Elismerés

2025.02.05.

Valahogy összehozott a sors egy 60 körüli pasival egy beszélgetés erejéig. Nyugodt, értelmes, kíváncsi embernek tűnt már első ránézésre. Elmesélte, hogy nyugdíj előtt áll, egy munkahelye volt egész életében, amit az első években szeretett. Azóta már nem, már csak bejár dolgozni.

Szomorú

Szomorú volt a tekintete, ahogy ezt mesélte. A története alapján egész céges karrierje során csak a hajtás volt, amit ő becsülettel állt is, megcsinálta, amit elvártak tőle. A szavaiból azt vettem ki, hogy nem is nagyon lett volna ezzel baja, ha elismerik azt az erőfeszítést, áldozatot, amit a cégéért hozott. De nem tették, csak elvárták tőle. És ez az el nem ismerés elvette a kedvét, majd a munkaszeretetét.

Miközben hallgattam a történetét, óhatatlanul átfutott rajtam a saját karrierem. Hány dolgot építettem fel, amit valami miatt elengedtem. Elengedtem, mert már nem leltem benne örömöm. Az egyetemi karrierem, majd a marketing cégem, majd a G4B… mindegyikben hosszú évek szívása, hajtása volt, de ahogy elvesztette az értelmét a munkám, nem csináltam tovább. Nem tudtam, mi lesz, de maradni nem tudtam tovább…

Váltottam.

Ahogy néztem a beszélgetőtársam,  ahogy hallgattam a történetét, óhatatlanul felmerült bennem a kérdés, hogy ő miért nem? Oly sok év telt el úgy az életében, hogy nem szerette azt, amit korábban szeretett. És talán ez a legfájóbb rész. Hisz így minden egyes nap, amikor bement dolgozni, szembesült a veszteséggel. Nem elég, hogy elvették tőle a szenvedélyét, a munkája szeretetének a megélését, annak az energiának a bizsergető élményét, ami előre viszi, ami képessé tesz a folyamatos túlórák teljesítésére és az újítások megálmodására. Ez a szeretet a saját fejlődésünk motorja. Ezt vették el tőle. És hagyta. És az ezzel való mindennapos szembesülés fakította szürkére az éveit.

De nem kérdeztem meg…

Mi értelme is lenne? Szerintem ő már ezerszer megkérdezte magától. Talán hibáztatta is magát, talán büntette is ezért önmagát… Ahogy hallgattam és miközben pörgött a mozi a fejemben, ahogy egy pillanat alatt megéltem azokat az éveket, amiben ő volt, vagy valamit, amiről az éreztem, ő lehetett, szétégette a filmet egy mondat.

Keresem azt, amit szenvedéllyel csinálhatok.

Olyan szép volt ez a mondat tőle. Ennyi év után, ennyi átgürizett év után még mindig ott él benne a vágy. A vágy arra, hogy ne csak hasznos legyen az, amit csinál. Keresi azt a dolgot, ami valószínűleg benne volt akkor, ott régen, amikor elkezdte a munkáját. Ott él benne a vágy, hogy kiteljesedjen, hogy újra ott legyen benne a szenvedély, a munkája szeretetének  megélése, annak az energiának a bizsergető élménye, ami előre viszi, ami képessé tesz a folyamatos teljesítésre és az újítások megálmodására. Még mindig ott van benne a vágy a saját fejlődésére.

Ezt nem vették el tőle!

Megőrizte a hitet, a reményt, az önmagáért való tenni akarást. Ott él benne az a fiatal srác, talán még az energiája is megvan. Jó ezt látni, mert nem is az számít, hogy végül sikerül-e neki megtalálni ezt a munkát - hiszem, hogy igen - hanem hogy érezheti azt, hogy tesz önmagáért valamit.

És talán ez a túlélés kulcsa. Nem is a túlélésé. Az életé.