Körforgásos intelligencia

2024.08.05.

Többször eszembe jutott a magány mostanában. Igazából a kapcsolódáson gondolkodtam. Hogy hogyan tudunk kapcsolódni egymáshoz. Mit is jelent az, hogy kapcsolódunk, mit ad nekünk a kapcsolódás és hogy mi a jelentősége az életünkben.

És persze egyből eszembe jutott a kapcsolódás hiánya. Vajon, ha a magány az az állapot, amikor nem kapcsolódunk senkihez, miért tudunk nem magányosak lenni akkor, amikor egyedül vagyunk?

De mit ad nekünk, ha kapcsolódunk? Mit jelent hálózatban lenni? Miért kapcsolódunk ma inkább a tárgyakkal és hova vezethet az, hogy a tudásunk átköltözik az eszközeinkbe?

Magunkra maradunk.

Sokszor voltam egyedül. Már gyerekkoromban is. Amíg a bátyám a haverokkal lógott a lakótelepen valahol, addig én otthon ültem. Olvastam. Vagy fantáziálgattam. Emlékszem, nagyon szerettem volna egy kvarcjátékot. Egy napelemes kvarcjátékot, amiben az űrhajómmal kellett kilőni az ellenséges hajókat. De nem volt. Rajzoltam magamnak egyet egy papírlapra, nyomkodtam a rajzolt gombokat és prüntyögtem a számmal. Kilőttem minden ellenséget. Nagyon jól nyomtam...

Jól voltam.

És emlékszem 94 őszére, másodéves egyetemistaként mennyire magányosnak éreztem magam. Sétáltam haza egy buliból, üres volt az utca. Egy hajléktalan ment csak előttem, aki csendben sírt. Talán részeg volt, talán csak azt hitte, egyedül van. Sírt és azt mondogatta: engem senki sem szeret. Nyomorult egy érzés volt, a szeretetlenség. Nem az övé, az enyém. Ő csak kimondta nekem. Ott voltam a semmiben, egyedül, magamra hagyva. Akkor este a hajléktalan és én valahogy együtt, de mégis nagyon magányosan sétáltunk. Valahova, mert haza nem tudtunk, nem volt olyan se neki, se nekem.

Egyedül voltam.

És persze ez nem igaz, mert ott voltak az egyetemi haverok, de mégis. Valahogy azt éreztem, csak úgy lógok a semmiben. Senkihez nem éreztem igazán közel magam, még önmagamhoz sem. Talán önmagamhoz a legkevésbé... Ma is sokat vagyok egyedül. Kifejezetten keresem azokat az alkalmakat, amikor egyedül lehetek és elképesztően élvezem. Sokat vagyok otthon. Van otthonom. Van kihez tartoznom. Visszavonultan élek, lehetne a házunk akár egy szigeten is, nem lenne sok különbség... Mégis úgy érzem

Kapcsolódok.

Kapcsolódok valahogy az élethez. Sokat beszélgetek, olvasok, elmélkedem. Kapcsolatban vagyok önmagammal, a gondolataimmal és mások gondolataival, mások életével. És szeretem. Másmilyenek lettek a kapcsolataim az elmúlt pár évben, kíváncsi vagyok már az emberekre, valahogy egyre többet szeretnék megtudni róluk, rajtuk keresztül önmagamról és az életről. Érzem, ahogy az emberi kapcsolatok minősége alapvetően meghatározza az életem minőségét.

A Harvard Study of Adult Development a világ egyik leghosszabb ideje futó kutatása, ami az emberi boldogságról és jólétről szól. A kutatás 1938-ban kezdődött és azóta is folyik, több mint 80 éven át követve kb. 700 ember életét, részletes adatokat gyűjtve egészségükről, kapcsolataikról és általánosan az élettel való elégedettségükről. A kutatás kimutatta, hogy a jó minőségű kapcsolatok a hosszú távú egészség és boldogság legfontosabb előrejelzői. Robert Waldinger, a kutatás igazgatója egy TED-előadásában hangsúlyozta, hogy azok az emberek, akik 50 évesen a legelégedettebbek voltak a kapcsolataikkal, ők voltak 80 évesen a legegészségesebbek. A jó kapcsolatok pajzsként védenek minket, csökkentik a stresszt, javítják a mentális és fizikai egészséget. Szóval a jó kapcsolatok nemcsak a testünket, hanem az agyunkat is védik.

Védőhálót adunk egymásnak.

Egy nagy hálót, hálózatot alkotunk. Mindannyian egymásnak, egymással. Szóval az emberi kapcsolatainkkal nemcsak boldoggá tesszük az életünket, hanem hálózatokat is alkotunk általuk. Egy időben érdeklődéssel hallgattam, olvastam Barabási Albert-László erről szóló gondolatait, amelyek bemutatják, hogyan alkotunk mi, emberek, bonyolult és sokrétű hálózatokat.

De milyenek ezek a hálózatok?

Barabási kutatásai párhuzamot vonnak az emberi és a természeti jelenségek, valamint a mesterséges elemek hálózatai közt. Ahogy olvasgattam erről és ahogy a chatGPT-vel értekeztem a témáról, elkezdett egy gondolatmenet összeállni bennem...

Hogyan lesz a mesterségesből természetes?

Miközben az AI öntötte rám az információkat a hálózatok működéséről, elgondolkodtam az intelligencia fejlődéséről. Hogyan kapcsolódik az én intelligenciám az AI hálózatával. A történelmünk hajnalán, kezdetben, az ember mindent maga csinált. Tudnia kellett egy halom dolgot ahhoz, hogy életben maradhasson. Kis közösségekben éltünk, kicsi volt az a hálózat, amit alkotni tudtunk. Lépésről lépésre tanultunk a tapasztalatainkon keresztül. Egyre több dologra lettünk képesek. Nem csak gyűjtögettünk, vadásztunk, hanem már eszközöket készítettünk ezekhez, majd elkezdtünk gazdálkodni, átalakítottuk a környezetünket. Mesterséges elemeket, tereket hoztunk létre, hiszen megváltoztattuk a természetet, olyanná tettük, amilyennek szerettük volna.  És ebben a környezetben könnyebben tudtunk sokasodni.

Elkezdett nőni a hálózatunk.

Ahogy az elvégzendő feladatok mennyisége nőtt, az emberek elkezdtek ezekre szakosodni. Ahogy szakosodtunk, a saját feladatainkat egyre hatékonyabban tudtuk elvégezni, de egyre inkább mások segítségére szorultunk az élet más területein. Öregapám szégyenkezne, ha tudná, milyen dolgok miatt hívok szakit a házhoz... Szóval, egyre inkább rászorultunk egymásra, így egyre nagyobb szükség lett a hálózatunk fejlesztésére, hogy az információ és a tudás könnyebben elérhető legyen. Szükségünk van a hálózatra ahhoz, hogy létezzünk. Nem csak az érzelmi jólétünk és a mentális állapotunk függ ma már a hálózatunktól, hanem a létezésünk is. És zsigerileg vágyunk arra, hogy ez a létezés

Legyen könnyű!

Ahogy fejlődött az emberi tudás, egyre több feladat elvégzésére készítettünk eszközöket, ezek az eszközök egyre okosabbak lettek, így az emberi képességek, a tudásunk átültetésre kerültek a mesterséges tárgyakba. Ezáltal az emberekben tárolt információ már egyre kevésbé lett fontos, mert az információ az eszközökben egyre könnyebben lett elérhető. Ma már szinte elegendő a tárgyainkkal hálózatot alkotni, hisz a létezésünkhöz szükséges tudás bennük van. És ezeket elég megvenni, eldobni, kicserélni...

Legyen egyszerű minden!

A fizika egyik alaptörvénye az energiaminimumra törekvés. Az energiaminimumra törekvés elve egy univerzális szabályszerűség, amely az anyag viselkedését és az energia eloszlását szabályozza. Meghatároz minket is. Csak gondold végig az életed. Ma az eszközeink egyre intelligensebbek, egyre több feladatot tudnak ellátni helyettünk. Az autó elvisz valahova, a telefonod társat keres neked, navigál, megmondja, hogyan nevelj gyereket, már-már minden fontos döntésben segítséget kérünk. A telefonunktól.

Kapcsolódunk.

Vajon elérheti-e a kényelemre törekvésünk azt a szintet, hogy olyan tudást tápláljunk a gépeinkbe, hogy azok már annyira okosak legyenek, hogy önmagukat reprodukálják, hogy ne kelljen nekünk ezzel foglalkoznunk? És vajon mikor tartanak majd ők ott, hogy a saját eszközeink eszközöket készítsenek arra a célra, hogy nekik is kevesebb energiába kerüljön az adott feladat ellátása. És amikor ez mind megvalósul - az eszközeink képesek önreprodukcióra és arra, hogy eszközöket készítsenek önmaguk munkájának elvégzésére -, akkor mi lesz?

Kihalunk, vagy istenek leszünk?

A gépeinknek mi leszünk a teremtők? Alkotásaikban imádják majd az alkotóikat, minket? Vagy a történelemkönyveikben digitális fosszíliákként élünk majd tovább? És akkor majd a mesterséges intelligencia önmaga számára természetes lesz? És mikor kezdődik el az a folyamat, hogy a saját kényelme érdekében létrehoz minket, hogy párezer év múlva arról vitatkozhassunk, Isten teremtette-e a világunkat, vagy hogy az evolúció nyertesei vagyunk-e... Mi lennénk az előző kihalt emberi faj mesterséges intelligenciája és most a teremtőnk képére formáljuk a jövőnk? Létrehozzuk azt, aki létrehozott minket? Ez lenne a sors kereke?

Talán.

Nem tudom mi volt, nem tudom mi lesz, de úgy érzem, a kényelem és az egyszerűség öl meg minket miközben az eszközeinkkel élünk együtt a magányos életünkben és szipogva posztoljuk szeretetlen életünk színes részleteit mert ott a remény, hogy ami megöl, az talán életre tud minket hívni újra?

És akkor talán majd nem spórolunk az élettel, nem leszünk kényelmesek, nem akarunk mindent kevesebb energiával megoldani.

Mert az életet nem megoldani kell, csak megélni.