, tankönyvi bölcseletet mondani... Ez az egész egy elcseszett Schrödinger macskája!? Nem, nem fogok pénzt kérni, nem rontom el azt, amit annyira szeretek.

Mennyit? Amennyit érek neked. Szóval szívesen dumálok a céges dolgaidról, ha úgy érzed, én vagyok a megfelelő ember. Annyit kérek, hogy írd meg azokat a kérdéseket és a hozzájuk kapcsolódó fontosnak tartott infókat, amiről beszélgetni szeretnél. És fejtsd ki, neked mennyit ér meg, mennyit fizetnél, hogy erről dumáljunk!

Ha úgy érzem, rá tudok kapcsolódni a problémára, van releváns tapasztalatom, el tudom képzelni, hogy van hozzáadott értékem a témához, keressünk egy időpontot egy személyes találkozóra Pécsett.

Gyere el Pécsre! Beszéljük át a dolgaidat és a beszélgetés végén annyit fizetsz, amennyit szerinted ténylegesen ért ez a számodra. Kevesebbet, többet, mint amit előzetesen mondtál? Csak rajtad áll. Te döntöd el, mennyit ért neked az a két óra, amíg beszélgettünk. Én csak annyit kérek, mondd el, miért annyit, amennyit.

Nem tudom, hogy ez hogyan tud működni, de abban hiszek, hogy így nem döglik meg az, amiről ennek az egésznek szólnia kell. Nincs szándék, nincs akarás. Arról a jelen pillanatról szól majd, amiben vagyunk, amit adok neked. Amit te ki tudsz venni ebből. Nem az időmet adom el, azt nem szeretném. A gondolataim, a tapasztalataim adom át. Ott, akkor. Ami jön.

Ne a múltam, a weboldalam, a díjaim, a végzettségem, vagy a personal brandigem fizesd meg!

 Fizesd meg azt, amit ott, akkor kaptál. Aki vagyok, amit képviselek, amit ez az egész abban a 2 órában számodra jelent. Azt értékeld!

Te bevállalnád?

Ebben a bonyolult világban az egyszerű dolgok lesznek újra érdekesek?

Az állandó zajban a csend lesz a leghangosabb? Visszamegyünk a gyökerekhez, oda, amikor egy séta az erdőben, egy beszélgetés értékes lesz, pedig nem kerül semmibe?

Az erdei sétáim július eleje óta tartanak, minden szerdán eljön velem valaki, az esetek zömében Budapestről, vagy a környékéről. Olyan emberek, akiket nem, vagy nem igazán ismerek. Róluk, a cégükről beszélgetünk. Ma 2 hónapra tudok csak szabad időpontot mondani.

Mi lehet ebben, hogy konferencia szervezők számára is érdekes?

És érdekes lehet ez a hallgatóságnak? 

Nem tudom, de nagyon kíváncsi vagyok. Szeptember 12-én kiderül... 

Az első konferencia

Nem beszélünk arról, miben vagyunk jók. Miben vagyunk kiemelkedők. Nem beszélünk, mert az büdös. Én sem beszéltem róla. Nem is írok. Miért? Miért van az, hogy ha valaki megdicséri valamilyen teljesítményünket, teljesítményemet, akkor azt mondom: ugyan, semmiség... te is meg tudnád csinálni... ez nem is olyan nagy dolog... Ma már nem mondom. Nem is gondolom. De sokan így reagálnak, amikor beszélgetek velük. Miért hallgatunk a tehetségünkről?

Túl vagyok bő 100 oldalnyi cikk írásán. Teljesen tele írtam a nyarat, a forró, száraz napokat. Mikről írtam? A vállalkozói létem kihívásairól, a belső utazásomról, az önismeretről és arról, hogyan próbálok meg kapcsolatot teremteni a világban – önmagammal, másokkal, vagy a technológiával. Próbáltam az olvasóimat – ahogy magamat is –, szembesíteni a kérdéseimmel, segíteni értelmet keresni a mindennapok zűrzavarában, picit jobban megérteni, mi zajlik bennünk és körülöttünk. Picit nyitottabbá válni.

Nehéz kérdések, nehéz élethelyzetek. De tényleg ezt akarom? Erről írni? Hisz olyan nehéz tud lenni egyébként is az élet. Olyan sok nehézség van egy vállalkozás indításában. Biztosan jók ezek a témák? Biztos az, hogy szükséged van ezekre a kérdésekre? Amikor fáj a hátam és elmegyek a masszőrhöz, tudom, hogy jobb lesz majd. Majd. De miközben nyomkodja a hátamon a csomókat, rettenetesen fáj. Egy pont után már csak egy kis simogatásra vágyom. Vagy arra, kicsit hagyja abba. Üvöltök. Belül. El szeretném rántani a testem, szeretném arcon vágni, megrázni, hogy nem érteeed? Fááj!

Csak fekszem. Figyelek a légzésemre, próbálok nem rinyálni. Tűrök. Tudom, hogy jobb lesz. Bízom benne. Szeretném, ha vége lenne. Nem akarok masszőr lenni. Nem akarom ezt csinálni másokkal. Vagy de, egy picit de. Érdemes megkeresni a csomókat, a letapadásokat. Ha ezek megvannak, ha ezeket ki lehet mozgatni, minden jobb lesz. Nem fog fájni a mozgás, a létezés, sőt, talán még erősebb is leszel.

Azt hiszem, jó vagyok ebben. Szeretem ezt csinálni. Szeretem, mert magamon kezdtem, önmagamból masszíroztam ki a görcsöket, a letapadásokat. Nem mind, van még. És nem esik jól ráfeküdni az SMR hengerre, meg a labdára és próbálni szétnyomni a csomókat, ellazítani a vállamat. De ez elég? Elég nekem? Ez az, amit szeretnék? Ez lenne maga a cél, vagy csak egy lépés az úton a célom fele? Mit szeretnék? Író lenni? Motivációs tréner? Könyvet, amiről én mosolygok vissza egy kupacba pakolva a bevásárlóközpontok kirakatában? Tanító szeretnék lenni, mester? Buddha közép-európai modernizált vállalkozói változata? Egy bálvány?

Igen, hatással lenni. Kire? Miért? Ebben keresem a létezésem értelmét? Hogy bizonyítsam, van annak értelme, hogy élek. Hogy újra cikkeket olvashassak magamról, hogy mások mit írnak rólam? Vagy csak túléni akarok? Hogy túléljem a halálom? Hogy a nevem túlélje a halálom? Vagy ez csak a megértés része, hogy ki vagyok én ebben a végtelennek tűnő világban? Mert kell, hogy legyen valami értelme!

Lehet, hogy mindegyik, lehet, hogy egyik sem. De fontos ez? Ha valakit érdekel ez, ha valakit érdeklek, kereshet magyarázatot, választ. Biztos, találni is fog. Engem az érdekel, mit csinálok. Mit fogok csinálni? Mit csinálok ma? Rengeteget gondolkodom arról, hogyan működöm, miben vagyok, mi történik bennem és ezekből milyen döntések születnek. Milyen gondolatok vannak bennem, milyen érzések. Ezekből melyik késztet cselekvésre. Ezek a cselekvések aztán hogyan hatnak vissza arra, hogy milyen gondolataim, érzéseim jönnek és azokból milyen új döntések, cselekedetek következnek. Szemlélem a karmámat. Az ok-okozatok láncolatát.

A tehetséget keresem. És úgy érzem, látom. Hallom. Érzem. A sétáim alatt, a beszélgetésekben, az online callokban, mindenhol ott van. Ott van a másikban. Van, hogy ragyogóan fényes, szinte elvakít, van, hogy tompán pislákol, mert annyi minden mögé van eldugva, hogy szegényem fénye alig látható. De látható. Nekem ez a tehetségem. Meglátom a másikban azt, amit ő önmagáról nem mer elmondani. Sokszor akkor sem, amikor reflektorként vakítja el a környezetét. Mert mi lenne, ha elmondaná? Ha kimondaná, felvállalná:

Így van ez egyáltalán? Mit szólnának a többiek? Nagyképűnek tartanának? Kérkedőnek? Nárcisztikusnak? Bolondnak? És így van-e ez egyáltalán, mármint tehetséges vagyok? És ha így is lenne, hogy tehetséges vagyok, mire megyek vele? Hisz nem tudom elindítani a cégem, nem tudom felpörgetni, nem elég nagy, nem elég gyors, nem elég jó... Nem tudok élni a tehetségemmel, vagy lehet, hogy haszontalan dologban vagyok tehetséges?!

Csendben szipog, elhasználtan. Pont úgy, ahogy mi tettük akkor, amikor szeretetlennek éreztük magunkat, magányosnak, elhagyottnak. Ne tedd ezt vele! Hagyd, hogy megszólaljon benned a tehetség. Én ezt szeretném. Segíteni ebben. És ez nem a masszázs, ehhez nem elég csak a csomókat nyomkodni. Ezt meg kell tanulni. Meg kell tanulni, hogyan merjünk tehetségesek lenni. Meg kell tanulnunk élni a tehetségünkkel.

Hősökre vágyunk. Hősök kellenek. Hősök vagyunk. És nem kell ehhez repülni. Átmenni a falon. Elég csak felismerni, kik vagyunk. Elég felvállalni, kik vagyunk. Elég hinni abban, akik vagyunk. Elég bíznunk abban, hogy akik vagyunk, az elég. Elég jó. Önmagunknak mindenképp. És ha ez megvan, szárnyalni fogunk. Falak sem nagyon lesznek. És majd eljutunk valahova.

Azt hiszem, ez az igazi szupererőm. És a hit ragadós. Erről szólnak a mesék, a játékok, a filmek. Gondolj csak egy jó filmre. Amikor megnézek egy jó filmet, ahol ott van a végén a katarzis, ahol beszippant a főhős útja, ott picit én is vele megyek. Meg-megmozdul a kezem, a lábam egy-egy csatában, visszatartom a levegőt, amíg úszik a víz alatt, én is megkönnyebbülök, ha túlél egy zuhanást... Ráhangolódok. Több olyan történet kellene, ahol arra tudunk hangolódni, hogy merjük felvállalni a tehetségünk. Merjünk kiállni mások elé.

Szóval, az tesz mostanság boldoggá, hogy erről beszélgetek. Ezért sétálok ismeretlenekkel. Ezért beszélgetek velük a cégükről. Mert valahogy a beszélgetés alatt a tehetséget keresem és talán a végére ők is. Önmagukban.

Vállalkozásokat segítek építeni, beindítani. Én hogy állok a saját cégem építésével? Lehet, hogy igazából nem is az a motivációm, hogy másoknak segítsek a cégük építésében, hanem csak az, hogy amíg ezt csinálom, nekem nem kell a sajátommal foglalkoznom? Menekülök? Megúszni akarom az új saját cégem építését? Félek, hogy nem sikerül? Arról miért nem beszélek, hogy mi a helyzet a saját önmegvalósításommal? Csak terelek az írásaimmal? Bújócskázom önmagammal? Szeretnék egyáltalán új, saját céget építeni?

Szeretnék ebből az egészből egy vállalkozást felépíteni. Önmagammal sétálva előhívni azt a tehetséget, hogy képes vagyok rendszerbe foglalni és üzletté konvertálni azt, amiről most írtam. Monetizálni önmagam. Szeretném a bennem lévő tehetséget kihangosítani. Kihangosítani és üzletileg sikerre vinni. És mindeközben csendben szeretnék lenni. Nem keresem a katedrát, sem a színpadot. Mert ez nem rólam kell, hogy szóljon. Az én sikerem az lesz, ha te sikeres leszel. Sikeres leszel és elmondod.

Még nem tudom de ki szeretném találni, hogyan lehet. Erre vágyom, ez az utam most, bármerre is visz. Ezt az utat pedig meg fogom írni. Bármerre is visz, leírom. Legyen látható a cél, az út, a kudarc, a siker. Legyen ez egy olyan történet, amiből meríthetsz, ha te is ebben vagy. Vagy ha csak szeretnél ebben lenni.

Legyen ez egy új fejezet, egy csendes forradalom naplója.

Újrakezdés

Miről? Beszélgessünk a cégedről, a kihívásaidról, a nyomasztó, időnként érthetetlen, vagy megoldhatatlannak tűnő problémákról! Hogy mi az, ami nem megy és mit tehetnél azért, hogy menjen. És arról, hogy egyáltalán, miért is csinálod azt, amit csinálsz.

Napi 1,5-2 órát sétálok a kutyámmal, Ottóval az erdőben. Ezek a séták elképesztően jó teret és időt adnak a gondolkodásra. Ilyenkor szoktak összeállni dolgok a fejemben és ezekből az összeállásokból szoktak jönni az ötleteim 😊  Legutóbb az, hogy: 

Szívesen sétálnék alkalmanként egy-egy ismeretlennel, hogy közben beszélgessünk. 

Beszélgessünk azokról a dolgokról, amik neked fontosak, amikre nem találtál megoldást és amiről azt gondolod, jó partner, társaság lennék. Nekem ez egy kísérlet, érdekes embereket, érdekes cégeket, érdekes problémákat szeretnék megismerni.  

Miért séta, miért erdő? Mert segít kikapcsolni, mert segít ellazulni és így segíti a kreatív megoldásokat. Erről bővebben is írtam, klikk ide. 

Ha megszólított a lehetőség, ha csatlakoznál, ha kicsit mesélnél a céges dolgaidról, írj rám. Megtalálsz facebookon, linkedinen, de itt, a weboldalon is írhatsz (kattints jobb fenn a gondolat buborék ikonra). Meglátjuk, hogy egy beszélgetés, egy hosszú séta, pár közös lépés mennyire visz közelebb a megoldásodhoz. A sajátodhoz.

Egy dolgot kérek cserébe, nyitottságot.

minden héten 1 napomat tudom erre fordítani, a szerda reggelemet

általában reggel 6-7:30 óra között indulok sétálni, ezt tudjuk pontosítani

egy beszélgetésre egy valaki tud csatlakozni

a helyet megdumáljuk, de alapvetően valahol a Mecsekben, egy népszerűbb útvonalon

én megyek esőben is, de rád van bízva :) 

ha szeretnél jönni, írj rám, írd meg kb. milyen céges kérdésekről szeretnél dumálni és lebeszéljük a többit

Miről? Beszélgessünk a cégedről, a kihívásaidról, nyomasztó, érthetetlennek, vagy megoldhatatlannak tűnő problémákról. Hogy mi az, ami nem megy és mit tehetnél azért, hogy menjen. És arról, hogy egyáltalán, miért is csinálod azt, amit csinálsz.

Gyere velem sétálni! Dumálhatnánk...

Egy évvel ezelőtt fogalmaztam meg magamnak, hogy szeretek cégvezetőkkel dolgozni, szeretek beszélgetni velük a problémáikról, a kihívásaikról. Az első megkeresésemnél pénzt kértem, csak hogy lássam, lehet. Utána elengedtem a pénzt. Elengedtem, mert arra voltam kíváncsi, mit csinálok szívesen úgy, hogy nem fizetnek érte. 

Nagyon gyorsan és szépen megmutatta az élet, mi is az, ami vonz, mi az, amit szívvel, lélekkel, szenvedéllyel tudok csinálni. Mentorálni valakit számomra arról szól, hogyan érthetem meg, mire vágyik az illető, mit szeretne elérni, felismerni, mivel akadályozza önmagát, milyen tévhitek, paradigmák szorítják  kényszerpályára, mi az, amitől nem meri meghozni azokat a döntéseket, melyekről egyébként pontosan tudja, meg kellene hoznia. 

Azokkal az emberekkel tudtam együtt menni, akikre kíváncsi voltam. Őket tudtam hosszasan hallgatni, tőlük tudtam jókat kérdezni és velük tudtam hétről-hétre együtt menni. Hálás vagyok ezért az egy évért, hogy lehetőségem volt egy évig csak azt csinálni, amit szeretnék. Érdekmentesen. Örömmel. Kíváncsisággal. 

A mentorált vezetők visszajelzéseit, megéléseit itt tudod megnézni.

Kívánom, hogy egyszer mindenkinek legyen egy ilyen időszaka, mert rengeteget ad ahhoz, hogy megismerjük önmagunkat.

Egy évvel ezelőtt fogalmaztam meg magamnak, hogy szeretek cégvezetőkkel dolgozni, szeretek beszélgetni velük a problémáikról, a kihívásaikról. Az első megkeresésemnél pénzt kértem, csak hogy lássam, lehet. Utána elengedtem a pénzt. Elengedtem, mert arra voltam kíváncsi, mit csinálok szívesen úgy, hogy nem fizetnek érte... 

Szorongás a színpadon
2024.10.04.

2024. VENDLER BALÁZS

Minden jog fenntartva.

Szorongás a színpadon2024.10.04.

2024. VENDLER BALÁZS

Minden jog fenntartva.

Szorongás a színpadon
2024.10.04.