Hogyan viszonyul, hogyan viszonyulhat egy férfi egy nő sikeréhez, a felesége, a társa sikereihez, - ha neki épp nincs saját üzleti produktuma - különösen egy olyan kulturális környezetben, ahol a férfiak sokszor még mindig a domináns társ, az elsődleges kenyérkereső szerepével azonosítják magukat?

Hogy vagyok én mindezzel?

A szerendipitás egy fura szó, de elképesztően fontos a tartalma. A szerendipitás olyan helyzet, amelyben valami váratlan, de kedvező, pozitív eredmény születik, miközben az illető valami egészen mást keresett vagy egy másik cél érdekében tevékenykedett.

Vendler-Simon Katinka írása betekintést ad abba, hogyan alakította életét és pályafutását az ízületi fájdalom. A gyerekkorában jelentkező térdfájdalmai és az évek során megélt küzdelmei vezették el a saját étrend-kiegészítők fejlesztéséhez. Saját fájdalmának enyhítésére olyan természetes, adalékmentes készítményeket alkotott, melyek tiszta gyógynövényalapú összetevőket tartalmaznak. Így jött létre a Lost Garden...

Érdekes volt olvasni, hallgatni az "Egy haverom haverja mesélte..." posztom utáni üzeneteket. A poszt alá írtak is nagyon beszédesek voltak, jó volt látni, hogy vannak, akik nyíltan tudnak a férfi változó korról beszélni.

Egyszerűen nem érdekelnek a hírek. Nem olvasok semmi aktuális dolgot, nem érdekel, mi van az amerikai elnökválasztással, nem érdekel, mi van Brüsszelben, nem érdekel árad-e a Tisza, vagy hogy épp melyik politikusunk, egyházvezetőnk, celebünk kivel mit csinált.

Elég ebből!

Nyáron egy pasis baráti társaságban szóba került a szex - mi más. Talán a csillagok álltak máshogy mint a megszokott, de nem skalpokról, valamelyik barát valamelyik barátjának a filmbe illő történeteiről dumáltunk, hanem arról, hogy nem úgy megy mint korábban, pedig jó lenne, ha úgy menne.

Lost Garden - szeretem ezt a projektet, több dolog miatt is. Szerettem nézni, ahogy Katinka az elmúlt 1,5 évben formálgatja magában az ötletet, ahogy tervezget, álmodozgat, ahogy elbizonytalanodik, majd újra belevág. Majd ahogy újra és újra lefut ez a kör, de valahogy hónapról-hónapra mégis másként.

Ma reggel 3 óra alatt elindítottam egy angol nyelvű podcastot, ami 5 résszel elérhető már a YouTube-on. Mindezt ingyenesen is elérhető AI szoftverek segítségével. Jelenleg 60+ percben 5 témát sikerült feldolgoznom.
Mivel a nyelvtudásom sajna nincs annyira jó, hogy belevágjak egy angol nyelvű podcastba, óriási segítség és lépés ez nekem. Összeszedtem a teljes folyamatot, hogyan készül 1-1 felvétel.

A napokban meghalt valaki. Egy ismert ember. Valakinek a fia, valakinek a testvére, barátja, mentora. Egy ismert ember. És hirtelen tele lett a Facebook és a LinkedIn hírfolyamom olyan posztokkal, amin ez az ismert ember együtt van egy-egy fotón valakivel, történeteket olvasok róla, kivel mikor hol miről beszélgetett, mit csinált. Ahogy ezeket a posztokat olvasgattam valahogy egy rossz érzés fogott el.

A férfiakat úgy jellemzik, mint akiknek van hasznos célja. De mit tegyen az élete közepén lévő, magát férfinak valló lény, ha elvesztette az addig fontosnak érzett célját, saját fontosságát, lerombolta felépített álarcát? Mit tegyünk, ha nem vagyunk hűek magunkhoz, az elveinkhez, céljainkhoz, és elkurvultunk, de félünk a mélyére menni a szégyennek, és félünk váltani, mert elvesztenénk mindent, amit eddig az életben elértünk?

Hosszú évek után szeptember elején voltam újra előadó egy konferencián. Egész pontosan beszélgetőpartner. A kutyasétáltatós projektem felkeltette a szervezők érdeklődését, így kaptam meghívást a HR Fest Health eseményre. Élveztem, jó volt újra kicsit visszacsöppeni a forgatagba. Pár nappal ezelőtt érkezett a Linkedin értesítés, valaki megemlített egy posztban. Barkóczy Barbara írt egy beszámolót az eseményről, kifejezetten a Pagonyi Adrival folytatott beszélgetésemről. Barbara hozzájárulásával ezt osztom meg változatlan formában. Köszönöm!

Januárban kezdtem el blogot írni, céges dolgokkal indítottam, mentorálasról írtam, majd a világűrről, 1-2 céges projektről... majd májustól elkezdtem egyre gyakrabban önismereti, kicsit talán elvontabb témákról írni. Majd a dilemmáimról... a kétségeimről. A félelmeimről. A vágyaimról.

Olyan dolgokról, melyek meghatározzák azt, aki vagyok. Olyan dolgokról, amik meghatározzák, hogyan élem az életem, hogyan építem a cégem, hogyan vagyok jelen a kapcsolataimban. Erről szól a blogom.

Erről szól a könyvem is.

Három hónapja írtam arról, hogy szorongok. Rengeteg üzenetet kaptam, zömében diagnózist, vagy javaslatokat a gyógymódra, esetleg egy-egy kedves együttérző gondolatot. Talán a cikkem érintette meg a szervezőket, talán csak egy szerencsés egybeesés, de arra kaptam lehetőséget a HR Feszt csapatától, hogy erről beszélgessek Bán Andrással a színpadon.

Az idei évem legizgalmasabb projektje az ismeretlenekkel közös kutyasétáltatás ötlete. Eltelt 3 hónap, megtelt az évem, eddig 20+ ember jelentkezett, bő a felén már túl is vagyunk.

Ez egy egyszerű dolog. Ehhez a projekthez semmi extra nem kell. Mégis van benne valami megfoghatatlan. Valami, amitől a beszélgetések után mindig jobban érzem magam. Picit többnek, picit jobbnak. Két-három óra beszélgetés egy ismeretlennel.

4 termék, 4 díj. Mindegyik a dobogó legtetején…

ADAM - Supplements and vitamins category

EVE - Women's health category

BODY - Supplements and vitamins category

BEAUTY - Beauty category

Egy ideje azon gondolkodom, elköltözöm az országból. Nézegetem a nemzetközi ingatlanos oldalakat: Spanyolország, Olaszország, Portugália, talán Ausztria. Mindenhol lehet annyiért kapni ingatlant, amennyiért itthon. Vagy olcsóbban. Igazából a hely nem is annyira fontos. De ha nem az a lényeg, hogy hova, akkor valószínűleg inkább az, hogy innen el.

De miért akarok változtatni? És min akarok változtatni?

Szerencsés helyzetben vagyok, mert megengedhetem magamnak a csendet a hétköznapokban. Valahogy az élet is ezt hozza: csendben vagyok a hétköznapokban, a baráti társaságokban, a telefonbeszélgetésekben. Hallgatok, hallgatom a többieket, akik fel is töltik a csend adta teret. Mesélnek. Mesélnek, mert meg kell osztani valahol, valakivel a terheinket.

Kíváncsi vagyok arra, ki hogyan látja a közös beszélgetéseinket. Érdekel, ők mit kapnak ezekből. Elkezdtem hát visszajelzéseket kérni azoktól, akikkel összesodort az élet, hogy mondják el, számukra mi maradt meg az együtt megtett időből.

A selfie egy önfotó, vagyis olyan kép, amit készítője önmagáról készít. Egy kép, amit önmagunkról készítünk. De ez a kép nem csak egy kamerával készült digitális lenyomat lehet, létezik egy selfie önmagunkban is. Egy olyan kép, ami nem csak az instan, vagy a facebookon jelenik meg, hanem az életünk minden szegmensében. Minden beszélgetésben, minden döntésben, a tárgyainkban, a járásunkban. A szavainkban. De mi ez a kép, mik azok a filterek, amik kiélesítik, elkenik, kiszínezik az életünk minden aprócska kis pixelét?

Működhet-e egy céges tanácsadás úgy, hogy az ügyfél annyit fizet érte, amennyit az a megélése alapján ért neki? Meg merünk-e bízni egymásban ennyire? Mi kell az üzlethez, ha nem a bizalom? Ha nem bízunk meg egymásban, miért üzletelnénk? Mi lehet más értékes egy ilyen kapcsolatban, ha a pénz nem? Vajon könnyebb-e értéket találni egy olyan munkakapcsolatban, ami nem a pénzről szól, hanem az üzlet eredeti céljáról: az értékteremtésről és a hatékony értékkonverzióról?

Ez itt az új cégem indításának első naplóbejegyzése.

A 2024-es Global Green Beauty Awards versenyen a Best women’s supplement kategóriában bronzérmet kapott az EVE termékünk.

Ebben a bonyolult világban az egyszerű dolgok lesznek újra érdekesek?

Az állandó zajban a csend lesz a leghangosabb? Visszamegyünk a gyökerekhez, oda, amikor egy séta az erdőben, egy beszélgetés értékes lesz, pedig nem kerül semmibe?

Az erdei sétáim július eleje óta tartanak, minden szerdán eljön velem valaki, az esetek zömében Budapestről, vagy a környékéről. Olyan emberek, akiket nem, vagy nem igazán ismerek. Róluk, a cégükről beszélgetünk. Ma 2 hónapra tudok csak szabad időpontot mondani.

Mi lehet ebben, hogy konferencia szervezők számára is érdekes?

tt ülök a gép előtt, előttem egy halom gondolat, amikről szeretnék írni. Aktívan gyűjtöm őket – séta közben, lefekvés előtt, edzés alatt... bármikor, amikor előpattan egy gondolat, ami megtetszik, felírom. Felírom a témát és azt a pár sort, ami akkor az eszembe jut. Csupa jó gondolat, ami arra vár, hogy kiteljesedjen, szavakba bújva egy történetté alakuljon, hogy azután olvasóról-olvasóra kezdjen el élni, növekedni, erősödni, keresve azt a táptalajt, ahol gyökeret ereszthet és ahol új gondolatokkal társulva elméletekké, majd ideológiákká növekedve önálló életet élhet a halhatatlanná válás reményével.

Nem beszélünk arról, miben vagyunk jók. Miben vagyunk kiemelkedők. Nem beszélünk, mert az büdös. Én sem beszéltem róla. Nem is írok. Miért? Miért van az, hogy ha valaki megdicséri valamilyen teljesítményünket, teljesítményemet, akkor azt mondom: ugyan, semmiség... te is meg tudnád csinálni... ez nem is olyan nagy dolog... Ma már nem mondom. Nem is gondolom. De sokan így reagálnak, amikor beszélgetek velük. Miért hallgatunk a tehetségünkről?

Van, hogy nem úgy jönnek össze a dolgok, ahogy terveztük. Elképzeljük valahogy az elején, szerelmesek leszünk az ötletünkbe, hiszünk benne. Majd belevágunk, csináljuk, a pénz inkább megy, mint jön. A feszkós napok száma rohamosan nő és már nem is tudod, jó ötlet volt-e ebbe az egészbe belevágni. Folytassam, vagy hagyjam az egészet a fenébe? Meddig tartsak ki?

Látom, ahogy a rendszer újratermeli a feszültséget. Újra és újra. Látom, mert benne vagyok. Látom, mert nem én csinálom, csak ott vagyok. Ha én csinálnám, nem látnám. Vagy csak sokkal nehezebben. Ha én csinálnám, akkor inkább azt gondolnám, ez a hülye nem érti. Látom, ahogy termelődik a feszültség és szép lassan halad abba az irányba, hogy valaki valakin le kell hogy vezesse.

Mit csináljak?

Megtettem. Megtettem újra és újra. Mindig szarul éreztem magam utána, de valami miatt nem kezdtem ezzel semmit. Évekig csináltam, talán olyan sokáig, hogy azt gondoltam, ez teljesen normális. Normális, hisz mások is ezt csinálják. Benne van a kultúránkban, könyvek szólnak róla, kifejezéseink vannak rá, cikkek hosszú sora taglalja és ma már podcastokban beszélgetnek róla. Mi is beszélgettünk róla. Időnként talán még büszkék is voltunk rá, ha elmondtuk egymásnak. És volt, aki nem mondta el, csak utalt rá, vagy sejtelmesen mosolygott, ha szóba került. Évek óta nem teszem.

Közel 400 termék közül választott be minket az angol zsűri a nemzetközi Nourish Awards döntőjébe, ami szeptember végén Londonban lesz. És egyből négy termékkel, azaz, mind a négy termékünkkel!

Pont egy hónapja, július 8-án tettem ki azt a posztot, hogy szívesen sétálnék másokkal együtt a Mecsekben a kutyasétáltatásaim alatt. Sétálnék és beszélgetnék a másikról, a vállalkozásáról, azokról a dolgairól, amiben elakadt, vagy amivel kapcsolatban kérdései vannak, de magabiztos válaszai nem. Meglepően sokan érdeklődtek, jelentkeztek, októberig vannak már alkalmi beszélgetőtársaim. Barátok, közeli és távolabbi ismerősök írtak, szóltak, milyen jó ez a kezdeményezés. Milyen fontos egy őszinte, érdekmentes beszélgetés. 

Többször eszembe jutott a magány mostanában. Igazából a kapcsolódáson gondolkodtam. Hogy hogyan tudunk kapcsolódni egymáshoz. Mit is jelent az, hogy kapcsolódunk, mit ad nekünk a kapcsolódás és hogy mi a jelentősége az életünkben. És persze egyből eszembe jutott a kapcsolódás hiánya. Vajon, ha a magány az az állapot, amikor nem kapcsolódunk senkihez, miért tudunk nem magányosak lenni akkor, amikor egyedül vagyunk?

De mit ad nekünk, ha kapcsolódunk? Mit jelent hálózatban lenni? Miért kapcsolódunk ma inkább a tárgyakkal és hova vezethet az, hogy a tudásunk átköltözik az eszközeinkbe?

A gyerekvállalásról szóló cikkem után elég sok kommentet, üzenetet kaptam. Nők, anyák írtak arról a fájdalomról, sokszor megaláztatottságról, amit a szülés miatti testi változásaik miatt szenvedtek el. Ki így, ki úgy. Olvastam, hallgattam ezeket a történeteket és éreztem, ahogy kezdenek előmászni belőlem a kérdések.

Hogyan vagyok a testemmel?

Tegnap reggel ültem egy kávézóban, reggeliztem. A szomszéd asztalnál két nő beszélgetett. Viszonylag hangosan, tisztán lehetett hallani, miről dumálnak, de nem figyeltem. Katával reggeliztünk, épp Ottóval és a croissantommal voltam elfoglalva. De egyszer csak megütött egy mondat:

“…minek szüljek gyereket, ha örökbe is fogadhatok? Az megkíméli a testem is. Csak nehéz kisbabát kapni... “

Évekig nem találtam magam a vállalkozásomban. Éreztem, hogy jó vagyok, hogy jók az ötleteim, de a megvalósítás nem az erősségem. Kellene mellém valaki. Valaki, aki segítene megcsinálni azt, amit én nem tudok. Valaki, aki tapasztaltabb. Valaki, aki gyakorlatiasabb. Valaki, akinek vannak kapcsolatai, mert azok, na azok aztán egyáltalán nincsenek nekem. Attól tartottam, csak küszködés lesz, ha egyedül csinálom. Hisz épp küszködtem és mindent egyedül csináltam.

Nem a természetes közegünk az a hely, ahol élünk. A város. Rengeteg inger, tömeg, forróság, dudálás, feszültség vesz körbe minket.

Túl vagyunk ingerelve.

Foglalkoztat a kérdés, mit is jelent a vállalkozói létben a jólét és a jóllét. Vajon mi kell ahhoz, és persze abból mennyi és milyen, hogy jól legyünk a saját cégünkben? És a jól levés hogyan függ össze a jóléttel? És hogyan lehet ide eljutni és tudjuk-e, hogy az ide az pontosan hol van?

Nagyon sokan olyan dolgot csinálunk, amit nem szeretünk, azért a kis dologért, amit szeretünk. Olyan sokszor hallom ezt: A dolgok 80%-át azért csináljuk, hogy a maradék 20%-ot, amit szeretünk, élvezhessük. A híres Pareto elv, a 80:20 szabály igaz volna az életünkre? Vagy megint csak egy paradigma, ami hol segít a dolgok elfogadásában, hol felmentést ad a cselekvés alól? És ha nem így van, át lehet ezt az arányt fordítani? Vagy lehet ez akár 100%-ban jó?

Miről? Beszélgessünk a cégedről, a kihívásaidról, nyomasztó, érthetetlennek, vagy megoldhatatlannak tűnő problémákról. Hogy mi az, ami nem megy és mit tehetnél azért, hogy menjen. És arról, hogy egyáltalán, miért is csinálod azt, amit csinálsz.

Azt hiszem a céges karrierem akkor indult be igazán, amikor elkezdtem hosszútávú túrákra járni: a Kinizsi100, majd a korzikai GR20 alapvetően a tervezésre, a kitartásra, az alkalmazkodásra és az alázatra tanított meg. Azóta szerelmes vagyok a hegyekbe, az erdőkbe és ha tehetem, elmegyek túrázni. Mostanában bőven van időm és amióta Ottó is megvan, napi rutin lett belőle.

A gondolkodás venné el tőlünk a boldognak levés képességét? Vagy nehezen tudunk egyszerre boldognak lenni és ezen gondolkodni? Egyébként gondolkodsz-e azon, hogyan lehetsz boldog, ha épp boldog vagy? Nem hiszem. Akkor gondolkodunk rajta, amikor épp nem vagyunk azok és szeretnénk tudni, hogyan lehetnénk azok. Ha megértjük, tudjuk irányítani. Tenni érte.

Azon gondolkodtam el a világűrpolitikai tanácsadó képzésem befejezése környékén, hogy érdemes lenne egy űriparra szakosodott kommunikációs ügynökséget csinálni, ami alapvetően elemez, stratégiát épít és iparági kommunikációs projekteket valósít meg azért, hogy az űripari vállalkozások arra tudjanak fókuszálni, amihez a legjobban értenek, innováljanak.

Csináltál már olyat, amire a környezeted egyhangúan azt mondta: neee, ne legyél hülye!? Egy érthetetlen döntés az életedben, a karrieredben, a vállalkozásodban? Valami, ami más...

Annyira szeretünk akarni dolgokat. Dolgokat, amikre vágyunk: boldogság, gazdagság, szerelem. Pénz. Jó üzlet. Tökéletes sales.
De jó-e ez az akarás? Segít-e nekünk? Vagy csak feszültté válunk tőle... Azt kell-e akarnunk, amire vágyunk? Lehet-e egyáltalán azt akarni? De ha nem, akkor mit tehetek azért, hogy megkapjam azt, amire vágyom.
Az értékesítésben megtanultam, hogyan ne akarjak, később ez a csajozásban és az életben úgy általában is működött.

Folyamatosan változik az, hogy hogyan vagyok benne egy-egy beszélgetésben. Egy jó ideje inkább csak ülök és csendben figyelek, hallgatok. Figyelem a beszélgetéseket, nézem a többieket, próbálok benne lenni a történetekben, tanulni belőlük. Ebben a nagy csendben levésben egyszer csak az tűnt fel: Nincsenek kérdések. Szinte soha.

A sok történet, közlés, monológ, állásfoglalás, tanítás, egymásnak feszülő vélemény, vita közt olyan ritkán kérdezünk egymástól. De miért nem kérdezünk?

Lassan 2 éve már, hogy szóba került itthon Katával egy vállalkozási ötlet, egy elvonulós, faházas, természetközeli közösségi kert létrehozása Tamási mellett, ami menedéket adhatna a városi stresszes élettől menekülni kívánóknak. Mindezt közel 3 hektáron egy tájvédelmi körzet határában. Ez lett volna a Lost Garden. Azaz, remélhetőleg ez is lesz majd... de erről később

Azt hiszem, kapcsolatfüggő voltam, nem tudtam elképzelni magam egyedül. Kellett mellém valaki, akivel együtt jó. Ha jól emlékszem, 1994 őszétől volt egy kb. egy éves időszakom, amikor egyedül voltam. Utána egy nagy ugrás az időben egészen 2021 őszéig, amikor laza 27 év után újra egyedül lettem. Ez az időszak volt az egyik legmeghatározóbb élményem az önismeretemben. Ebben az időszakban ott lebegett előttem a kérdés, kik voltak azok a nők, akik meghatározták az életem, mi is a közös bennük... 

Tadaaaam. Ez a nap is eljött. Az elmúlt 2 hónapban felpörögtek az események a Lost Garden tájékán. Létrejött a Lost Garden Biotechnológiai Kft. Megkaptuk az illetékes hatóságok engedélyeit, forgalmazhatóak a termékeink. Elkészültek a csomagolások. És még mennyi minden más is...

Egy barátom felhívott ma, hogy azon gondolkodott, mit kellene csinálnom, hogy beindítsam a vállalkozásomat. Hogyan lehetne felpörgetni a dolgokat. Elmondta az ötleteit, erre én elmondtam, hogy értem, de másmiben gondolkodom... Erre ő: Balázs, biztos vagyok benne, hogy megcsinálod így is.

DE!

De nem mindegy, mennyi idő alatt! ... Hm. Értem. Szóval már megint az idő.

Erről a beszélgetésről eszembe jutott egy történet...

Rengeteg üzenetet kaptam a Szorongok posztom után és azt hiszem, ki kell egészítenem az írásomat, mert valami nagyon elcsúszott.

Egy ideje érzem magamon, hogy dolgozik bennem valami, amiről nem tudom, hogy mi. Emlékszem, amikor elkezdtem az egyetemen a diákirodában a rendezvényszervezői életem... amikor közelgett egy-egy fontosabb esemény, rám tört a szorongás. Éreztem a testemen. A leggyakoribb tünet az volt, hogy nem kaptam rendesen levegőt. Próbáltam egy nagy, öblös, a tüdőmet átjáró levegőt venni, de nem ment. Megakadt valahol fenn. Ilyenkor próbáltam ásítani, vagy valami technikával nagyobb levegőt venni, de nem ment.

Értékesítőnek születni kell. Vagy nem? Valahogy mindig szerettem értékesíteni, bár nem gondolom magam jó értékesítőnek. Sokkal inkább egy hiteles, megbízható pasi vagyok, aki figyel arra, mi is a partnere problémája, amire megoldást keres. Ha van megoldásom és szívesen dolgoznék a másikkal, akkor kínálok egyet, ha nincs, elköszönök. De nem akarok eladni. Ami ugye azért egy értékesítőnél nem lenne hátrány. Én csak azt szeretném, hogy a másik akarjon tőlem venni. Ja, és nem fontos a pénz. (Itt persze pár olvasó felröhögött, de erről írtam már többször, nézz rá.)

Visszatérő gondolatom volt korábban, hogy milyen lehet egy tiszavirág élete? Évekig fejlődik az iszapban, majd a megfelelő pillanatban - minden évben egyszer -, összehangolva, ugyanazon a napon a lárvák felbukkannak a folyóból és hirtelen, 5-10 perc alatt átváltoznak a kifejlett állattá, majd leélik pár órás felnőtt életüket. De milyen lehet az a pár óra?

Az idő pénz. - Talán észre sem vesszük, milyen szinten határozzák meg az ilyen nagy igazságok az életünket és a döntéseinket. Tele vagyunk olyan mondatokkal, amiket még gyerekként hallottunk, elhittük és ez már olyan régen volt, hogy nem is akarjuk megkérdőjelezni őket. Talán nem is tudjuk, mert nem látunk túl a paradigmáinkon.

Hát igen, az első 27 éves vállalkozói létemben azt láttam, hallottam, tapasztaltam, hogy az üzleti hatékonyság 2 fő dimenziója a pénz és az idő. Azaz, ha jó akarsz lenni, akkor több és több pénzt kell tudnod csinálni egyre rövidebb idő alatt. (Tudom, tudom... Természetesen egy halom más mutató is van a vállalati hatékonyság mérésénél, de szinte minden hard mutató azt bontja alá, hogyan keress több pénzt úgy, hogy kevesebbet költesz rá és persze határidőre!) Nézzünk rá erre a három dologra: fontos-e a pénz? Miért olyan nehéz ez az idő kérdés? És mi is az a hatékonyság?

Egyáltalán, van-e értelme ennek a kérdésnek ebben a formában? A múltkori írásomat megosztottam a facebookon, linkedinen. Meglepően sok embert szólított meg. Elégedett voltam, örültem. Jöttek a megjegyzések, visszajelzések. És akkor elkezdtem nézni a számokat. Mennyi a lájk, a megjegyzés, hányan jönnek át a blogra, mit mutat a statisztika. Állat, ez beindult! Mi legyen a következő poszt? Mivel lehet ezt fokozni? Mások miről írnak, chatgpt mit mond? Na jó, ezt most hagyjuk abba.

Hát persze. Persze érdemes tisztázni magát a kérdést is. Mit jelent a nagy pénz? Kinek mit. Neked mit? És mit jelent a nem növekedés. Ez talán már nehezebben megfogható, de számomra leegyszerűsítve azt, hogy nem a mennyiségi mutatókra fókuszálok, inkább a minőségi szempontok szerint fejlesztem a cégem. És hát ez is erősen szubjektív, hisz tudom-e nekem mi a minőség. Szóval tudom-e mennyi az annyi, ami elég és milyen az a jó, ami nekem jó? Persze ott van még az a kérdés, hogy hiszek-e abban, hogy az ami nekem jó, jó lesz-e másoknak is annyira, hogy meglegyen az annyi, amennyi elég. Nekem valahol ebből indul ki a slow business.

Szóval újra annál a kérdésnél vagyok, hogy miért is csinálom ezeket a posztokat, videókat. Szeretem őket. A barátom kérdése után - ahogy az előző posztban is írtam - eszembe jutottak az első videóim, meghallgattam megint pár részt a "Jobb ember" projektből. A kb. 4 órás beszélgetés legvégén hangzott el egy történetem, ami a mai napig elkísér. Nem vagyok vallásos, de ha van Isten, akkor ott, akkor egy pillanatra megszólított Pannonhalmán.

Tegnap megkérdezte egy barátom, miért osztom meg a személyes dolgaimat blog posztokban, meg videókban. Elgondolkodtam rajta és eszembe jutottak az első felvételeim, hisz ott kezdődött ez az egész.

Két éve ilyenkor kezdtem el beszélgetni Kovács Judittal arról, hogy szeretném megtalálni újra azt, amit szívesen csinálok. A hivatásom. A sok-sok beszélgetés végére Judit azt javasolta, mutassam meg egy videós anyagban, mi van bennem. Legyen ez egy nyilvános kísérlet arra, ki is lehet ez az "új" Balázs.

Az utóbbi időben egyre inkább felerősödött bennem egy kérdés: Hogyan tudok másokkal együtt dolgozni, vagy pontosabban, hogyan kellene együttműködnöm, hogy hatékony legyen a folyamat? Hol húzódnak a határok aközött, ahol aktívan jelen kell lennem, és ahol hátra kell lépnem, és hagynom, hogy mások vegyék át a vezetést, mások döntsenek? És itt nem a hagyományos főnök-beosztott hierarchikus viszonyról beszélek.

Nem vagyok táplálkozástudományi szakember, bár tanultam a témáról, de nem vagyok több, mint egy laikus. Egy olyan laikus, aki megküzdött a kilóival, megéltem, milyen elhízottnak lenni, milyen koplalni úgy, hogy nem fogyok semennyit, majd milyen jól lenni a bőrömben. (Szóval amit ebben az írásban összeszedtem, nem más, mint személyes vélemény, saját tapasztalat és némi, a témában elolvasott érdekesség leirata.)

Lassan másfél éve már, hogy elkezdtem szervezetten, tudatosan mentorálással foglalkozni. Valahogy úgy éreztem, itt az ideje számot vetnem, mit is csináltam, mit értem el ebben az időszakban.

Ahogy elérjük a negyvenedik életévünket, egyre fontosabbá válik, hogy megtaláljuk a belső békénket, és jobban jelen legyünk saját életünkben. Ebben az életszakaszban sokan szembesülünk új kihívásokkal, legyen szó fizikai változásokról vagy éppen a munkahelyi és családi élet egyensúlyának megteremtéséről. Az 50. szülinapom küszöbén állva bizton állíthatom: nálam pont így volt.

2001-ben kezdtem el informatikai projektekkel foglalkozni. Igazából 2000-ben, mert az egyetemen a biológia tanári diplomadolgozatomhoz lusta voltam 40-50 oldalnyi szöveget írni, így inkább készítettem egy multimedia oktatóanyagot :) ...

A most előkészítés alatt lévő új vállalkozások között az egyik szerelem projektem a "Lost Garden", egy gyógynövény alapú táplálékkiegészítőket gyártó és forgalmazó cég. Két okból is szerelem projekt: egyrészt az elmúlt 10 évben évről-évre egyre fontosabbá vált számomra a táplálkozásom, másrészt a céget a feleségemmel, Katával indítjuk.

Ma egy baráti kávézás során szóba került a világűrpolitikai tanácsadó végzettségem. A beszélgető partneremmel pár vicces mondat után eljutottunk oda, hogy mit is akarok ezzel kezdeni. Hogyan is lehetnék ennek az iparágnak a részese. Soroltam a lehetőségeket, mire ő azt válaszolta: nekem ezek nem űripari dolgok. Űripari technológiák, szolgáltatások számomra olyan területek, melyek az átlagembernek elérhetetlenek...

Az emberi érzelmekre, mint erővektorokra való tekintés egy metaforikus, de hasznos vizuális modell lehet az érzelmek működésének megértésére. A fizikában a vektoroknak nagyságuk és irányuk van, és ezt a gondolkodásmódot átültethetjük az érzelmekre is, hisz az érzelmeknek "nagyságuk" (intenzitásuk) és "irányuk" (a tárgy felé vagy attól el) van.

Két évnyi pihenés, tanulás, feltöltődés után 2024-re megérett bennem az érzés, hogy igazán aktívvá tegyem a “nyugdíjas” éveim. Persze, az elmúlt 2 év sem volt teljesen tétlen, de mégis egészen máshol volt a fókusz, nagyon nem a cégépítés kötötte le a figyelmem. Valami azonban megváltozott...

A magánszektor túlzott befolyása és az űrtevékenységek monopolizálása gazdasági és politikai kockázatokat jelent. Elon Musk befolyása az Orosz-Ukrán konfliktusban tökéletesen rámutat a probléma jellegére. Elon Musk a fegyveres konfliktus kirobbanása után felajánlotta az ukrán államnak, hogy biztosítja a műholdas kommunikációt a Starlink hálózatán keresztül. Közel egy év után váratlanul...

Az USA kezdte el viszonylag korán bevonni a magáncégeket, kezdetben az ellátási lánc szereplőiként, majd ez a megközelítés megjelent más államok stratégiájában is. A kezdeti fejlesztéseket az állami megrendelések irányították, a magánszektor csak részfeladatokat kapott. A 90-es évek végére, a 2000-es évek elejére azonban eltolódtak a szerepek...

Közel 25 éves vállalkozói múlttal rendelkező, technológia orientált üzletember vagyok. Közel két évtizedet foglalkoztam különböző vállalati folyamatok kommunikációjával, digitalizációjával és ezek piacosításával. Ezzel a háttérrel adta magát, hogy kicsit mélyebben megismerjem a világűr gazdasági tevékenységeinek, és azok digitális megoldásainak piaci lehetőségeit és kockázatait... 

Sokakat foglalkoztat ez a kérdés, de ha eltekintünk a forint folyamatos romlásától, nem feltétlen egyértelmű a válasz. Egy, az egyetemet épp befejező fiatalnak meg főleg nem.

Dávid fiam inspirált egy történetet, amit a PTE KTK szervezésében, Bedő Zsolt meghívására Hoffmann Tamás társaságában mondhattam el

Tegnap óta hivatalosan is világűrpolitikai tanácsadó vagyok.

Megismerhettem a nemzetközi jogot, a világűrjogot, átfogó képet adtak a gazdasági háttérről, a társadalmi és filozófiai problémákról és az űrutazással kapcsolatos pszichológiai és élettani kihívásokról...

Miután a saját cégem felépítettem és eladtam egy nemzetközi befektetőnek, elkezdett egyre jobban érdekelni, mások hol tartanak a saját útjukon. 

Érdekel, hogy vállalkozóként mit szeretnek csinálni mások, azt néha miért nem csinálják, mit lehet tenni, hogy mégis csinálják...

Fischer Tibor meghívására beszélgettünk közel 40 vezetővel arról, miért fontos, hogy tisztán lássuk önmagunkat, hogy mit ad ez a cégépítésben, vagy egy csapat irányításában. És mi történhet, ha elérted a vágyott sikert... 

Az életünk tele van olyan dolgokkal, amikről nem tudunk, vagy nem akarunk beszélni, mert nem tudjuk hogyan kellene: a teljesítménykényszer, a megfelelni akarás, az ezek mögött lévő szorongás... a pénz, a siker és ott a kudarc, vagy a szégyen, ami ezzel járhat...

VA COVID második hullámának idején kezdődhetett a Magtár Villa történetének az a fejezete, amelyben már én is szerepet játszhattam, amit már én is alakíthattam.

Mindez úgy történt, hogy a karantén és a hirtelen gazdasági leállás idején szerettem volna egy lehetőséget találni, amellyel motiválhatom Esztert...

Egy évvel ezelőtt fogalmaztam meg magamnak, hogy szeretek cégvezetőkkel dolgozni, szeretek beszélgetni velük a problémáikról, a kihívásaikról. Az első megkeresésemnél pénzt kértem, csak hogy lássam, lehet. Utána elengedtem a pénzt. Elengedtem, mert arra voltam kíváncsi, mit csinálok szívesen úgy, hogy nem fizetnek érte... 

Három hónapja, hogy elindult a blogunk a The Phenomenals csapatával... ebben a 12 hétben lassan 40 cikk készült el és számomra is meglepően sokat adott.

Szeretem Kőszegi Bogi történeteit, az őszinteségét, a humorát, ahogy bemutatja az életét, hogy egyedülálló anyaként, három fiút nevelve hogyan birkózik meg a mindennapokkal...

A cégeladásom után nagyon kevés cikk jelent meg a sikeres exitről, a forbes.hu is csak egy nyúlfarknyi írást közölt. El is voltam kenődve: akkor lehet, hogy ez nem is olyan nagy dolog? Majd bő 2 évre rá jött a "nyugdíjazásom" és az élet kárpótolt. Cikkek, tv interjú, megkeresések, gratulációk. Ennek a csomagnak volt az egyik "szeretem" része a hellobiznisz.hu oldalon megjelent írás.

Azért szeretem a sportot, mert objektív teljesítményként értékelhető. Itt mindenki előtt ugyanaz az út van, mindenkinek pontosan ugyanarra a hegyre kell felmennie. A hegyi túrázás során nem másokkal, hanem önmagaddal, a határaiddal harcolsz. Ez a 6 napos korzikai túra rengeteg dologra megtanított: kitartásra, alázatra, de leginkább azt mutatta meg számomra...

Egyre vágyottabb álom olyan céget építeni, amit pár év kemény munkája után el lehet adni. Ilyen sikertörténetekkel van tele a media, erről szólnak a nagy sztorik, ez van a címlapokon. De mikor jó üzlet a jó üzlet? Mi is az az ár, amit kapunk és mit fizetünk egy ilyen döntésért...

Nem tudom, hogy sikerült-e, ezért megnéztem a wikipediat, mit ír erről: "Az apa az a férfi akinek biológiai és/vagy szociális úton gyermeke van. Fontos szerepe van a család és a gyermekek anyagi jólétének, testi és szellemi fejlődésük, neveltetésük, oktatásuk biztosításában. Az anyával együtt megfelelő társadalmi mintákat szolgáltat a gyermekek számára. A hagyományos társadalmakban családfőként a legfőbb tekintély forrása volt." ...

...vállalkozásról, cégépítésről, arról, hogyan lehetnek saját maguk urai. Az elmúlt években elképesztően átalakult az, hogyan lehet pénzt keresni, így szülőként is nagyon nehéz a fiaim egy-egy ötletéről megmondani, sikeres lehet-e...

2020 novemberében keresett meg Kőszegi Bogi és Sutka Kriszta egy ötlettel, hogy kellene valami appot fejleszteni szülőknek, ami segít tudatosabbá, jobban szervezetté tenni a családi életet. Hosszas tervezgetés, gondolkodás, újratervezés után belevágtunk...

2016-ban indítottam el a Games for Business Kft.-t, amiből rengeteget tanultam és nyertem… 

…és nem csak tapasztalatot, nyertünk díjakat Rómában, Berlinben, Londonban többször is, és hoztunk el szakmai elismerést az USA-ból. De nyertünk tendereken szerte a világban Németországtól Malajziáig több kontinensen is. Fontos és tanulságos 5 év volt vállalkozóként megálmodni, megvalósítani...

Lassan másfél éve keresem aktívan, hogy mit is csinálhatnék, mi lenne az a terület, amit szívvel-lélekkel, szenvedéllyel tudnék újra nyomni egy új vállalkozásban. Miközben ezt keresgéltem, egyre több barát, közeli, távoli ismerős talált meg azzal, hogy segítsek nekik a céges ügyeikben. Mára közel 20 vezetővel dolgoztam és rájöttem, ez az, amit szeretek csinálni...