Visszatérő gondolatom volt korábban, hogy milyen lehet egy tiszavirág élete? Évekig fejlődik az iszapban, majd a megfelelő pillanatban - minden évben egyszer -, összehangolva, ugyanazon a napon a lárvák felbukkannak a folyóból és hirtelen, 5-10 perc alatt átváltoznak a kifejlett állattá, majd leélik pár órás felnőtt életüket.

Ez a pár óra egy látványos, víz feletti szenvedélyes örömtánc, benne a kirepülésükkel, udvarlásukkal, násztáncukkal, párzásukkal, peterakásukkal és ennek a hirtelen bekövetkezett orgiának talán elengedhetetlen zárásával, a pusztulásukkal.

Évekig létezni valahogy, évekig fejlődni, küzdeni, túlélni majd ahogy hirtelen minden felgyorsul, töredéknyi idő alatt felnőni, kirepülni, udvarolni, szeretni és szeretve lenni, utódot nemzeni... 

Boldognak lenni és ebbe egy pillanat alatt belehalni. És ez az egész milyen rövidke kis idő az előtte lévőhöz képest?

Ilyen lenne a mi életünk is? Ez vár ránk?

Akár munkában, akár párkapcsolatban, vagy csak úgy, egy élethelyzetben évekig elvagyunk, létezünk, küzdünk, fejlődünk és talán olyan hosszan tart ez az idő, hogy nem is hisszük, hogy valaha bármi is megváltozhatna? Hisz olyan ritkán látjuk azt, hogy valakiknek sikerül… évente egyszer és az is csak egy pillanatig tart. Kívülről nézve ez a pillanat elbizonytalaníthat: megéri mindez?

Nem tudom, de kipróbálom és majd a benne lenni és boldogan belehalni megadja a választ.

Visszatérő gondolatom volt korábban, hogy milyen lehet egy tiszavirág élete? Évekig fejlődik az iszapban, majd a megfelelő pillanatban - minden évben egyszer -, összehangolva, ugyanazon a napon a lárvák felbukkannak a folyóból és hirtelen, 5-10 perc alatt átváltoznak a kifejlett állattá, majd leélik pár órás felnőtt életüket. De milyen lehet az a pár óra?

Extrapoláció

A selfie egy önfotó, vagyis olyan kép, amit készítője önmagáról készít. Egy kép, amit önmagunkról készítünk. De ez a kép nem csak egy kamerával készült digitális lenyomat lehet, létezik egy selfie önmagunkban is. Egy olyan kép, ami nem csak az instan, vagy a facebookon jelenik meg, hanem az életünk minden szegmensében. Minden beszélgetésben, minden döntésben, a tárgyainkban, a járásunkban. A szavainkban. De mi ez a kép, mik azok a filterek, amik kiélesítik, elkenik, kiszínezik az életünk minden aprócska kis pixelét?

Azt hiszem ez a kérdés gyerekkorom óta foglalkoztat. Nem, egyáltalán nem emlékszem a gyerekkori válaszaimra: talán tűzoltó, vagy katona, vagy vadakat terelő juhász... vagy csak simán az álmodozó kis Balázs. De arra sem emlékszem, hogy fiatal felnőttként mit válaszolhattam, és igazából még ma is csak keresem a választ.

De hol, hol keressem, hol kerestem? Egyáltalán, hol kereshetem erre a faék egyszerű kérdésre a válaszom? Valahogy mindig oda lyukadok ki, hogy a cselekedeteim adják a legtöbb esetben a tiszta választ. Tehát korábban mit is csináltam azért, hogy választ kapjak a kérdésre? Mert talán, ha én magam nem találom a választ, megpróbálhatom mások viszonyrendszerében felépíteni az önmagamról alkotott képet. Mindig szerettem versenyezni, valahogy mindig megvolt bennem a másokkal való összehasonlítás. Talán azért, mert ebben nőttem fel, ilyen volt a közegem, vagy csak erre voltam kihegyezve, nem tudom.

Azt hiszem, mindannyian tudjuk, kik vagyunk igazából, csak valahogy az évek során próbálunk olyanokká lenni, amiről azt gondoljuk, hogy az lesz az, ami a leginkább meg tud felelni annak, amit a számunkra fontos emberek látni szeretnének. Szeretnénk megfelelni, hogy szeressenek, hogy valakihez, valakikhez, valahova tartozhassunk. Hogy ne legyünk egyedül. Olyan nagy ez a világ és egyedül olyan kevésnek, elveszettnek érezhetjük magunkat. Szóval, bennünk van, kik vagyunk, de a túlélési stratégiánk részeként próbálunk olyanok lenni, amiről azt gondoljuk, hogy az sikeresebb lesz az életben, mint az, akik valójában vagyunk. Ennek érdekében cselekszünk, akkor is, ha ez nem tudatos.

Próbáltam átgondolni, mik is voltak azok a dolgok, amiket azért tettem, hogy jobb színben tűnjek fel az évek során. Talán, ha megértem, mi, ki akartam lenni, megértem azt is, ki vagyok valójában. Mi volt az, amiben ma azt vélem felfedezni, hogy azért tettem, hogy megmutassam, érek valamit és mindezt azért, hogy kapcsolódhassak, hogy azt érezzem, fontos vagyok. Mert minél fontosabb vagyok, annál jobban kapcsolódok, annál jobban akarnak hozzám kapcsolódni. De mitől leszek fontos, minek kell lennem, mivé kell válnom?

Vagyon, státusz, tárgyak. Fontosak? Igen, fontosak tudnak lenni. Nem kell spiriskedni, anyagias világban élünk. Emlékszem a vállalkozói létem beindulása környékén szerettem volna egy nagy autót. Nagyot, feketét, világos bőr üléssel. Hogy jól látszódjon, megtehetem. Megengedhetem magamnak. Mert ha megengedhetem magamnak, akkor van rá pénzem, ha van rá pénzem, akkor valamit jól csinálok. Ha valamit jól csinálok, akkor érdemes velem csináltatni azt, amit szeretnél. Sokan a külsőségek alapján határoznak meg minket. Az autód, a házad, a nyaralási célpontjaid, a címkék a ruhádon – ezek mind jelei annak, hogy mennyi erőforrással rendelkezel. De vajon valóban te magad az vagy, amid van?

Ha a vagyonunk vagy anyagi sikereink alapján határozzuk meg magunkat, akkor személyes értékünket is azokhoz mérjük. És ezeknek a dolgoknak nem az értékét ismerjük, sokkal inkább az árát. Attól lenne magasabb az értékem, hogy magasabb a dolgaim ára? Valóban egy luxusautó, egy tengerparti ház vagy egy megfizethetetlen árú óra határoz meg engem? Ha igen, milyen érzés, amikor a másiknak több, jobb, drágább van?

Sok ismerősömnek volt nagyobb, márkásabb, feketébb, csillogóbb cucca. Úgy éreztem, ez így nem lesz oké. Ez nem jó irány ahhoz, hogy megmutathassam, én vagyok a király. A drága cuccokkhoz elegendő az, ha van pénzed. A pénz bárhonnan jöhet, nem csak a jó munkából és senki nem kérdezi, honnan van, ha van. Akkor mi más emelhet ki? Mi fog engem meghatározni, mitől leszek egyedi? A teljesítménytől és az eredményeimtől! Az elért sikerek – mint pl. mennyi idő alatt teljesíted a Kinizsi 100-at, vagy a GR20-at Korzikán, vagy hogy megcsináltad-e az Ironmant, lefutod-e a maratont – majd megmutatják. Az objektív. Nincs korrupció, haverkodás, mutyizás, mindegy ki az apád, vagy hogy milyen pártra szavazol.

Teljesíteni kell! Hát futottam, tekertem, gyalogoltam, kondiztam. De nem tudtam eleget, nem volt arra időm, hogy a fiatalságomban a sportból kispórolt éveket pótoljam. Az elején jól teljesítettem, lefogytam, látványosan fejlődtem, de nem ment több... sportolói szemmel az eredményeim nem voltak értékelhetők...

Sportolói szemmel nem, de átlagemberként igen. Jöttek az elismerő kommentek, véletlen találkozásoknál 1-1 elejtett mondat, hogy miattam kezdett el ezt, vagy azt csinálni az illető. Hírnév. Ez az! Ez kell. Hát nem az a fontos, hogy azt mondják: Balázs, te vagy a király! A vagyon, a teljesítmény nem ezt a célt szolgálja? Nem ez lenne a végső válasz a kérdésre? Mindegy, hogy van, vagy nincs, mindegy, hogy megcsináltad, vagy nem... a lényeg az, hogy a számodra fontos emberek, ezt hogyan ítélik meg. És hogyan lehetne meggyőzni őket erről? Hát úgy, hogy olyanok mondják, akik számukra is hitelesek. EZ AZ! Akkor jöjjenek az elismerések, a díjak. Nemzetközi versenyek kellenek, nemzetközi újságcikkek. És jöttek. Amerikai Forbes cikk, angol szakmai verseny, amerikai szakmai verseny, ázsiai újságcikk. Mintha öntötték volna rám a díjesőt és az elismeréseket. Élveztem, habzsoltam a facebook és linkedin posztokra özönlő reakciókat, kommenteket. Egyre többen jelöltek be ismerősnek, olyanok is, akiket az életemben nem láttam.

A siker egy mágnes. Bevonz mindenkit. És ha fontos ismerőseim vannak, biztosan én is az vagyok. Jönnek a sikeresek, mert mi, sikeresek összetartunk, hisz egy körhöz tartozunk, megjártuk a hadak útját. Jönnek a tanulni vágyók, jönnek a támogatók, jönnek, akik veled együtt tolnák a szekered, jönnek a potyautasok, a nézelődők... és jönnek azok is, akik lehetőséget látnak benned. Lehetőséget arra, hogy eljussanak oda, ahol te tartasz. Addig jönnek, amíg azt gondolják rólad, hogy olyan sikeres vagy, ami miatt olyan dolgokat birtokolsz, ami nekik is hasznos lehet abban, hogy olyan dolgokat csináljanak meg könnyebben, ami miatt majd nekik is olyan barátaik lesznek, akiket melléd képzelnek. Lubickolunk a sikerben, a bőség tengerében.

Ahogy ültem és nézegettem a lelki instámat, az agyonfilterezett énképeimet, valahogy üresnek és személytelennek éreztem magam. A profilom olyan volt, mintha a „sikeres vállalkozó” 2019-es modellévét vettem volna meg, a hozzám hasonló feltörekvő menedzserzakós arcokkal együtt, akikkel egyformára operáltattuk volna az életünket, pontosan követve a közép-európai macho kézikönyv utasításait. Egyformára gyúrtuk az arcunkat, egyformaautós, műmagabiztos, pushup arcú sikerember lettem.

Ez. Sikerült? Sikerült. Pipa. Megvan. Ez okés volt? Nem. Valahogy továbbra sem működtek a dolgok. A haverjaim lehülyéztek az autóm miatt, mert vehettem volna egy rendeset is, nem csak ezt a bumburnyákoknak valót. Egyébként is, miért nem veszel egy rendes órát magadnak? Hol nyaralsz? Neee mááár, oda csak a nyuggerek mennek. Egyébként is milyen szar nekem, nem találom a helyem. Azért adtam el a cégem, mert már nem hittem benne, biztos már kezdett tönkre menni, azért menekültem ki belőle. Mázlim volt. Nekem könnyű volt.

Mindent megtettem azért, hogy az lehessek, akiről azt gondoltam, fontos lesz a többieknek. Fontos, mert megvan az, ami nekik is megvan, vagy amire vágynak. Fontos, mert olyan eredményeim vannak, amiket kevesek tudnak magukénak. Fontos, mert majd ezek alapján azt mondják, gondolják és velem is megosztják: tisztelnek, elismernek.

Alfa+, aki kiemelkedik, aki hatással van, akinek nem kell semmit sem mondania, akkor is tudják, ő a király. Tisztelik. De mi van, ha mindezt elveszik tőlem, ha elveszítem? Vagy csak rájövök, ez az egész egy baromság! Egy illúzió. Megvan, de mégsincs. Mint a Mátyás királyos mesében az eszes lány, aki hozott is ajándékot, meg nem is. Évek mentek ebbe bele. Évekig dolgoztam, küzdöttem, időnként nélkülöztem, hogy mindez meglegyen. Megvan, de mégsincs.

Lecsupaszítva. Kocsikulcs, beosztás, Forbes cikk nélkül. Milyen vagyok lemeztelenítve? Meg merem ezt mutatni? Ki mernék tenni egy ilyen selfiet magamról? Még az algoritmus is letíltana azonnal. Szóval fontos a vagyon? Az. Fontosak az eredmények? Igen. Számít, mit mondanak rólam? Persze. Fontosak az ismerősök? Természetesen. Akkor mire ez az egész lamentálás? Miről filozofálgatok magamban?

Valahogy mindig oda lyukadok ki, hogy a cselekedeteim adják a legtöbb esetben a tiszta választ. Amit teszek. És mi a tettem mögötti motiváció? Azt hiszem, az érett meg bennem, hogy nem azért vagyok valaki, mert ezek – vagyon, eredmények, elismerés, fontos ismerősök - megvannak. A cselekedeteim nem arról szólnak, hogy ezekből több és több legyen, hogy igazoljam, ki vagyok. Nem a létezésem jelentőségének bizonyításán dolgozom.

Azt hiszem az érett meg bennem, hogy az ok-okozat fordított. Ezek azért vannak, mert az vagyok, aki vagyok. És azon dolgozom, hogy minél inkább az tudjak lenni. Az, aki vagyok. Ezért fürkészem magam és ezért fejtegetem le magamról azokat a dolgokat, amiket rám pakolt az élet, az emberek, akik fontosak voltak. Hogy tisztán láthassam a lelki selfiem.

Az önképem. Filterek és retush nélkül.

Selfie

Itt ülök a gép előtt, előttem egy halom gondolat, amikről szeretnék írni. Aktívan gyűjtöm őket – séta közben, lefekvés előtt, edzés alatt... bármikor, amikor előpattan egy gondolat, ami megtetszik, felírom. Felírom a témát és azt a pár sort, ami akkor az eszembe jut. Csupa jó gondolat, ami arra vár, hogy kiteljesedjen, szavakba bújva egy történetté alakuljon, hogy azután olvasóról-olvasóra kezdjen el élni, növekedni, erősödni, keresve azt a táptalajt, ahol gyökeret ereszthet és ahol új gondolatokkal társulva elméletekké, majd ideológiákká növekedve önálló életet élhet a halhatatlanná válás reményével.

Itt ülök a gép előtt és ezek a reménykedő gondolatok csendben vannak és várnak. Senki nem akar ma bátran előre lépni a jegyzetfüzetből, hogy elkezdje ezt az utat. Miért? Félnek? Elfáradtak? Befele fordulva önmaguk értelmét keresik? Vagy csak egy vezetőre várnak, egy olyan vezérgondolatra, aki utat mutat nekik, irányba rendezi őket, hogy ne nekik kelljen kitalálni a következő lépést? Egy vezérgondolatra, aki hitet önt beléjük, hogy nem lesz hiábavaló a küzdelem a többi gondolattal az emberről-emberre haladás közben?

Olyanok lennének a gondolataink, mint mi, emberek? Lehet, hogy létezik egy másik világ, ahol a gondolatok jegyzetfüzetében emberi nevek vannak felsorolva egy-egy rövid kis szóláncolatban kifejtett életút tervvel? Melyik gondolat fejében született meg Arisztotelész, Descartes, vagy Freud? És ők hogyan nőttek fel, erősödtek meg és terjedtek a gondolatok birodalmában, hogyan állt össze körülöttük egyre több kis gondolat, hogy aztán Descartes leírja:

Akkor lennék, ha vannak gondolataim? De mit jelent gondolkodni? Talán csak teret adunk ennek a másik életformának? Mi lennénk a gondolatok élettere? Petricsészék, inkubátorok, vagy természetes táptalaj? Ezért születnénk, hogy nekik legyen hol létezniük? És azért vagyunk egyre többen, mert a sokasodó gondolatok nagyobb és nagyobb életteret követelnek maguknak. És ebben a rohamos növekedésben úgy romlik az emberek minősége, ahogy a sorozatgyártott eszközeinkké.

Boldogok a lelki szegények! És mindeközben a gondolataink pont olyan türelmetlenek és kirekesztők lesznek, mint mi magunk vagyunk. Már nem tűri meg egyik gondolat a másikat, idegesen dudálnak egymásra a gondolatsztrádának használt interneten, influencer gondolatok posztolják az emberek képét egymásnak, hogy épp hol jártak, kinek a fejében nyaraltak, vagy piáltak, vagy telegraffitizték valaki álmát valami baromsággal.

Szóval itt ülök a gép előtt, előttem egy halom gondolat, amikről szeretnék írni. A tegnap esti beszélgetésről, amiben a fiammal dumáltunk a terveiről, hogyan szeretné felépíteni az életét, arról, hogy mik az erősségei, miben van épp elakadása és hogy ezzel hogyan küzdene meg. Arról, milyen jó érzés ilyenkor apaként jelen lenni és hogy mit is jelent nekem ilyenkor apaként jelen lenni. Vagy ott van az a kérdés, hogy hogyan álljak neki a vállalkozásomnak, mire vágyom, mit keresek az új cégben, hogyan érhetem el...

Meg se moccannak. Csak nézem őket, de nem történik semmi. Nem jönnek, nem mennek. Csak ez a filozófiai baromság táborozik bennem. De lássuk be, ez is egy gondolat. Mit akar tőlem ez a gondolat, miben segíti ez majd a döntéseimet, hogyan változtatja meg a cselekedeteimet, hogyan hat rám? Biztos vagyok abban, hogy akar tőlem valamit, hisz itt dolgozik bennem egy bő órája. És korábban is jelen volt egy-egy séta alatt, egy-egy beszélgetésben. De akkor épp, hogy csak megmutatta magát. Jött, ment. De most csak ő van itt, szóval van tere, ideje tisztán hatni rám. Mi van akkor, ha ez a gondolat az igazság?

Mi van, ha az a valóság, hogy a gondolataink tényleg léteznek? Vannak és nem kellünk nekik, tőlünk függetlenül léteznek? Mit tehetek én, hogyan formálhatom olyanná önmagam, hogy olyan gondolatok lakjanak bennem, melyek képesek és akarnak többek, jobbak, nagyobbak lenni. Milyennek kell lennem ahhoz, hogy olyan gondolatok látogassanak meg, melyek abba az irányba változtatnak, hogy a többi, hozzájuk hasonló gondolat is ide akarjon jönni?

Ha azt feltételezem, hogy a gondolataink erőteljesen meghatározzák azt, hogy mi milyenek vagyunk, azaz inkább azt, hogy hogyan cselekszünk, hogyan éljük meg a mindennapjainkat, hogyan látunk dolgokat, akkor azt feltételezem, hogy a hatásuk alapján érdemes őket csoportosítanom. Melyek azok a gondolatok, melyek hatására kíváncsiak, nyitottak, bátrak és lelkesek leszünk?

A nyitott kérdések biztosan nyitottak. Hisz ez a nevük. Próbálok akkor sok kérdést bevonzani, amikor pedig megérkezik egy kérdés, egy olyan kérdés, ami tetszik, akkor elkezdek vele foglalkozni. Mindenki szereti a figyelmet, a figyelem energiát ad, fontosnak, érdekesnek, szépnek, izgalmasnak érezheted magad, ha figyelnek rád. Hát figyelek a kérdéseimre.

Melyek azok, melyekben van hit és szenvedély. Talán a cselekvésről szóló gondolatok. Hisz a cselekvésben van tenni akarás, döntés, energia, mozgás. Nyitottnak lenni, tenni, cselekedni, mozgásban lenni az ismeretlen fele. Az ismeretlen bármit hozhat. Olyat is, amiről azt sem tudod, mi az.

És talán a gondolatok is szeretnek felfedezni új tereket. Megnézni, hol milyen az élet. És talán szeretik azokat a helyeket, amik abban segítenek nekik, hogy új helyekre jussanak. Nem szeretik, ha be vannak zárva, ha el vannak dugva.

Nem szabad a gondolatokat elzárni. Hisz, ha a gondolatok nem mi vagyunk, a gondolatok nem a mi tulajdonunk, ha azok hozzánk is csak úgy jönnek, nem az a legjobb dolog, ha engedjük őket továbbmenni? Miközben picivel mások, többek lettek, picit olyanok, mint mi magunk vagyunk. És ahogy ezek a picit belőlünk is épülő gondolatok átmennek máshoz, majd onnan vissza hozzánk és így tovább, mindig picit újat, többet, mást kapunk, majd adunk. És ezzel mi is áramlásba kerülünk.

És nem csak azt érzed, hogy élsz, de érzed, hogy hasznos vagy. Hasznos akkor is, ha csak áramoltatsz, és hasznos akkor is, ha te magad vagy az áramlás. Nekem mindegy, hogy az alanya vagyok-e a saját világom formálásának, vagy csak eszköze egy olyan világnak, mely formálódik.

Szeretem azt az egyre jobban megnyíló teret, melyben egyre több ember mondja el, mit gondol a világról, melyben egyre több ember kérdezi meg, én mit gondolok a világról. Szeretem a kérdéseket. Szeretem őket még akkor is, amikor fájdalmas ajtókat nyitnak ki. Ajtókat, melyek mögött hol hideg kijelentések, hol fájdalmas, vagy haragos kiáltások vannak. Felszólítások, parancsok, elutasítások. Gondolatok, melyek néha parazitaként, néha dögevőként próbálják kiszívni belőlem az életet.

Az áramlásban ezek is jönnek, mennek. Nem többek, mint átutazók. De ha nem lenne áramlás, maradnának. Belém szorulva próbálnák kirágni magukat a lelkem eldugott zugaiból, kétségbeesve kapaszkodva egy kis figyelemért.

Ahogy épülnek bennem, vagy építenek bennem valamit, ahogy jönnek és mennek.

tt ülök a gép előtt, előttem egy halom gondolat, amikről szeretnék írni. Aktívan gyűjtöm őket – séta közben, lefekvés előtt, edzés alatt... bármikor, amikor előpattan egy gondolat, ami megtetszik, felírom. Felírom a témát és azt a pár sort, ami akkor az eszembe jut. Csupa jó gondolat, ami arra vár, hogy kiteljesedjen, szavakba bújva egy történetté alakuljon, hogy azután olvasóról-olvasóra kezdjen el élni, növekedni, erősödni, keresve azt a táptalajt, ahol gyökeret ereszthet és ahol új gondolatokkal társulva elméletekké, majd ideológiákká növekedve önálló életet élhet a halhatatlanná válás reményével.

Gondolatébresztő

Látom, ahogy a rendszer újratermeli a feszültséget. Újra és újra. Látom, mert benne vagyok. Látom, mert nem én csinálom, csak ott vagyok. Ha én csinálnám, nem látnám. Vagy csak sokkal nehezebben. Ha én csinálnám, akkor inkább azt gondolnám, ez a hülye nem érti. Látom, ahogy termelődik a feszültség és szép lassan halad abba az irányba, hogy valaki valakin le kell hogy vezesse.

Olyan ez, mint amikor örvénybe kerülsz úszáskor. Flowban vagy, csinálod az üzleted, elrendezted a dolgaidat, tudsz az alkotásra, a folyamatra, a céljaidra koncentrálni. Süt a nap, hűsít a víz. De a semmiből ott lesz előtted az örvény a vízben. Nem kérted, nem hívtad, nem csináltál semmit, hogy ott legyen. De ott van. Az öröm forrásából egy pillanat alatt halálos, fojtogató közeg lesz.

Egyszer voltam ilyen szituban. Vízben. Feszkóban sokszor. Fogalmam sem volt, mi legyen. Akivel voltam, azt mondta: maradj nyugodt! Ha nem pánikolsz, megőrzöd az energiádat, akkor képes leszel tudatos döntéseket hozni. Mekkora mondat :) értem én, de hogyan legyek nyugodt, ha örvény van előttem? Hogyan legyek nyugodt, amikor látom, ahogy nő a feszültség, látom, ahogy élesednek az ellentétek.

Figyelek, mert lehet, hogy tévedek. Mi van, ha tényleg az a szitu, amit a másik gondol. Neki van igaza, a másik a hülye. Én vagyok a hülye? Nem, nem én, én nem vagyok benne a feszkóban. Még nem. És ha még én is lennék a hülye, ez most nem rólam szól. Szerintem nem. Még. De hamarosan szólhat, mert ott vagyok. Benne vagyok. Nyakig. Az örvény kezd lefele húzni engem is. Ússzak felfele? Hisz lefele húz, ellen kellene tartanom. Kellene? Az örvények lefelé húznak, ezek már csak ilyenek. Valószínűleg az örvény erősebb, nagyobb a víz tömege, mint gondolnád. Nem megyek szembe a feszkóval, ebben a helyzetben ez csak kifáraszt és növeli az ellenállást. Az enyémet is és a rendszerét is. Ha kifáradok, könnyen jöhet a pánik. Ha pánikba esek, nem fogom látni a dolgokat tisztán. És akkor jön a csapkodás. Nem számít semmi, csak egy dolog.

De nem felfele. Nem megyek szembe a lehúzó erővel. Ki kell oldalaznom! Egyszerűbb, hatékonyabb, okosabb. Megnézem, mik azok a dolgok, amik benne vannak a feszkóban, de nem a fő téma. Mi lehet az, amire valójában épül a feszkó és nem az, amiről beszélünk. Ehhez távolról kell ránéznem a helyzetre. Látnom kell, merre érdemes mozogni, merre nincs több örvény. Hogyan áramlik a víz, merre próbálkozzak és merre ne. Ehhez idő kell, nyugalom. Megpróbálok nem benne lenni a fő sodorban és talán így kevésbé fáradok ki, tovább maradok nyugodt és talán meglátok valami kapaszkodót.

Egy gondolat, amiben megkapaszkodhatok. Ez lehet bármi, bármi, ami segít nem sodródni. Megpróbálok a víz felszínén maradni. A víz alatt limitáltak a lehetőségek. Gyorsan jön a pánik, gyorsan fogy a levegő. Ha kijutottam az örvény közepéből, majd próbálok a víz felszínén maradni és talán a part felé úszni. Mi van, ha nem megy? Van még egy lehetőség.

Állítólag, ha nem kapálódzok, az örvény magától kidob. A rendszer nem tud mit kezdeni azzal, ha nem állsz ellen. Hogyan lehet azzal vitatkozni, aki nem vitatkozik? Persze, ez csak azért kell, hogy ne erőlködj tehetetlenül miközben már azt sem veszed észre, az iszapban van a fejed. Hagyd, hogy az örvény dobáljon, nem áldozat vagy, te döntöttél így. Ki tudsz tartani? Kivárni, mi lesz a vége? Az örvények általában csak rövid ideig tartanak. Általában. Elvileg, ha sikerül nyugodtnak maradni és megfelelően reagálni, hamarosan biztonságosan kijutsz belőle. Elvileg. Nehéz ebben hinni miközben... 

Mennyi ilyen helyzet van az életünkben, mennyi olyan helyzet, amiben veszélyeztetve érezzük magunkat. Élni akarunk. Túlélni. Ez a létezésünk alapja. Belénk van égetve ez az ösztön. És ha valaki, vagy valami olyan, vagy úgy tesz, mint aki ezt veszélyezteti, meg akarunk küzdeni vele. Meg kell küzdenünk vele.

Valahogy. Amikor közelről láttam örvényt a vízben, megijedtem. A “maradj nyugodt” mondatra az örvény 10x nagyobb lett, sötét és halálos. Pedig az ott, ott akkor, nem is egy örvény volt, csak valami víz felszíni dolog, talán egy hal vagánykodott a haverjainak. De elhittem, hogy örvény. Talán egy pillanatra bele is fulladtam.

Tele a víz örvényekkel. Tele a víz úszókkal. Mi ez, egy verseny? Én miért vagyok itt? Már nem csapkodok, nem pánikolok. Figyelek. Próbálok rájönni, hogy ez csak valami felszíni dolog, vagy ott a mélyben már erősödik a sodrás, hogy beszippantson… 

És ha beszippant, majd próbálok nyugodt maradni és eldönteni, ússzak, vagy sodródjak.

Örvényben

Megtettem. Megtettem újra és újra. Mindig szarul éreztem magam utána, de valami miatt nem kezdtem ezzel semmit. Évekig csináltam, talán olyan sokáig, hogy azt gondoltam, ez teljesen normális. Normális, hisz mások is ezt csinálják. Benne van a kultúránkban, könyvek szólnak róla, kifejezéseink vannak rá, cikkek hosszú sora taglalja és ma már podcastokban beszélgetnek róla. Mi is beszélgettünk róla. Időnként talán még büszkék is voltunk rá, ha elmondtuk egymásnak. És volt, aki nem mondta el, csak utalt rá, vagy sejtelmesen mosolygott, ha szóba került. Évek óta nem teszem. 

Emlékszem az elsőre. Azt nem én csináltam, velem tették. Rájöttem. Nem emlékszem az érzésekre, de előttem van a kép, ahogy összeálltak az események. Akkor ott semmit sem csináltam, csak próbáltam megérteni, mi is van. Amikor eljöttem, akkor kezdtem el nagyon dühös lenni. Olyan volt, mint az első nagy balesetem. Ott én voltam a hibás, nem adtam meg az elsőbbséget, pedig ott volt jól láthatóan: 

Amikor belém csattant a másik, csak ültem az autóban. Égett szag volt. Szólt a rádió. Leesett a szemüvegem. Minden olyan lassú volt, megállt egy pillanatra a film. Az ablaktörlő az ütközéstől előre bukott és ütemesen törölte a semmit. Szólt a rádió. Nem találtam a szemüvegem. Majd hirtelen minden összeállt, felpörögtek a gondolataim, ki kell szállnom, meg kell néznem a másikat. Hívnom kell a rendőröket. Mi van az autóval? Aztaaa, ennek vége és egy tábla is kidőlt, mindenhol üvegszilánk, kifolyt az olaj. Kell egy karosszériás, inkább kettő. Aki meggyőzőbb, az viheti az autót. Rendőrök mindent felírtak, elmehetek.

Ülök és nézek magam elé. Pörögnek a képek, fáj a mellkasom. Nem az ütközéstől, a hibámtól. A tettem súlyától. Az elképzelt következményektől. Meg is halhatott volna valaki. Mi van, ha épp ott sétál valaki? Egy ovis csoport? Tuti meghalt volna valaki. Mehetnék a börtönbe. Mindent elszúrtam volna. És mi lenne a családommal, a gyerekeimmel?

Emlékszem arra a pillanatra. Ott benn az autóban és arra is, milyen volt utána. Ez volt az első. Ilyen volt az is, amikor megtették velem. Nem én voltam a hibás. Nem én voltam a hibás? A pillanat, amikor megtudtam, üres volt. Üres és néma. Egy pillanatra megállt a világ, lelassult a film. Racionális voltam, adatokat gyűjtöttem, elemeztem, figyeltem. Mindenre. Üres volt a csend. A másik szája némán tátogott, ahogy elmesélte, mit tett. Elmentem. Ültem a szobámban és próbáltam megérteni, mi történt. Mit tett a másik?! Miért nem látta azt a mocskos nagy STOP táblát? Belém rongyolt, inkább taposott.

Totálkár? Ezt éreztem. Utána minden más lett. Roncsderbikre jártam. Percekre kölcsönzött társakkal törtük össze hol egymást, hol magunkat, hol a másikat.

Miért? Hogy talán majd az egyikbe belehalok? Vagy csak szeretném azt az elsőt jobban megérteni? Vagy csak én szeretném irányítani a dolgokat? Vagy genetikailag hozom magammal? Emlékszem, amikor apám tette meg. Ott voltam. Az autóban. A hátsó ülésen. Örökölt sors? Vagy lehet, hogy az adrenalin hiányzik? Az az érzés kell, ahogy becsapódok, minden szabályt áthágva és tudom, ezt is megúszom? Nem kapnak el. Nem kapnak el? Okos vagyok, éber, rafkós.

Nem akartam már csinálni többé. Nem tudom mi történt, nem tudom miért. Egyre szarabb volt minden egyes balesetem. Fájt már, azt hiszem. Önmagamra gondoltam. A hátsó ülésre. Az örökölt sorsra. És a STOP táblára.

Nem tudtam, hogyan kell. Hogyan kellene megállni annál a táblánál? Nem kell megállni. El sem kell indulni. Ha a helyeden vagy, ha már ott vagy, ahova menni szeretnél. Bár, olyan nincs, mindig megyünk valahová. Ma már inkább sétálok. Van időm. Sétálok és nézelődöm. Van, hogy valaki belém botlik, mert a telóját nyomkodja. Facebookozik, olvas valamit, messenger üzeneteket küldözget. Udvariasan ellépek, nem bonyolódom felesleges konfliktusokba. Sétálok és nekem már nincs STOP táblám. Van, hogy pirosat kapok. Kivárom a zöldet.

Meggyőzzük magunkat, miért ne álljunk meg a STOP táblánál. Tilosban járunk. Bármit is jelentsen ez. Hisz haladnunk kell. Bármerre is.

Erről nem beszélünk

Többször eszembe jutott a magány mostanában. Igazából a kapcsolódáson gondolkodtam. Hogy hogyan tudunk kapcsolódni egymáshoz. Mit is jelent az, hogy kapcsolódunk, mit ad nekünk a kapcsolódás és hogy mi a jelentősége az életünkben.

És persze egyből eszembe jutott a kapcsolódás hiánya. Vajon, ha a magány az az állapot, amikor nem kapcsolódunk senkihez, miért tudunk nem magányosak lenni akkor, amikor egyedül vagyunk?

De mit ad nekünk, ha kapcsolódunk? Mit jelent hálózatban lenni? Miért kapcsolódunk ma inkább a tárgyakkal és hova vezethet az, hogy a tudásunk átköltözik az eszközeinkbe?

Sokszor voltam egyedül. Már gyerekkoromban is. Amíg a bátyám a haverokkal lógott a lakótelepen valahol, addig én otthon ültem. Olvastam. Vagy fantáziálgattam. Emlékszem, nagyon szerettem volna egy kvarcjátékot. Egy napelemes kvarcjátékot, amiben az űrhajómmal kellett kilőni az ellenséges hajókat. De nem volt. Rajzoltam magamnak egyet egy papírlapra, nyomkodtam a rajzolt gombokat és prüntyögtem a számmal. Kilőttem minden ellenséget. Nagyon jól nyomtam...

És emlékszem 94 őszére, másodéves egyetemistaként mennyire magányosnak éreztem magam. Sétáltam haza egy buliból, üres volt az utca. Egy hajléktalan ment csak előttem, aki csendben sírt. Talán részeg volt, talán csak azt hitte, egyedül van. Sírt és azt mondogatta: engem senki sem szeret. Nyomorult egy érzés volt, a szeretetlenség. Nem az övé, az enyém. Ő csak kimondta nekem. Ott voltam a semmiben, egyedül, magamra hagyva. Akkor este a hajléktalan és én valahogy együtt, de mégis nagyon magányosan sétáltunk. Valahova, mert haza nem tudtunk, nem volt olyan se neki, se nekem.

És persze ez nem igaz, mert ott voltak az egyetemi haverok, de mégis. Valahogy azt éreztem, csak úgy lógok a semmiben. Senkihez nem éreztem igazán közel magam, még önmagamhoz sem. Talán önmagamhoz a legkevésbé... Ma is sokat vagyok egyedül. Kifejezetten keresem azokat az alkalmakat, amikor egyedül lehetek és elképesztően élvezem. Sokat vagyok otthon. Van otthonom. Van kihez tartoznom. Visszavonultan élek, lehetne a házunk akár egy szigeten is, nem lenne sok különbség... Mégis úgy érzem

Kapcsolódok valahogy az élethez. Sokat beszélgetek, olvasok, elmélkedem. Kapcsolatban vagyok önmagammal, a gondolataimmal és mások gondolataival, mások életével. És szeretem. Másmilyenek lettek a kapcsolataim az elmúlt pár évben, kíváncsi vagyok már az emberekre, valahogy egyre többet szeretnék megtudni róluk, rajtuk keresztül önmagamról és az életről. Érzem, ahogy az emberi kapcsolatok minősége alapvetően meghatározza az életem minőségét.

A Harvard Study of Adult Development a világ egyik leghosszabb ideje futó kutatása, ami az emberi boldogságról és jólétről szól. A kutatás 1938-ban kezdődött és azóta is folyik, több mint 80 éven át követve kb. 700 ember életét, részletes adatokat gyűjtve egészségükről, kapcsolataikról és általánosan az élettel való elégedettségükről. A kutatás kimutatta, hogy a jó minőségű kapcsolatok a hosszú távú egészség és boldogság legfontosabb előrejelzői. Robert Waldinger, a kutatás igazgatója egy TED-előadásában hangsúlyozta, hogy azok az emberek, akik 50 évesen a legelégedettebbek voltak a kapcsolataikkal, ők voltak 80 évesen a legegészségesebbek. A jó kapcsolatok pajzsként védenek minket, csökkentik a stresszt, javítják a mentális és fizikai egészséget. Szóval a jó kapcsolatok nemcsak a testünket, hanem az agyunkat is védik.

Egy nagy hálót, hálózatot alkotunk. Mindannyian egymásnak, egymással. Szóval az emberi kapcsolatainkkal nemcsak boldoggá tesszük az életünket, hanem hálózatokat is alkotunk általuk. Egy időben érdeklődéssel hallgattam, olvastam Barabási Albert-László erről szóló gondolatait, amelyek bemutatják, hogyan alkotunk mi, emberek, bonyolult és sokrétű hálózatokat.

Barabási kutatásai párhuzamot vonnak az emberi és a természeti jelenségek, valamint a mesterséges elemek hálózatai közt. Ahogy olvasgattam erről és ahogy a chatGPT-vel értekeztem a témáról, elkezdett egy gondolatmenet összeállni bennem...

Hogyan lesz a mesterségesből természetes?

Miközben az AI öntötte rám az információkat a hálózatok működéséről, elgondolkodtam az intelligencia fejlődéséről. Hogyan kapcsolódik az én intelligenciám az AI hálózatával. A történelmünk hajnalán, kezdetben, az ember mindent maga csinált. Tudnia kellett egy halom dolgot ahhoz, hogy életben maradhasson. Kis közösségekben éltünk, kicsi volt az a hálózat, amit alkotni tudtunk. Lépésről lépésre tanultunk a tapasztalatainkon keresztül. Egyre több dologra lettünk képesek. Nem csak gyűjtögettünk, vadásztunk, hanem már eszközöket készítettünk ezekhez, majd elkezdtünk gazdálkodni, átalakítottuk a környezetünket. Mesterséges elemeket, tereket hoztunk létre, hiszen megváltoztattuk a természetet, olyanná tettük, amilyennek szerettük volna.  És ebben a környezetben könnyebben tudtunk sokasodni.

Ahogy az elvégzendő feladatok mennyisége nőtt, az emberek elkezdtek ezekre szakosodni. Ahogy szakosodtunk, a saját feladatainkat egyre hatékonyabban tudtuk elvégezni, de egyre inkább mások segítségére szorultunk az élet más területein. Öregapám szégyenkezne, ha tudná, milyen dolgok miatt hívok szakit a házhoz... Szóval, egyre inkább rászorultunk egymásra, így egyre nagyobb szükség lett a hálózatunk fejlesztésére, hogy az információ és a tudás könnyebben elérhető legyen. Szükségünk van a hálózatra ahhoz, hogy létezzünk. Nem csak az érzelmi jólétünk és a mentális állapotunk függ ma már a hálózatunktól, hanem a létezésünk is. És zsigerileg vágyunk arra, hogy ez a létezés

Ahogy fejlődött az emberi tudás, egyre több feladat elvégzésére készítettünk eszközöket, ezek az eszközök egyre okosabbak lettek, így az emberi képességek, a tudásunk átültetésre kerültek a mesterséges tárgyakba. Ezáltal az emberekben tárolt információ már egyre kevésbé lett fontos, mert az információ az eszközökben egyre könnyebben lett elérhető. Ma már szinte elegendő a tárgyainkkal hálózatot alkotni, hisz a létezésünkhöz szükséges tudás bennük van. És ezeket elég megvenni, eldobni, kicserélni...

A fizika egyik alaptörvénye az energiaminimumra törekvés. Az energiaminimumra törekvés elve egy univerzális szabályszerűség, amely az anyag viselkedését és az energia eloszlását szabályozza. Meghatároz minket is. Csak gondold végig az életed. Ma az eszközeink egyre intelligensebbek, egyre több feladatot tudnak ellátni helyettünk. Az autó elvisz valahova, a telefonod társat keres neked, navigál, megmondja, hogyan nevelj gyereket, már-már minden fontos döntésben segítséget kérünk. A telefonunktól.

Vajon elérheti-e a kényelemre törekvésünk azt a szintet, hogy olyan tudást tápláljunk a gépeinkbe, hogy azok már annyira okosak legyenek, hogy önmagukat reprodukálják, hogy ne kelljen nekünk ezzel foglalkoznunk? És vajon mikor tartanak majd ők ott, hogy a saját eszközeink eszközöket készítsenek arra a célra, hogy nekik is kevesebb energiába kerüljön az adott feladat ellátása. És amikor ez mind megvalósul - az eszközeink képesek önreprodukcióra és arra, hogy eszközöket készítsenek önmaguk munkájának elvégzésére -, akkor mi lesz?

A gépeinknek mi leszünk a teremtők? Alkotásaikban imádják majd az alkotóikat, minket? Vagy a történelemkönyveikben digitális fosszíliákként élünk majd tovább? És akkor majd a mesterséges intelligencia önmaga számára természetes lesz? És mikor kezdődik el az a folyamat, hogy a saját kényelme érdekében létrehoz minket, hogy párezer év múlva arról vitatkozhassunk, Isten teremtette-e a világunkat, vagy hogy az evolúció nyertesei vagyunk-e... Mi lennénk az előző kihalt emberi faj mesterséges intelligenciája és most a teremtőnk képére formáljuk a jövőnk? Létrehozzuk azt, aki létrehozott minket? Ez lenne a sors kereke?

Nem tudom mi volt, nem tudom mi lesz, de úgy érzem, a kényelem és az egyszerűség öl meg minket miközben az eszközeinkkel élünk együtt a magányos életünkben és szipogva posztoljuk szeretetlen életünk színes részleteit mert ott a remény, hogy ami megöl, az talán életre tud minket hívni újra?

És akkor talán majd nem spórolunk az élettel, nem leszünk kényelmesek, nem akarunk mindent kevesebb energiával megoldani.

Mert az életet nem megoldani kell, csak megélni.

Többször eszembe jutott a magány mostanában. Igazából a kapcsolódáson gondolkodtam. Hogy hogyan tudunk kapcsolódni egymáshoz. Mit is jelent az, hogy kapcsolódunk, mit ad nekünk a kapcsolódás és hogy mi a jelentősége az életünkben. És persze egyből eszembe jutott a kapcsolódás hiánya. Vajon, ha a magány az az állapot, amikor nem kapcsolódunk senkihez, miért tudunk nem magányosak lenni akkor, amikor egyedül vagyunk?

De mit ad nekünk, ha kapcsolódunk? Mit jelent hálózatban lenni? Miért kapcsolódunk ma inkább a tárgyakkal és hova vezethet az, hogy a tudásunk átköltözik az eszközeinkbe?

Körforgásos intelligencia

Nem látom magam, azaz nem tudom, mit látok. Nem tudom, mi történik a fejemben. 50 éves leszek, lassan 50 éve nézem azt a testet, amiben élek és nem tudom milyen. És ez az érzés most nagyon beütött. 

A gyerekvállalásról szóló cikkem után elég sok kommentet, üzenetet kaptam. Nők, anyák írtak arról a fájdalomról, sokszor megaláztatottságról, amit a szülés miatti testi változásaik kapcsán szenvedtek el. Ki így, ki úgy. Olvastam, hallgattam ezeket a történeteket és éreztem, ahogy kezdenek előmászni belőlem a kérdések. 

Mi is a viszonyom a létezésem ezen részével. Évek óta egy önismereti úton vagyok, olyan sok mindenre ránéztem már. Jött a szar rendesen. Kiket bántottam, kiknek hazudtam, kiket használtam ki hol tudatosan, hol a legjobb szándék mellett. Foglalkoztam a lelkemmel, az érzelmeimmel, rengeteget elemeztem a gondolataimat. Próbáltam megérteni a működésem. 

Jóban vagyunk? Edzek. 14 éve szinte kihagyások nélkül, változó intenzitással. Váltogatom a sportokat, bár kb. annyi, hogy a vasakat pakolom egy teremben. De mit látok a tükörben? És itt nem az a kérdés, hogy milyennek látom, hanem, hogy mit látok. Pár hónapja jó nagy lendületet vettem, beleálltam a gyúrásba, figyeltem a kajára. Láttam a teljesítményemet, hogy egyre több tárcsa kerül fel a rudakra. Majd edzés közben jöttek a megjegyzések, előbb a haverok nyomtak egy-egy poént, majd jöttek a kevésbé közeli edzőtársaktól a komolynak tűnő elismerések. 

Viccelnek velem? Cinkelnek? Valami nem okés velem, vagy tényleg így van? Meg kellett kérdeznem Norbit, a terem tulaját, jóbarátomat, hogy szerinte ez most komoly? Igen, látszik a melóm eredménye. Látszik? De akkor én miért nem látom? Mi a baj? Az egyetemi biosz képzésen részletesen tanultunk az agyról. Hogy hogyan is működik az érzékelt információk észlelése, azok tudatosítása. Ez egy folyamat, először a már korábban megtapasztalt dolgok tudatosulnak, majd szép lassan kezdjük a részleteket, az új infókat összerakni, kiegészíteni a képet. 

Mi az, amit az elmúlt évtizedekben megtapasztaltam, mi az a tudatos kép, önmagam tárolt verziója? Káosz. Voltam én minden. Kicsiként vékony, tiniként dagadt. Voltam kancsal, csámpás, kontyos fejű. Aztán jöttek a megjegyzések, milyen részeim túl nagyok, melyek túl kicsik. Dagiként csöcsös voltam, majd ahogy megnőttem, újra gizda lettem. Volt barátnőm, aki szerint nem elég izmos a kezem, nem kockás a hasam és volt aki szerint híznom kellene, mert túl vékony vagyok mellette... 

Amikor belenézek a tükörbe, ezt mind látom. Hol dagi vagyok, amiért figyelnem kell a kajára, de ahogy közeledik az az állapot, amit elképzeltem, jönnek az ismerősök, hogy húúúú, csak nem beteg vagy? Hízzál már kicsit. Aztán jön a haverom, aki rámarkol a hasamra és röhög egyet rajtam. Zsíros!

Felnőtt testbe zárt csúfolódó gyerekek vagyunk. 50 éves leszek, felnőtt ember. Felnőttek a barátaim, a rokonaim. És nem szültem. Megvan minden testrészem. Van tükör is itthon. Okos mérlegem is. Edzek heti 3x és minden nap sétálok egy hosszút az erdőben. Figyelek a kajámra. És tudod mi a legszarabb ebben az egészben? Nem, nem az, hogy tetszem-e magamnak. Nem is az, hogy tetszem-e másnak. 

Mi van bennem elcseszve? Stabil önképem van arról, ki vagyok. Milyen az érzelmi életem, milyen képességeim vannak, milyen adottságaim vannak. Hatalmas hitem van abban, mire vagyok képes a dolgok csinálásában. De nem látom a testem. 50 éves leszek. Van tükröm. Minden nap teszek magamért. Van bennem megfelelési vágy, hogy mások szerint (is) jól nézzek ki. 

Baj? Van aki szerint egy majom vagyok, van aki szerint ez igényesség. Miért érdekel? Miért bánt, zavar, miért szégyellem a saját testem? Olyan sokszor aláztak meg. Nők, akik fontosak voltak, barátok, akik közel álltak, családtagok. Bántani akartak? Nem szerettek? Nem hiszem, csak nekik is lehetett ezzel valami bajuk. Vagy ha ezzel nem, akkor valami mással és így védték meg magukat attól a valamitől. A kevésnek levéstől. Lehetek több nálad úgy is, ha te elhiszed, hogy kevesebb vagy nálam!

Nem volt jó ezen gondolkodni. Főleg, hogy az utóbbi időben ez többször témám volt, de most valahogy fájóan mart belém. Nem szeretem a tükröket. Furán kényelmetlen, ha le kell vetkőznöm idegenek előtt. Talán a strandokat is ezért kerülöm. És ez nem csak az, hogy nem fogadom el magam, sokkal inkább az talán, hogy nem akarok ránézni arra, milyen vagyok, mi van bennem. Mert ha meglátom, akkor talán valakinek igaza lesz. De mi van, ha ezt nem teszem meg?

Olyan sok dolgot hallottam már, milyen vagyok. Talán mindegy, hogy az a milyen, milyen. Most csak arra vágyom, hogy lássam, milyen az a milyen. Azt és úgy, amilyen. Megpróbálnék magamra nézni azzal a szemmel, aki ma vagyok. Elengedni az 5-6 éves, a 10-13 éves, a fiatal felnőttkori képeket, amik belém égtek… Mélyen, egymásra csúszva, kaotikus, élesen bevillanó momentumonként az életem filmjében… Önmagamat hipnotizálva. 

Szeretném ezeket kitörölni... vagy nem! Csak elérni, hogy ne villogjanak, maradjanak ott, ahova tartoznak. A múltamban. Tűnjenek el a tükörből. Ezt szeretném és még nem tudom hogyan. 

És ha majd meglátom azt, amim van, aki testileg vagyok, aki igazán vagyok, majd akkor ráérek feldolgozni, hogy mit is kezdjek vele.

A gyerekvállalásról szóló cikkem után elég sok kommentet, üzenetet kaptam. Nők, anyák írtak arról a fájdalomról, sokszor megaláztatottságról, amit a szülés miatti testi változásaik miatt szenvedtek el. Ki így, ki úgy. Olvastam, hallgattam ezeket a történeteket és éreztem, ahogy kezdenek előmászni belőlem a kérdések. 

Testképtelenség

Tegnap reggel ültem egy kávézóban, reggeliztem. A szomszéd asztalnál két nő beszélgetett. Viszonylag hangosan, tisztán lehetett hallani, miről dumálnak, de nem figyeltem. Katával reggeliztünk, épp Ottóval és a croissantommal voltam elfoglalva...

“…minek szüljek gyereket, ha örökbe is fogadhatok? Az megkíméli a testem is. Csak nehéz kisbabát kapni... “

Azóta sem tudom elengedni ezt. Azt remélem, hogy valami fontos dologról lemaradtam az elejéről. Valamiről, ami picit más színbe lenne képes feltüntetni ezt a mondatot, ezt a gondolatot.

Van aki szeretne, de nem lehet neki. Van aki nem szeretne, de lesz neki. Van akitől elvárják, hogy legyen neki és megteszi. Van aki nem. És sorolhatnánk. Aggódó, korosodó szülők kérdezgetik a gyereküket: naaa, mi lesz, mikor lesz unoka? A kormányzat pénzt ad, kedvezményt, adóvisszatérítést, kölcsönt, csak legyen gyereked. Egy, kettő, három... Így van ez ma, de volt ez így régebben is.

A demográfia alakulása társadalmi kérdés. Döntsd el, hogy akarsz-e gyereket, vagy sem. Döntsd el, hogy szülnél, vagy sem. Ha szeretnél gyereket, kívánom, hogy legyen. És szeresd. DE ez a mondat mi a fenéről szól?

Próbálom a pozitív oldalát nézni. Mindenkinek joga, hogy döntsön az életéről. Fontosabb a tested, mint szülni? Szíved joga. De ez a mondat valahogy olyan mögöttes tartalommal bír, ami bánt. Fáj. A fájdalom, a veszteség elkerülése fontosabb, mint megélni az anyaságot, azt, hogy benned fejlődik egy élet? 

Férfi vagyok. Biológiailag alkalmatlan a szülésre. Megéltem a 9 hónapot mindkét gyerkőcnél, ahogy anyukájukban cseperednek. Éreztem, láttam, ahogy a pocakban mocorognak. Igaz, nem az én hasamban voltak, de így is elképesztő volt. És ott voltam a fiaim születésénél. Láttam, valamit átéltem. De ez sehol sincs ahhoz, amit az édesanyjuk élt át.

Nem tudom mennyire. Úgy láttam, nagyon. De nem tudom, mennyire. Láttam, de nem éreztem. Szóval, van-e nekem jogom fennakadni ezen a mondaton? Van. Azon akadok ki, amin akarok. Le is írhatom.

Ahhoz nincs jogom, hogy megmondjam bárkinek is, hogyan akarjon szülni, vagy akarjon-e. De ez a mondat... Valahogy egy nagyon rossz jövőt vetít előre… Lehet, hogy túl sok sci-fit néztem?

Szóval ne fájjon, maradjon szép a test. De hol van ennek a határa? Meddig szabad elkerülni a fájdalmat, meddig lehet elmenni a szépség megőrzéséért? Hol veszítjük el a kapcsolatot az élettel? És utána mi lesz? Ez az evolúció része? És mi lesz, ha már lesz mesterséges anyaméh? És programozhatjuk a gyerek paramétereit? Könnyű lesz a gyerekvállalás? Mint lakást venni és költözni? Lesz erre külön hitel?

Egy szülőnek nem kell biológiailag is szülőnek lennie, hogy legyen kapcsolata a gyerekével, hogy szeresse. De vajon ez a helyzet akkor is igaz pszichológiailag, ha lehetne gyereke, de nem akarja megszülni a teste védelmében? Hogy ne fájjon? Miben lesz más a kapcsolódás? Miben lesz más a gyerek? Nem tudom. Szívesen beszélgetnék erről, hogy megértsem.

Nem csak a szülés. Ezer fájdalmas helyzet van és lesz benne. És akkor is, amikor a gyerek már 40 éves. Mert ő akkor is a gyereked lesz. Menekülni a fájdalomtól, megpróbálni megúszni a fájdalmas helyzeteket, talán természetes. Hiszen, ki akarná, hogy fájjon?

De valahol kezdünk azok lenni. A boldogság örök kergetése, a fájdalomtól való örök menekülés hova visz minket? És mit tesz a gyerekeinkkel? Milyenek lesznek a fájdalomtól megkímélt fiatalok? Nézzünk körbe és gondolkodjunk el, mit is látunk. Mit csináltunk velük?

Van-e baj azzal, ha valaki így gondolkodik? Szerintem nincs. Ez az ő dolga. Magánügy. Biztosan oka van annak, hogy így látja. Ez egy reakció valamire. Egy stratégia önmaga védelmében. Majd eldönti, hogy jól gondolta-e.

A baj azzal van, ha ez a gondolat táptalajra lel és a boldogság/szépség/fájdalom ipar üzletet akar ebből csinálni.

Vagy fejlődés? Divatot generálni egy-egy jó marketing üzenettel. Szeresd önmagad, legyen gyereked szülés nélkül, a gyereknek se jó a szülés! Ne kezd a gyereked életét fájdalommal! Ezt adod a gyerekednek, 9 hónap magánzárka a sötétben, már az elején?

Gondozásmentes anyaméhek tépőzárral és ambient világítással, mert te is, ő is megérdemlitek!

Na, ezzel már gond van! Ez már nem magánügy, ez már közügy! Persze, így megoldódhat a nyugdíj kérdés, a babaváró hitelek teljesíthetőek… A növekedés kipipálva. És fájni sem fog. Egy ideig.

Nem volt jó hallani ezt a mondatot. Legyen ez inkább magánügy.

Tegnap reggel ültem egy kávézóban, reggeliztem. A szomszéd asztalnál két nő beszélgetett. Viszonylag hangosan, tisztán lehetett hallani, miről dumálnak, de nem figyeltem. Katával reggeliztünk, épp Ottóval és a croissantommal voltam elfoglalva. De egyszer csak megütött egy mondat:

CSAK NE FÁJJON!

Nem a természetes közegünk az a hely, ahol élünk. A város. Rengeteg inger, tömeg, forróság, dudálás, feszültség vesz körbe minket.

És ha egyedül vagyunk, akkor is zörög a hűtő, a mosógép, megy a tv, vagy szól a zene. Ha meg nem, akkor pittyeg a telefon, jönnek az értesítések.

Mármint, van-e rá lehetőségünk? És ha van, képesek vagyunk-e rá? Korábban a csendben hiányérzetem volt. Egyből bekapcsoltam valamit, vagy elkezdtem énekelgetni, fütyülni. És ha épp nem voltam egyedül, akkor meg eszembe se jutott csendben lenni. Mert hát milyen az, hogy ott vagyunk és nem beszélgetünk, csak úgy vagyunk.

2022 nyarán voltam először elvonuláson. Csendkurzuson. Pannonhalmán. És ott, abban a pár napban, ahogy elhalkult minden külső zaj, elkezdtek jönni az addig elnyomott belső hangok. A feldolgozatlanságok, a saját nyomorúságom, az életem elszúrt dolgai. És az apátságban nem volt hova menekülni.

Már 3 napja. Újra Itt vagyok Pannonhalmán, ebben a gyönyörű és valahogy megfoghatatlanul jó térben. Csendben vagyok. Nem beszélek és már nincsenek belső hangok. Se panaszok, se segélykiáltások, se elterelő történetek.

Legyetek picit ti is csendben. Próbáljátok meg...

Csend

Reggel az erdőben sétáltam a kutyámmal, Ottóval. Elhagytunk már két labdát, így ma egy karikát hoztam neki játszani. Nagyon béna voltam, teljesen máshogy kell dobni, mint egy botot, vagy egy labdát. A bénaságomban azt az izét hol kidobtam oldalra, hol magam elé ejtettem. Ahogy el lehet szúrni, úgy el is szúrtam a dobálgatást. Miközben önmagam szerencsétlenségén rágódtam, azt néztem, Ottó mennyire vidám. Rohant előre, majd vissza, hozta a karikát és már rohant is tovább. Mosolygott. Már lassan egy órája, pedig még így, reggel fél 6 körül is meleg volt már, még az erdőben is. Nem hoztam vizet. Lógott a nyelve, de ő csak rohant és hálás volt, csóválta a farkát, csillogtak a szemei.

Még így is? A béna dobások, a meleg, a szomjúság, a por ellenére is? Hogyan csinálja? Hogyan tud ő mindezek ellenére boldog lenni? Milyen régóta foglalkoztat minket embereket az, hogy hogyan lehetünk boldogak. Irodalmi művek százai fejtegetik a kérdést, filozófusok írnak róla doktori értekezéseket, pszichológusok magyarázzák ennek a lelki hátterét, életvezetési motivációs tréningek akciós ajánlatai adnak instant megoldási ígéreteket.

Ottó egyiket sem látta, olvasta. Én sem tanítottam meg neki ezzel kapcsolatban semmit. Megtanítottam ülni, feküdni, menetelni, helyben maradni, de boldognak lenni nem. Akkor honnan tudja, hogyan kell? És mi miért nem tudjuk, ha az evolúcióban lényegesen előrébb járunk? Lehet, hogy ez nem jelent evolúciós előnyt? Lehet, hogy az, amit oly sokan az élet céljának tartanak, a boldogság megszerzése olyan dolog, amit a fejlődés során elveszítünk, mert evolúciós elvek alapján hátrányos? Ha boldogok lennénk, elveszítenénk a motivációnk a fejlődésre? Nem akarnánk új elméleteket, technikákat, eszközöket fejleszteni arra, hogy elérjük ezt az olyannyira vágyott célt? A boldogságot?

És úgy látom, fejlődik is. Mit tud akkor, hogy neki megy és nekünk nem? Pedig időnként annyira butácska tud lenni. Ott van előtte a labdája és nem találja. Szagolgat, forog, rohangál és nem látja. Hogyan lehet ő és a fajtája nyomkereső, ha az előtte lévő pirosan rikító gumilabdát sem találja meg?! És ez zavarja vajon őt? Nos, amikor megtalálja, gyermeki örömmel ugrálva hozza nekem. Szóval, szerintem nem sokat gondolkodik ezen.

És nekem mikor van ilyen? Mikor van az, hogy nem gondolkodom, hanem csak úgy vagyok és élvezem? Pl. szex közben. Akkor biztosan nem gondolkodom azon, mitől jó az, ami jó. Nem futnak le bennem az egyetemi tanulmányaim során megszerzett anatómiai, biokémiai ismereteim, hogy AHAAA, ettől olyan jó ez, mert most épp a neurotranszmittereim a…  szerintem ott vége is lenne a jónak. Tudunk olyat mi is, hogy valami csak úgy simán jó, fejtegetés nélkül is.

A gondolkodás venné el tőlünk a boldognak levés képességét? Vagy nehezen tudunk egyszerre boldognak lenni és ezen gondolkodni? Egyébként gondolkodsz-e azon, hogyan lehetsz boldog, ha épp boldog vagy? Nem hiszem. Akkor gondolkodunk rajta, amikor épp nem vagyunk azok és szeretnénk tudni, hogyan lehetnénk azok. Ha megértjük, tudjuk irányítani. Tenni érte. A megérteni akarás ott van a létezésünkben.

Szóval boldog szeretnék lenni. Ahhoz, hogy az lehessek, meg kellene értenem, hogy mi az a boldogság, ahhoz képest miben vagyok most és utána már csak azt kell kitalálnom, hogyan jutok el A-ból B-be.

Olyan sok mindent olvastam, tanultam, hallottam róla. Talán valami olyasmi, amit az ókori görögök mondtak, hogy a boldogság a teljes életet, a jólétet és az erényes életet jelenti? Vagy talán a végső megszabadulás állapota, amely mentes a szenvedéstől és vágyaktól? Vagy a belső boldogság és isteni öröm állapota, amely a spirituális megvilágosodásból fakad? Vagy talán ez az amerikai álom, az anyagi jólét, a siker és a személyes szabadság összekapcsolása? Vagy boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa? Boldogok, a kik sírnak: mert ők megvígasztaltatnak?

És szerintem nem gondolkodik azon, melyik kategória szerint az. Csak az. Talán azért, mert arra törekszik, hogy olyan dolgokat csináljon, amiket szeret és olyanokat ne, amiket nem szeret. És miközben olyanokat csinál, amiket nem szeret, nem magyarázza el magának, hogy miért jó, vagy miért lesz jó, ha azt csinálja, ami egyébként nem jó. Csak igyekszik nem csinálni. És nem gond, ha meleg van, amíg jól esik neki a játék, rohan a labda, a bot és a karika után is. Akkor is, ha csak 5 métert sikerült dobnom és akkor is, ha kidobtam a világból. De ha már nem akar, nem megy tovább. Lefekszik az ösvény szélén, rágcsálja a botot és vár. Persze, ha arról van szó, a kedvemért megteszi újra.

Ezt kellene nekünk is tenni? Lepucolni a tudás által megbonyolított boldogságkeresés csodamódszertanokat arra, hogy csak egy dologra figyeljünk? Arra, hogy mi a jó és mi a nem jó?

Mi a jó? Hát ami tölt, amitől felpezseg a tested akkor is, ha mocskos módon elfáradtál. És mi a rossz? Talán az, ami leszívja az életet belőled akkor is, amikor tele vagy pumpálva energiával. És hát nem ez lenne a normális? Hogy arra törekedjünk, hogy egyre több és több olyan szitu legyen az életünkben, ami tölt és egyre kevesebb, ami leszív. És tudom, tudom: az életben vannak helyzetek, amiket nem mi választunk, amit ránk rakott a sors, vagy valaki, akit sorsnak hívunk. Van, hogy szar, nehéz.

De a törekvés arra, hogy napról-napra több legyen az, ami tölt és kevesebb az, ami szív, már az önmagában megadhatja nekünk a boldogság érzését. Azt, hogy napról-napra jobb. Hogy haladunk önmagunk felé.

És talán csak ennyit jelent a boldogság érzése, hogy időnként önmagunk közelében lehetünk

A gondolkodás venné el tőlünk a boldognak levés képességét? Vagy nehezen tudunk egyszerre boldognak lenni és ezen gondolkodni? Egyébként gondolkodsz-e azon, hogyan lehetsz boldog, ha épp boldog vagy? Nem hiszem. Akkor gondolkodunk rajta, amikor épp nem vagyunk azok és szeretnénk tudni, hogyan lehetnénk azok. Ha megértjük, tudjuk irányítani. Tenni érte.

FELTÖLT, LESZÍV

Csináltál már olyat, amire a környezeted egyhangúan azt mondta: neee, ne legyél hülye!? Egy érthetetlen döntés az életedben, a karrieredben, a vállalkozásodban? Valami, ami más...

Azt hiszem, nagyon furán vagyok összerakva. És nem is tudom, hogy mit szeretnék jobban: hogy azt mondhassam, az emberek úgy általában vannak furán összerakva, mert akkor tudnám, mind ilyenek vagyunk... Vagy annak, hogy én vagyok furán összerakva, a többiek nem, mert akkor azt érezhetném, különleges vagyok. Különleges, a magam fura módján.

Mennyire lehet igaz ránk, emberekre, hogy egyszerre akarunk valahova tartozni és kiemelkedni, másnak lenni? Hisz manapság a normalitás unalmas. De hogyan emelkedhetnénk ki, ha nem tartozunk valahova. Hisz csak valahonnan lehet kiemelkedni. És ha kiemelkedtünk, akkor még tartozunk valahova? Milyen kiemelkedés az, ami még nem emel ki annyira, hogy ne tartozz oda, ahonnan kiemelkedtél? És ha kiemelkedtél, akkor az azt jelenti, hogy azok közé tartozol, akik kiemelkedtek, tehát olyan vagy, mint ők? De ha ki akartál emelkedni, megtetted, de ott újra olyan vagy mint a többiek, akik kiemelkedtek, de te igazán kiemelkedni szeretnél, meddig kell emelkedned, hogy annyira legyél kiemelkedve, hogy már nincsenek körülötted, mert annyira más, annyira különleges vagy.

Számomra az, hogy valahova tartozzak, alapvető szükséglet. Vágyom a valahova tartozásra. Társra. Családra. Barátokra. Az összetartozás érzése biztonságot ad, jó önértékelést. Milyen jó már, amikor a kedvenc kávézódban pontosan tudják, hogyan iszod a kávéd. Érzed, ez a te helyed. Talán ezt nem is kell nagyon fejtegetni, ott van bennünk az érzés, a melegség, az ellazultság, talán egy pici mosoly is megjelent most, olvasás közben, ahogy átfutott rajtunk az a megmagyarázhatatlan lágy melegség. Jó valahova tartozni. Jó, mert akkor nem vagyok egyedül. Pedig olyan kíméletlenül tud ez az érzés jönni. Csak úgy, a semmiből. Egy beszélgetés után, ahol nem hallottak meg. Amikor nem köszönnek vissza. Amikor lehülyéznek, hogy mit vettem, kire szavaztam, milyen a ruhám, a hajam, meg egyébként is... akkor, ott elveszik tőled a valahova tartozás aprócska darabját. És azok, akik együtt mondják ezt, tudják, ők összetartoznak. Lefagytál, picit meghaltál, szíved szerint elfutnál. Elfutsz? Hm. Lehet. Vagy inkább újra elmész közéjük. Oda, ahol eddig senki se nagyon voltál és újra megpróbálod. Talán veszel másik autót, ha van rá pénzed. Ha nagyon szeretnél ott lenni a többiekkel, lehet, hogy az autód mellett lesz hiteled is, meg pár szar éved. De talán akkor majd azt mondják, király vagy, haver. Szóval, talán egy kicsit ott is vagy, talán egy kicsit nem, de már annak is örülsz, ha nem téged cseszegetnek. Talán egy kicsit te is cseszegetsz majd valakit és ha szerencséd van, a többiek egy kicsit veled fogják cseszegetni azt, akit te cseszegetsz. Megérkeztél. Ez volt az oviban is. De te 40 múltál. Nem kell kilógni, az nem jó, az látszik.

Más vagyok? Szeretek máshogy csinálni dolgokat. Azt hiszem ez a másik alapvető szükségletem. Talán máshogy gondolkodom, talán más dolgokban látok lehetőséget, talán más döntéseket hozok az életemben. Mert olyan dolgot szeretnék csinálni, amit más nem nagyon, vagy csak kevesen. Nem izgatnak a hagyományos, kockázatmentes vállalkozási ötletek. Keresem az újat. Szeretem felfedezni a lehetőségeket és ezeket az új lehetőségeket igyekszem ki is aknázni. Szeretek mindent máshogy csinálni. Elmondani azt, amit más önmagának sem akar bevallani. Elgondolkodtatni. Mire ez a nagy különbözni akarás? Mit adhat ez nekem? Azt értem, hogy mit ad a valahova tartozás, de a különbözni akarás?

Persze, hogy szeretném. Ha nem tenném, elvárható lenne az, hogy lássanak? Ez talán az egyik alapja a valahova tartozásnak. Nem? Ősidők óta festik magukat a nők, ma már újra a férfiak is. Szeretjük a csinos ruhákat, vagy a szép autókat, vagy egy jó táskát. Bármit, amit, ha meglátnak, valahogy ránk vonja a figyelmet. Talán ebből tudom, tudjuk, hogy vagyunk, létezünk. Szeretném azt, hogyha megláttak, akkor elismerjenek, beszéljenek rólam, a munkámról, vagy tiszteljenek? Persze, hogy szeretném. Jó érzés, ha azt mondják: ügyes, okos, tehetséges ember vagyok. Hogy húúú, meg hóóó, ezt milyen jól megcsináltad. Dumáljunk! Hívhatlak? Segítesz? Ez fura?

A közösségen belüli létezésem visszaigazolását. Erősítik az önbecsülésem, az önértékelésem nő. Bővülnek a kapcsolataim, fejlődik a hálózatom (tehát a kiemelkedésem erősíti a közösségi pozícióm). Ez karrierlehetőségeket nyit, tudást ad és talán egy belső elégedettséghez vezet. És ez az érzés valahogy hozzájárul az általános életminőségem javulásához.

Hm. Nem mindig. Talán az a jó kiemelkedés, amikor olyan vagy, mint a többiek, csak egy picit jobb valamiben. Picit. Jobb. És csak valamiben. Ez a picit és ez a valami legyen olyan, amit megértenek azok, akik közül szeretnél picit kiemelkedni. Mert ha nem értik, akkor már nem picit jobb vagy, csak egyszerűen hülye. Hol picit, hol nagyon.

Nos, ez itt a kérdés! Persze, hogy számít, hisz talán a valahova tartozás sokkal ősibb igény, mint a különbözni akarás. Bár az alfa hímnek is különböznie kellett a többitől, különben nem lehetett volna alfa. De az alfának is kellett valahol alfának lennie. Szóval az talán kijelenthető, hogy a valahova tartozás vágya erősebb, ha nem is ősibb, mint a kiemelkedés vágya. Jobb valahol lenni nem kiemelkedve, mint sehol sem lenni, mert ott kiemelkedni sem lehet.

Mi van, ha annyira különbözöl, hogy nem értenek és ezért kritizálnak. Hisz, ha valaki valamit nem ért, akkor az önbecsülésének védelmében a megoldás az, hogy te vagy a hülye, ő biztos nem. Ez szarul esik? Szarul. A döntésekben befolyásol? Mást fogsz csinálni? Kitartasz az ötleted mellett? Mi lesz a vége? Mikor lesz neked igazad? Ha meg tudod csinálni és sikeres leszel?

Na, ezt vagány dolog kipróbálni! Ebből van kevesebb. Tételezzük fel, kipróbáltad és nem sikerült. Akkor már biztosan hülye vagy, hisz a többiek előre megmondták. Ne tedd! De te nem hallgattál a jótanácsra, az okosabbra. Innen nehéz visszajönni. De mi a helyzet, ha megcsináltad? Sikeres vagy. Ez igazol. Vagány voltál, zseni! A történelmet a győztesek írják. Ha szerintük lapos a Föld, akkor lapos.

Sikeres vagy. Küzdöttél, hogy más legyél, ne olyan, mint a többiek. Jobb valamiben. És akkor jön a nagy mondat: Neked könnyű volt. Hm. Mi van? És csak ülsz csendben és iszod a söröd. Hiába a siker, hiába a valamiben jobbnak levés. Valahol rájössz, nem ezen múlik az egész.

Olyannak lenni, mint a többiek? Másnak lenni? Lehetsz-e más és ha igen, mennyire? Hogyan tartozz valahova, ha más vagy? Nem tudom, nincs válaszom, ebben úszom épp. Írhatnám a sallangokat, hogy válaszd önmagad, azt nem bánod meg és hasonló bölcseleteket. Közhely? Az,  persze, ettől válaszd magad, mert tényleg ez a lényeg, de ettől még megbánhatod 😊 Hisz, ha a valahova tartozásod olyan helyre húz, ahol azok, akik már ott vannak, nem megérteni akarnak téged, csak rájönni arra, mi a baj veled, akkor ez egy nehéz menet lesz. És talán ők sem bántani akarnak, csak szeretnének tartozni valahova, vagy csak nem értik az egészet. És talán nincs rá időnk, a kérdésekre, a megértésre, egymásra.

Nincs válaszom. Talán csak azt kellene megérteni, hogy „egyforma köztünk a különbség”.

Olyan legyek, vagy másmilyen?

Folyamatosan változik az, hogy hogyan vagyok benne egy-egy beszélgetésben. Egy jó ideje inkább csak ülök és csendben figyelek, hallgatok. Figyelem a beszélgetéseket, nézem a többieket, próbálok benne lenni a történetekben, tanulni belőlük. Ebben a nagy csendben levésben egyszer csak az tűnt fel:

A sok történet, közlés, monológ, állásfoglalás, tanítás, egymásnak feszülő vélemény, vita közt olyan ritkán kérdezünk egymástól.

Volt egy elég hosszú időszakom, amikor nem igazán kérdeztem. Kivéve talán a munkamegbeszéléseket. Valahogy nem ment, vagy hát eszembe se jutott. Mint minden, talán ez is valahol a családi neveltetésemhez nyúlik vissza. És talán én is így neveltem a gyerekeim...

Miért kérdeznék, ha gyerekként is csendre intettek, ha már túl sokat kérdeztem. Ahogy én magam is valószínűleg rövidre zártam a fiaim, ha nem tudták befejezni a folyamatos kérdezgetést. De nem is kell messze mennem. Kata, a feleségem roppant kíváncsi, mindent megkérdez. Érzem magamon néha, hogy nehéz mindenre válaszolnom.

A tanítási gyakorlatomon tanítottam általános iskola alsóban, felsőben, majd gimiben is. A kicsik elképesztően érdeklődők voltak, mindent megkérdeztek. Tanító bácsi, tanító bácsi! Ez mi? Az hogy van? Nem is tudom, hogy bírják ezt egész nap a tanítók... Majd talán felsőben, valahogy csendben maradtak a gyerekek. Az a jó gyerek, nem? Nem kérdez, nem zökkent ki. A gimiben pedig már akkor sem kérdeztek, ha kifejezetten kértem őket. Talán kényelmesebb, egyszerűbb, kezelhetőbb, ha a gyerek nem kérdez, csak válaszol. És persze azt a választ adja, amit elvárunk tőle.  

És itt van még az, amit magunk körül látunk zakatolni a tévében, meg az interneten. Az influenszerek, a sztárok, a politikusok, a sikeres emberek, a véleményvezérek mit tesznek? Megmondják nekünk a tutit: mit egyek, mit vegyek, mit tegyek, hogyan kell jól éreznem magam, melyik a jó autó.  Ebben a modern társadalomban az interakcióink talán inkább párhuzamos közlésekre, mint a kérdezésre épülnek. Talán hajlamosak vagyunk/lettünk arra, hogy saját gondolatainkat és nézeteinket hangsúlyozzuk, nem pedig másokét kérdezzük.

Talán. Talán félünk. Félünk attól, mit nyit meg a kérdés. Félünk a visszautasítástól vagy kritizálástól? Sokszor talán én azért nem kérdeztem, mert féltem a negatív reakcióktól. Attól, hogy a kérdésem butának tűnhet (jajj kisfiam, ne kérdezz ilyen butaságokat!), vagy hogy a másik fél elutasít, nem válaszol. És ha nem válaszol, akkor az miért van? Nem érdemlem meg? Válaszra sem méltat?

Vagy okosabbnak, erősebbnek tűnik az, aki közöl és nem kérdez? Mert ő tudja. Ő tanít. Aki tanít, az a mester. A mester a főnök. Ő áll a színpadon. A katedrán. Felettünk. És mi is fenn akarunk lenni. Hát nincs kérdés.

Szóval lehet, hogy egyszerűen csak hülyülünk? Erről is az okostelefonok és a közösségi média tehet? Az internet, ahol a gyors információcsere vált elsődlegessé. Hozzászoktunk a rövid, tömör kommunikációhoz, ami kevésbé bátorítja a mélyebb beszélgetéseket és a kérdések feltevését? Nem tudom, ezt valahogy nem érzem. Sokkal egyszerűbb csetelni, mint kézzel levelet írni, így akár kérdezhetnénk többet. Bárkitől. Talán abban van valami, hogy az internetes, okostelefonos érintkezés miatt egyre kevésbé tudunk, akarunk kapcsolódni. Annyira sok dolog van körülöttünk, annyira sokan akarnak tőlünk valamit. Néha olyan ez az online kommunikáció, mint eső után a tóparton a sok szúnyog.

Szóval erről lenne szó? Lehet, hogy nem akarunk kapcsolódni? És mi köze van a kérdéseknek a kapcsolódáshoz? Visszatérve a korábbi példámhoz, amikor az ifjú hölgy megkérdezte, miért nem kérdezek. Én meg egyszerűen átraktam rá a felelősséget: majd elmondod magadtól, amit akarsz. Én is azt teszem. 😊atyám, ez rettenetes.

Szóval, abban talán meg lehet egyezni, hogy a kérdés nem más, mint az érdeklődés és talán az empátia egyfajta kifejezése. Kíváncsiság. A kíváncsiság és a befogadás képessége meg marhára fontos, ha másokhoz akarunk kapcsolódni. Amikor kérdéseket teszek fel, azt mutatom, hogy valóban érdeklődöm a másik személy iránt. És persze a kérdések valahogy mélységet is adnak a beszélgetéseknek. Egy-egy jól megfogalmazott kérdés lehetőséget ad arra, hogy a felszínes beszélgetéseken túl mélyebb témákba merüljünk el. És ez kell ahhoz, hogy jobban megértsük a másik fél nézőpontját, érzéseit és motivációit. Hogy mire is gondolt, amikor mondott valamit. Hisz lehet, hogy számára az a mondat, az a szó, teljesen mást jelent, mint nekünk.

Érdemes lenne visszamenni az alapokhoz és kivenni a beszélgetésből a többieket. Hisz ki ne szokott volna önmagával beszélgetni. Bár ugye ez olyan hülyén hangzik. Feldmár feszegette ezt a kérdést az egyik könyvében, amit olvastam. Hogyan tudunk önmagunkkal beszélgetni, ketten vagyunk? Elég friss élmény ez nekem. Az elmúlt időszakban sokat dumálok önmagammal. Pár éve, a cégeladásom után az életem olyan kérdéseket tett fel nekem, amiket első körben próbáltam minden erőmmel visszagyömöszölni oda, ahonnan az elkezdett kifele nyomulni. És ezek a kérdések rettenetesek voltak. A helyemen vagyok? Elhagyjam a feleségem? Milyen ember az, aki ezt megteszi? Milyen apa az ilyen? El fogom veszteni mindazt, amit eddig elértem?

Nem kellett akarni. Kétségbe esve próbáltam a kérdéseket visszatuszkolni, de azok kifolytak a kezeim közül és az arcomba robbantak. Onnantól kezdve próbáltam azokat a válaszokat megadni, melyek elfogadhatóak nekem. De valahogy az a belső én, akivel beszélgettem, újra és újra feltette a kérdéseket. K...a kérdések!  Nem mertem önmagammal, a saját kérdéseimmel szembenézni. Nem a válaszoktól féltem, azokat igazából ismertem. A cselekvéstől féltem. A válaszok hatásától. Hát én nem csodálom, hogy nem akarunk bizonyos kérdéseket feltenni magunknak. De azt sem csodálom, hogy ezek a fel nem tett kérdések széttépnek minket belülről. És majd megtapasztaljuk, nem az a kérdés, hogy elő fognak-e jönni, csak az, mikor és hogyan.

És ha előjöttek, az önmagunknak adott válaszok mennyire lesznek kényelmetlenek? Lépj ki a komfortzónádból! Anyád! Fáj a válasz? Ha a kérdés fáj, a válasz is fog.

Pasi vagyok, velem ne szórakozik senki, főleg nem valami idétlen kérdés. A megoldás egyszerű: adjunk válaszokat azelőtt, hogy kérdéseink lennének. Ennyi. Ha van válasz, nem kell kérdés. Ha erős a kérdés? Legyen erős és határozott a válasz. Engem nem fog csesztetni egy hülye kérdés sem. Majd én megmondom, mi van. És ennyi.

Nem kérdeztem. Sem önmagamtól, sem másoktól. A kérdés megnyitja azt a teret, amit nem ismerek. Milyen egy ismeretlen tér? Félelmetes. Legyen a világ olyan, amilyennek én gondolom. A te világod is legyen olyan, mert ha a te világod olyan, mint az enyém, akkor az már közös világ. Nem is közös, már az is az enyém, egy gondolat gyarmat. Máris több lettem. Szóval nem kérdezek, megmondom. És ezzel irányítok. Mindent. Mindenkit. Akit meg nem, az nem is érdekel. Az hülye. Vagy veszélyes.

Szóval kérdezni veszélyes. Veszélyes, mert olyan dolgokat tud megmutatni, amiket nem ismerünk. Szeretnénk-e megismerni önmagunk azon részeit, amiket eddig eldugtunk magunk elől, vagy csak egyszerűen még nem ismertük meg. Szeretnénk-e a másikat megismerni? Szeretnénk-e megérteni a másikat akkor, amikor olyan dolgot mond, mit nem értünk. Vagy csak kolonizálni akarjuk a világát azzal, hogy olyanra festjük, színezzük, ami nekünk tetszik azért, hogy az ő világa is olyan legyen, mint a mienk.

És ha olyan lesz, akkor már ketten vagyunk egyformák és akkor kicsit biztosabbak lehetünk abban, hogy nem vagyunk egyedül.

De nem, nem vagyunk egyedül. Akkor sem, ha a mi világunk más, mint a többieké. Attól csak mások vagyunk.

Folyamatosan változik az, hogy hogyan vagyok benne egy-egy beszélgetésben. Egy jó ideje inkább csak ülök és csendben figyelek, hallgatok. Figyelem a beszélgetéseket, nézem a többieket, próbálok benne lenni a történetekben, tanulni belőlük. Ebben a nagy csendben levésben egyszer csak az tűnt fel: Nincsenek kérdések. Szinte soha.

A sok történet, közlés, monológ, állásfoglalás, tanítás, egymásnak feszülő vélemény, vita közt olyan ritkán kérdezünk egymástól. De miért nem kérdezünk?

Van kérdés? Nincs kérdés.

Amikor elindítottam a tiktok csatornámat, hosszasan beszélgettem egy ismerősömmel. Pszichológus. Megkérdezte, fel vagyok-e készülve arra, ami rám vár.

Ő akkor azt mondta, hogy olyanná válunk a tartalmaink, videóink, írásaink megosztásával, mint egy vászon. (remélem, jól idézem)... egy vászon, amire az olvasók, a nézők rávetítik saját belső világukat.

Rengeteg üzenetet kaptam a Szorongok posztom után és azt hiszem, ki kell egészítenem az írásomat, mert valami nagyon elcsúszott.

Megértem, ha bárki, aki olvassa a posztomat, azt gondolja, pánikbeteg lettem, vagy rohamaim vannak, vagy depressziós vagyok. Azok, akik ismernek, biztosan tudnának erről mesélni, így van-e.

Ha kíváncsi vagy, mi van velem, hívj fel, kérdezz, beszélgess. Abból majd kiderítheted, mi van velem. Ha megelégszel azzal, hogy gondolsz valamit az írás alapján, rendben van, engem nem zavar.

Széljegyzet a Szorongok című íráshoz

Egy ideje érzem magamon, hogy dolgozik bennem valami, amiről nem tudom, hogy mi. Emlékszem, amikor elkezdtem az egyetemen a diákirodában a rendezvényszervezői életem... amikor közelgett egy-egy fontosabb esemény, rám tört a szorongás. Éreztem a testemen. A leggyakoribb tünet az volt, hogy nem kaptam rendesen levegőt. Próbáltam egy nagy, öblös, a tüdőmet átjáró levegőt venni, de nem ment. Megakadt valahol fenn. Ilyenkor próbáltam ásítani, vagy valami technikával nagyobb levegőt venni, de nem ment. 

Emlékszem arra, amikor egyszer arra lettem figyelmes, hogy az egyik lábam rövidebb a másiknál. Még sántítottam is 1-2 napig. Komolyan megijedtem, hogy ez mi a fene lehet. Leültem és próbáltam átgondolni, mi a franc ez. Hogyan lenne az egyik lábam rövidebb a másiknál? Sehogy, az nem lehet. Ez csak valami lelki cucc lehet... Ahogy ezt megbeszéltem magammal, már nem is sántítottam. 

2017 tájékán ott volt az a pár hét, amikor össze-vissza vert a szívem. Határozottan éreztem, hogy szabálytalanul zakatol, időnként egy-egy kemény, erős, nagy dobbanással. Mi a fene? Mit csináljak? Google! Megnéztem, mit lehet tudni a szívritmuszavarról. Stressz! Oké, oké, de mitől stresszelek? Ááá, pár hét múlva Rómában angolul fogok előadni. Szuper, de nem tudok angolul... De legalább rájöttem. Ez nem múlt el :) Nem tudtam mit tenni, így inkább csökkentettem a napi kávé adagom és próbáltam túlélni az előadásig tartó időszakot. Sikerült. Azóta rendben van a szívem.

De most itt mi a franc van? 3-4 hete megint velem van a régi jó kis "nem kapok levegőt". Mit tegyek? Mi lehet a bajom? Mit csinálhatnék? Pár éve láttam Cser Zoltán buddhista tanítónak egy videóját. Már nem emlékszem, miről is szólt, de valami olyasmi volt benne, hogy próbáljunk ne küzdeni az ilyen helyzetek, azaz önmagunk ellen. Próbáljuk megismerni ezt az oldalunk. Hívjuk be a démonunk a házunkba és üljünk le egy teára vele. Ismerjük meg és majd a megismerésen keresztül megérkezik a megértés és a helyzet feloldódik.

Értem, próbálom. Nem feszülök rá arra, hogy nem tudom, mire feszülök rá épp annyira, hogy nem kapok tőle levegőt. Nem akarom megoldani. Elég megismerni. Szóval ismerkedjünk. Hogyan is? Vegyük elő a régi jó technikát, szálazzuk szét a szitut. Mi zavarhat? Tételezzük fel, hogy olyan dologtól szorongok, ami nem csak a tudatalattimban van. Miért is? Mert ha a tudatalattimban van az ok, azt nem tudom szétszálazni. Mert azt csak tudatosan tudom. Már a szó is ezt mutatja: tudom. 

Ha tudom, de egyből nem ugrik be, akkor valami miatt ezt a dolgot a tudatom próbálja úgy kezelni, hogy ne tűnjön nagyon fontosnak a probléma, de közben az. Annyira az, hogy a lélegzetem is elakad. Pff. Milyen dolgok foglalkoztatnak: 

Extrapoláció
2024.06.03.

2024. VENDLER BALÁZS

Minden jog fenntartva.

Extrapoláció2024.06.03.

2024. VENDLER BALÁZS

Minden jog fenntartva.

Extrapoláció
2024.06.03.