Csendélet

2024.09.16.

Szerencsés helyzetben vagyok, mert megengedhetem magamnak a csendet a hétköznapokban. Valahogy az élet is ezt hozza: csendben vagyok a hétköznapokban, a baráti társaságokban, a telefonbeszélgetésekben. Hallgatok, hallgatom a többieket, akik fel is töltik a csend adta teret. Mesélnek. Mesélnek, mert meg kell osztani valahol, valakivel a terheinket.

Terhelt idők ezek.

Olyan sok a nehézség, a változás az ismerőseim életében. És mostanában valami miatt egyre gyakrabban találnak meg azzal, hogy segítsek ránézni ezekre, mondjam el, mit gondolok, de sokszor csak azzal, hallgassam meg őket. Keresik a figyelő csendet, a kapcsolódást, amit ez ad.

És valahogy egészen máshogy kapcsolódnak hozzám, mint pár éve. Figyelem magam ezekben a kapcsolódásokban. Figyelem az embereket, próbálom megérteni, ma miért jönnek, mit is keresnek, és hogy mit ad nekik az a kis idő, amiben együtt vagyunk. Figyelem, nekem mit ad.

Valami újat tapasztalok.

Valamit, ami korábban nem volt. Vajon a múltam hézagait töltöm fel ezekkel, vagy a jövőm próbálom építeni? Jelen vagyok, vagyunk ezekben a beszélgetésekben, de mi lehet a motivációm? Miért keresik velem ezeket a kapcsolódásokat és mi változott bennem, hogy én is nyitott lettem erre. Ahogy jönnek-mennek az emberek a napjaimban, elkezdtem érezni, hogy valami hiányzik.

Korábban mindig én beszéltem. Ontottam magamból a szavakat. Mit csináltam, mit értem el, mit akarok csinálni… Ez hiányozna? A közönség? A rajongók? Vagy hogy nekem is legyen úgy valaki, ahogy én vagyok másoknak? Talán csak az irányt nem találom, vagy nem érzem jól, hogy merre tart ez a nagy áramlás köztem és a többiek közt. Vagy talán csak a régi reflexek kopogtatnak némi figyelemért, hogy irányítsam a dolgokat. Talán a kontroll az, ami hiányzik.

Az irányítás biztonsága fontosabb lenne, mint az áramlás szabadsága? Tudok irányítani. Tudom, hogy tudok. Manipulálni is. Elegendő tudásom, tapasztalatom, akaratom van hozzá. Ha irányítok, a világ olyan lesz, amilyenné tenni akarom.

Az én világom, az én szabályaim.

De nekem mindig fontosabb volt a szabadságom - a döntési, a cselekvési, az egzisztenciális - mint a biztonságom. Vagy hát ezt mondtam mindig magamnak. De vissza a kapcsolódásokhoz. Mi köze ennek az egésznek ahhoz, ahogy ma jelen vagyok? Ebben a nagy áramlásban - ami köztem és a többiek közt van - most inkább adok, mint kapok. Ami a figyelmet, a támogatást illeti. Az áramlás most inkább kifele áramlás.

Ez egy kontrollált dolog.

Biztonságos. Az lenne? Az. Hisz én döntöm el, mit és kinek adok, kivel beszélek. Szabályozom. Tehát, amiben most vagyok, az még mindig az általam teremtett, irányított világ, amit én szabályozok. Ezek a szabályok korlátoznak. Biztonságosak, de falakat emelnek, ami mögül nehéz a valóságot jól látni. Mindezt úgy, hogy az áramlás szabadsága mögé rejtem magam. Ezt mondom. Így tekintek rá, mert szabadnak akarom látni önmagam.

De mitől leszek szabad, mitől és hogyan engedhetem el a kontrollt?

Talán a befogadás már szabadabb mint az adás? Hisz nem tudom, mit fogok kapni. De a befogadás is ellenőrizhető. Hisz szabályozni tudom, kitől mit fogadok be. Hisz nem engedhetek be bármit… Nem? Hol van a határ a biztonság és a szabadság közt? Meddig terjedhet a biztonságos szabadság, értelmezhető-e a biztonság nélküli szabadság? Tudunk-e ilyen közegben lenni? Tudok-e? Azaz, képes lennék úgy jelen lenni másnak, ahogy mások vannak nekem? Akarom ezt? Ha akarnám, már lenne valaki?

Csak akarni kell?

Hol van a határ abban, mikor kell cselekedni és aktívan formálni a világot, a világom, amiben vagyok és abban mikor kell hagyni megtörténni a dolgokat, rábízni magamat az életre. Ahogy a magzat rábízza önmagát az anyára, akiben növekszik, fejlődik.

Hatni akarok.

Vajon az életben azért történtek meg velem azok a dolgok, amik megtörténtek, mert az vagyok aki, vagy azért vagyok az, aki, mert megtörténtek velem ezek a dolgok. Az élet ok-okozati láncolatában mi a logikai sorrend?

Egy ideje ezen gondolkodom.

Az elmúlt egy-két évem erősen az adniról szól. Természetesen kapok is, de talán nyitottabbak bennem a kifelé menő csatornáim. Másokkal foglalkozom, mert így talán majd a történeteikben megtalálom azt az ösvényt, amin majd menni szeretnék. Talán. De talán nem, nem találok semmit. Talán az a dolgom, hogy csináljak egyet saját magamnak. Egy saját utat. Valahova. De hova? Talán ma csak ez hiányzik.

Az irány.

Az irány, hogy merre tartson ez a nagy áramlás. Az áramlás, ami köztünk van. De ez igaz? Köztünk van? Nem lehet, hogy ez tévedés? Talán azt kellene megértenem, azt lenne jó hinnem, hogy az életemben én magam vagyok az áramlás, magam mozgatom a dolgokat, amiket az élet viharai, vagy a csendes szellői elém hoznak. Embereket, lehetőségeket.

Mert ha mi vagyunk az áramlás, akkor megértjük, hogy ennek az egész szabadság kontra biztonság kérdésnek semmi értelme, mert eggyé válik a szabadság és a biztonság fogalma. Szép csendben.

És ebben a csendben nem hallatszik semmi.

Csak az áramlás.