Nem a természetes közegünk az a hely, ahol élünk. A város. Rengeteg inger, tömeg, forróság, dudálás, feszültség vesz körbe minket.

És ha egyedül vagyunk, akkor is zörög a hűtő, a mosógép, megy a tv, vagy szól a zene. Ha meg nem, akkor pittyeg a telefon, jönnek az értesítések.

Mármint, van-e rá lehetőségünk? És ha van, képesek vagyunk-e rá? Korábban a csendben hiányérzetem volt. Egyből bekapcsoltam valamit, vagy elkezdtem énekelgetni, fütyülni. És ha épp nem voltam egyedül, akkor meg eszembe se jutott csendben lenni. Mert hát milyen az, hogy ott vagyunk és nem beszélgetünk, csak úgy vagyunk.

2022 nyarán voltam először elvonuláson. Csendkurzuson. Pannonhalmán. És ott, abban a pár napban, ahogy elhalkult minden külső zaj, elkezdtek jönni az addig elnyomott belső hangok. A feldolgozatlanságok, a saját nyomorúságom, az életem elszúrt dolgai. És az apátságban nem volt hova menekülni.

Már 3 napja. Újra Itt vagyok Pannonhalmán, ebben a gyönyörű és valahogy megfoghatatlanul jó térben. Csendben vagyok. Nem beszélek és már nincsenek belső hangok. Se panaszok, se segélykiáltások, se elterelő történetek.

Legyetek picit ti is csendben. Próbáljátok meg...

Csend

“A férfiakat úgy jellemzik, mint akiknek van hasznos célja.

De mit tegyen az élete közepén lévő, magát férfinak valló lény, ha elvesztette az addig fontosnak érzett célját, saját fontosságát, lerombolta felépített álarcát?

Mit tegyünk, ha nem vagyunk hűek magunkhoz, az elveinkhez, céljainkhoz, és elkurvultunk, de félünk a mélyére menni a szégyennek, és félünk váltani, mert elvesztenénk mindent, amit eddig az életben elértünk?

Hogyan tudja újratervezni, újradefiniálni az életét, felépíteni jellemét, saját egyedi férfiasságát, hogy értelmes célokra találjon akár a szűkösség leküzdése után is? Milyen váratlan buktatók, bukások, sikerek, örömök várnak ránk, hogy ne a szégyen, az elzüllés, hanem egy addig nem is sejtett, jobb, teljesen más, felvállalt életminőségben legyünk?

Hogyan érezzük teljes értékű férfinak magunkat szabadon, a belénk ültetett, társadalmilag megbecsült célok, hasznosság, családmodell követésének szüksége nélkül? Miről kell lemondanunk, mekkora az ára, fájdalma, esetleg szégyene?

És ha nem tesszük, akkor mi lesz az ára?

Szabad-e feltenni a kérdést, hogy mit szabad, szabad-e inkább az érzéseinkre hagyatkoznunk az észérvekkel szemben, megbékélni a saját magunk, javunk választásával áldozathozatal nélkül?

Mit jelent, és kell-e erős férfinak lennünk?

Szükséges-e szenvedni ezek miatt egy minőségibb életért, kell-e a mélybe mennünk saját magunkba, megjárni a poklot, vagy ez csak bullshit, és van könnyebb, fájdalommentes út?”

…készült egy felvétel velem, amiben Kovács Judittal beszélgettünk ezekről a témákról. A fenti szöveget Judit egy ismerőse írta visszajelzésként nekünk, miközben készültünk arra, hogyan is foglaljuk össze a mondanivalóját a videóknak.

A HR Fest konferencia után jutott az eszembe újra ez az egész időszak, a sok bizonytalanság, hogy szabad-e, merek-e ezekről beszélni. Hogyan érint ez majd engem, hogyan fogja érinteni azokat, akik részesei a történetemnek, hogyan fogja ez megváltoztatni a kapcsolataim?

Meddig és hogyan kell felelősséget vállalnom azokért, akik fontosak? Mikor vagyok önző, áruló, vagy akár nárcisztikus az önmagam választása során? És ki leszek, ha így teszek?

Egy nagyon közeli barátom ezzel summázta. Tartalmas szó. Bántó. De jöttek máshonnan is - közeli emberektől - fájóan mélyre menő mondatok. És persze néha a csend volt a legbeszédesebb. Hibáztam?

Két éve készült a “Jobb ember projekt”. Fontos két év volt. Ezek a beszélgetések indítottak el egy olyan úton, ami oda vezetett, hogy mára egyre több ismeretlen ismerős, egyre több vezető keres meg, hogy valahol ezeket a kérdéseket kapargassuk azért, hogy valami megváltozzon. Valami, ami nem jó. Valami, amiről sokszor azt sem tudjuk, hogy mi, csak a hatását szenvedjük meg a hétköznapokban. És sokszor csak elmesélik a saját történetük, mert valahol sorstársak vagyunk. A nem döntés, az elhazudás, a félrenézés rohasztja az önbecsülést.

Jobb ember lettem-e? Nem tudom. Remélem. Jobban érzem magam a bőrömben. Jobbak, mélyebbek, őszintébbek lettek az emberi kapcsolataim. Az élet könnyebb lett? Nem. Mégis, valahogy azt érzem, kevesebb terhet kell cipelnem. Vagy ha nem is kevesebbet, de többen visszük ugyanazt a terhet. Együtt.

És így valahogy sokkal jobb élni, megélni az életet.

A férfiakat úgy jellemzik, mint akiknek van hasznos célja. De mit tegyen az élete közepén lévő, magát férfinak valló lény, ha elvesztette az addig fontosnak érzett célját, saját fontosságát, lerombolta felépített álarcát? Mit tegyünk, ha nem vagyunk hűek magunkhoz, az elveinkhez, céljainkhoz, és elkurvultunk, de félünk a mélyére menni a szégyennek, és félünk váltani, mert elvesztenénk mindent, amit eddig az életben elértünk?

Férfi szerepek

Kibeszélve

Egy ideje azon gondolkodom, elköltözöm az országból. Nézegetem a nemzetközi ingatlanos oldalakat: Spanyolország, Olaszország, Portugália, talán Ausztria. Mindenhol lehet annyiért kapni ingatlant, amennyiért itthon. Vagy olcsóbban. Igazából a hely nem is annyira fontos. De ha nem az a lényeg, hogy hova, akkor valószínűleg inkább az, hogy innen el.

De miért akarok változtatni? És min akarok változtatni?

Emlékszem, amikor megvettem az első motoromat. Valamikor a kétezres évek elején. Egy gyönyörű kis 600 köbcentis naked bike… Olyan szép volt, olyan kis kezes, szerethető. Minden rendben volt, jó volt gurulgatni vele, ha gyorsan mentem, élveztem a gép lendületét, ha lassan, akkor meg fürdőztem a tekintetekben. De két év múlva valami megváltozott. Már csak arra tudtam gondolni, venni kellene egy másikat.

Így is lett, vettem egy nagyobbat. Erősebbet. Dögösebbet. Imádtam az 1500 köbcentis fekete mocit, ahogy dübörgött alattam. Igen, mindig ezt akartam érezni! Gimis koromtól biztosan. És ez a gép már tényleg az volt, amit akartam. Egy vadállat, ami egyszerre volt a szabadságom és az egyediségem vasba öntött műremeke.

Utána újra elkapott az érzés, kell egy másik. Valami újabb, jobb, erősebb, dögösebb, férfiasabb. Egyedibb. Valami, amitől egyedibbnek érzem magam. Igen, ez az. Ez volt a lényeg. Mindegy volt az erő, a sebesség. Nem mentem gyorsan. Nem is igazán voltam jó motoros. Szerettem volna magamnak egy olyan motort, amilyen csak nekem van. Mit vegyek?

És megoldotta a helyzetet. Nem kellett új motor, nem kellett semmi extra. Elég volt egy új bukó, hogy megérkezzen az érzés: minden király! Én vagyok a király! Ennyi? Erről lenne szó? Hogy van bennem egy örökös igény a változásra, a változtatásra? Csak arra kell rájönni, hogy min lehet, min szabad, min érdemes változtatni, hogy a bennem lévő érzés kielégüljön? Hogy megérkezzen a rendben vagyunk érzés.

Sokat járok mostanában a nyugati szomszédunkban. Nézegetem az embereket, a településeket, a Spar polcait. Rend van. Nyugalom. Kolbászból készült kerítést nem láttam (de a fű zöldebb), az árak elemzésébe sem szeretnék belemenni, de valahogy egészen más az emberek egymáshoz való viszonyulása. Ez lenne a társadalmi jólét, jóllét? Hogy az az útszakasz, amit reggel feltúrtak, az délutánra rendbe van téve? Mindezt egy ember egy géppel. Hogy a boltos odaadja a teherautóját, hogy el tudjuk vinni, amit vettünk? Csak úgy? Mert tudja, visszavisszük. Nem tudja, bízik benne, bennünk. Ismeretlenül.

Szeretem azt a helyet, ahol most élek. Szeretem az embereket, akik a környezetemben vannak. A konditermet, ahova járok, az edzés előtti reggeli kávékat a srácokkal, a péksütit, amit aközben majszolgatok, hogy őket hallgatom. Da ahogy a várost, az országot járom, valami nyomaszt. Már nem hallgatok, nem olvasok nagyon híreket. Nem tudom, ki veszélyezteti az otthonom, ki akarja elvenni a biztonságom. Nem tudom, kinek van igaza. Nem tudom, ki hazudik nagyobbat. Ma már sajnos nem is érdekel, mert nem tudom eldönteni. Nem tudom átlátni ezt az egészet. Nem tudom, kiben bízhatok, ha a jövőmről van szó. Hisz van még jövőm, szeretnék újra alkotni, tenni a dolgom. Élni, csak úgy.

De mit tehetnék? Figyeltem a közéletet. Olvastam. Néztem podcastokat. Elmentem mindig szavazni. Befizetem az adóm. Felszedem a szemetet. Odafigyelek a környezetemben lévő emberekre. Segítek nekik. Támogatok különféle szervezeteket, hol alapítványt, hol valamilyen egyesületet. Próbálok jó állampolgár lenni. És nem tudom, mit tehetnék még. Olyan jó lenne, ha valaki meg tudná mondani, min változtassak.

Szívesen dolgozom azon, hogy valami más legyen. Szívesen megtanulom, teszek azért, hogy jobban érezzük magunkat. Próbálok nyugodt, kedves lenni a boltban, a benzinkúton, az utcán. Mert talán a hangulat, az ami igazán fontos. Hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz. Hogy milyen arcokat látsz a liftben, a sorban. És hogy hozzá mersz-e szólni valakihez az utcán, csak úgy, ha azt látod, nincs jól. Vagy ahhoz aki előtted dobja el a csikket, a mekis zacsit, vagy ami pont nem kell neki, hogy ne a földre, a kukába. Légyszi.

Valamit. Hogy jobban érezzem magam. Nem tudom, most miért zavarnak ezek a dolgok és hogy korábban miért nem. Jó lenne, ha nem zavarnának. Ha nem zavarnának, mert nem így lennének. És nem tudom, hogy máshol hogyan van. Szóval feltettem magamnak a kérdést. Min változtassak? Min tudok változtatni? Hogyan tudnék változtatni azon, amiben most élek? Hogy ne legyenek azok a dolgok, amiket látok.

Lehet, hogy be kellene csukni a szemem? Ez is egy megoldás. Akkor nem látom. Ha nem látom, lehet, hogy nem zavar. Vagy lehet, hogy azt kellene mondanom, ilyen az élet! Máshol is ez van! Itt legalább tudom, hogy milyen. Vagy csak simán bele kellene törődni, hogy hát bezzeg a régi szép időkben, amikor még fiatal voltam, mások voltak az emberek. Ez van, ezt kell szeretni.

Mindeközben felmerül bennem a kérdés, hogy miközben igyekszem jó állampolgár lenni, mert fontos számomra az ország, ahol élek, vajon ez kölcsönös-e. Akarja-e az állam, hogy én is azt gondoljam róla, ő is jó. Mert megteszi azokat a dolgokat, amik nekem fontosak, vagy amik a közösségemnek fontosak? Vajon értelmezhető-e a kölcsönösség ebben a relációban?

Annak kellene lennie, de azt hiszem, nem, nem értelmezhető. Hatalmi reláció van. Statisztikai adat vagyok. TAJ szám, adószám, egy szavazat. És ez szerintem máshol sincs máshogy. Kasztrendszerben élünk. Ahogy a méhek. De talán náluk mindenki számít. Számítanak egymásnak. A méheknél működik, nálunk is működhetne. Van valami, ami nem hagy nyugodni. De nem tudom, hogy pontosan mi. Még nem. Csak egy rövidke szó mocorog bennem: Elég!

A számomra fontos dolgokról szeretek saját magam dönteni. Azon vagyok, hogy legyen erre lehetőségem. Mert az életben általában nem szoktak csak úgy megtörténni a dolgok. Általában valaki csinál valamit. Szeretek a számomra fontos kérdésekben én magam csinálni dolgokat és nem megvárni, hogy valaki csináljon velem valamit.

Szóval keresem a válaszom arra, mit csináljak. Csak arra kell rájönnöm, hogy min lehet, min szabad, min érdemes változtatnom, hogy a bennem lévő érzés kielégüljön. Az, hogy min tudok, majd kiderül. Ha csinálom.

Rajta vagyok. Rajta vagyok, hogy megérkezzen a rendben vagyunk érzés. Nem csak én. Mi.

Együtt élünk. Tegyünk érte. Változtassunk.

Hova tovább?

Szerencsés helyzetben vagyok, mert megengedhetem magamnak a csendet a hétköznapokban. Valahogy az élet is ezt hozza: csendben vagyok a hétköznapokban, a baráti társaságokban, a telefonbeszélgetésekben. Hallgatok, hallgatom a többieket, akik fel is töltik a csend adta teret. Mesélnek. Mesélnek, mert meg kell osztani valahol, valakivel a terheinket.

Olyan sok a nehézség, a változás az ismerőseim életében. És mostanában valami miatt egyre gyakrabban találnak meg azzal, hogy segítsek ránézni ezekre, mondjam el, mit gondolok, de sokszor csak azzal, hallgassam meg őket. Keresik a figyelő csendet, a kapcsolódást, amit ez ad.

És valahogy egészen máshogy kapcsolódnak hozzám, mint pár éve. Figyelem magam ezekben a kapcsolódásokban. Figyelem az embereket, próbálom megérteni, ma miért jönnek, mit is keresnek, és hogy mit ad nekik az a kis idő, amiben együtt vagyunk. Figyelem, nekem mit ad.

Valamit, ami korábban nem volt. Vajon a múltam hézagait töltöm fel ezekkel, vagy a jövőm próbálom építeni? Jelen vagyok, vagyunk ezekben a beszélgetésekben, de mi lehet a motivációm? Miért keresik velem ezeket a kapcsolódásokat és mi változott bennem, hogy én is nyitott lettem erre. Ahogy jönnek-mennek az emberek a napjaimban, elkezdtem érezni, hogy valami hiányzik.

Korábban mindig én beszéltem. Ontottam magamból a szavakat. Mit csináltam, mit értem el, mit akarok csinálni… Ez hiányozna? A közönség? A rajongók? Vagy hogy nekem is legyen úgy valaki, ahogy én vagyok másoknak? Talán csak az irányt nem találom, vagy nem érzem jól, hogy merre tart ez a nagy áramlás köztem és a többiek közt. Vagy talán csak a régi reflexek kopogtatnak némi figyelemért, hogy irányítsam a dolgokat. Talán a kontroll az, ami hiányzik.

Az irányítás biztonsága fontosabb lenne, mint az áramlás szabadsága? Tudok irányítani. Tudom, hogy tudok. Manipulálni is. Elegendő tudásom, tapasztalatom, akaratom van hozzá. Ha irányítok, a világ olyan lesz, amilyenné tenni akarom.

De nekem mindig fontosabb volt a szabadságom - a döntési, a cselekvési, az egzisztenciális - mint a biztonságom. Vagy hát ezt mondtam mindig magamnak. De vissza a kapcsolódásokhoz. Mi köze ennek az egésznek ahhoz, ahogy ma jelen vagyok? Ebben a nagy áramlásban - ami köztem és a többiek közt van - most inkább adok, mint kapok. Ami a figyelmet, a támogatást illeti. Az áramlás most inkább kifele áramlás.

Biztonságos. Az lenne? Az. Hisz én döntöm el, mit és kinek adok, kivel beszélek. Szabályozom. Tehát, amiben most vagyok, az még mindig az általam teremtett, irányított világ, amit én szabályozok. Ezek a szabályok korlátoznak. Biztonságosak, de falakat emelnek, ami mögül nehéz a valóságot jól látni. Mindezt úgy, hogy az áramlás szabadsága mögé rejtem magam. Ezt mondom. Így tekintek rá, mert szabadnak akarom látni önmagam.

De mitől leszek szabad, mitől és hogyan engedhetem el a kontrollt?

Talán a befogadás már szabadabb mint az adás? Hisz nem tudom, mit fogok kapni. De a befogadás is ellenőrizhető. Hisz szabályozni tudom, kitől mit fogadok be. Hisz nem engedhetek be bármit… Nem? Hol van a határ a biztonság és a szabadság közt? Meddig terjedhet a biztonságos szabadság, értelmezhető-e a biztonság nélküli szabadság? Tudunk-e ilyen közegben lenni? Tudok-e? Azaz, képes lennék úgy jelen lenni másnak, ahogy mások vannak nekem? Akarom ezt? Ha akarnám, már lenne valaki?

Hol van a határ abban, mikor kell cselekedni és aktívan formálni a világot, a világom, amiben vagyok és abban mikor kell hagyni megtörténni a dolgokat, rábízni magamat az életre. Ahogy a magzat rábízza önmagát az anyára, akiben növekszik, fejlődik.

Vajon az életben azért történtek meg velem azok a dolgok, amik megtörténtek, mert az vagyok aki, vagy azért vagyok az, aki, mert megtörténtek velem ezek a dolgok. Az élet ok-okozati láncolatában mi a logikai sorrend?

Az elmúlt egy-két évem erősen az adniról szól. Természetesen kapok is, de talán nyitottabbak bennem a kifelé menő csatornáim. Másokkal foglalkozom, mert így talán majd a történeteikben megtalálom azt az ösvényt, amin majd menni szeretnék. Talán. De talán nem, nem találok semmit. Talán az a dolgom, hogy csináljak egyet saját magamnak. Egy saját utat. Valahova. De hova? Talán ma csak ez hiányzik.

Az irány, hogy merre tartson ez a nagy áramlás. Az áramlás, ami köztünk van. De ez igaz? Köztünk van? Nem lehet, hogy ez tévedés? Talán azt kellene megértenem, azt lenne jó hinnem, hogy az életemben én magam vagyok az áramlás, magam mozgatom a dolgokat, amiket az élet viharai, vagy a csendes szellői elém hoznak. Embereket, lehetőségeket.

Mert ha mi vagyunk az áramlás, akkor megértjük, hogy ennek az egész szabadság kontra biztonság kérdésnek semmi értelme, mert eggyé válik a szabadság és a biztonság fogalma. Szép csendben.

És ebben a csendben nem hallatszik semmi.

Csendélet

A selfie egy önfotó, vagyis olyan kép, amit készítője önmagáról készít. Egy kép, amit önmagunkról készítünk. De ez a kép nem csak egy kamerával készült digitális lenyomat lehet, létezik egy selfie önmagunkban is. Egy olyan kép, ami nem csak az instan, vagy a facebookon jelenik meg, hanem az életünk minden szegmensében. Minden beszélgetésben, minden döntésben, a tárgyainkban, a járásunkban. A szavainkban. De mi ez a kép, mik azok a filterek, amik kiélesítik, elkenik, kiszínezik az életünk minden aprócska kis pixelét?

Azt hiszem ez a kérdés gyerekkorom óta foglalkoztat. Nem, egyáltalán nem emlékszem a gyerekkori válaszaimra: talán tűzoltó, vagy katona, vagy vadakat terelő juhász... vagy csak simán az álmodozó kis Balázs. De arra sem emlékszem, hogy fiatal felnőttként mit válaszolhattam, és igazából még ma is csak keresem a választ.

De hol, hol keressem, hol kerestem? Egyáltalán, hol kereshetem erre a faék egyszerű kérdésre a válaszom? Valahogy mindig oda lyukadok ki, hogy a cselekedeteim adják a legtöbb esetben a tiszta választ. Tehát korábban mit is csináltam azért, hogy választ kapjak a kérdésre? Mert talán, ha én magam nem találom a választ, megpróbálhatom mások viszonyrendszerében felépíteni az önmagamról alkotott képet. Mindig szerettem versenyezni, valahogy mindig megvolt bennem a másokkal való összehasonlítás. Talán azért, mert ebben nőttem fel, ilyen volt a közegem, vagy csak erre voltam kihegyezve, nem tudom.

Azt hiszem, mindannyian tudjuk, kik vagyunk igazából, csak valahogy az évek során próbálunk olyanokká lenni, amiről azt gondoljuk, hogy az lesz az, ami a leginkább meg tud felelni annak, amit a számunkra fontos emberek látni szeretnének. Szeretnénk megfelelni, hogy szeressenek, hogy valakihez, valakikhez, valahova tartozhassunk. Hogy ne legyünk egyedül. Olyan nagy ez a világ és egyedül olyan kevésnek, elveszettnek érezhetjük magunkat. Szóval, bennünk van, kik vagyunk, de a túlélési stratégiánk részeként próbálunk olyanok lenni, amiről azt gondoljuk, hogy az sikeresebb lesz az életben, mint az, akik valójában vagyunk. Ennek érdekében cselekszünk, akkor is, ha ez nem tudatos.

Próbáltam átgondolni, mik is voltak azok a dolgok, amiket azért tettem, hogy jobb színben tűnjek fel az évek során. Talán, ha megértem, mi, ki akartam lenni, megértem azt is, ki vagyok valójában. Mi volt az, amiben ma azt vélem felfedezni, hogy azért tettem, hogy megmutassam, érek valamit és mindezt azért, hogy kapcsolódhassak, hogy azt érezzem, fontos vagyok. Mert minél fontosabb vagyok, annál jobban kapcsolódok, annál jobban akarnak hozzám kapcsolódni. De mitől leszek fontos, minek kell lennem, mivé kell válnom?

Vagyon, státusz, tárgyak. Fontosak? Igen, fontosak tudnak lenni. Nem kell spiriskedni, anyagias világban élünk. Emlékszem a vállalkozói létem beindulása környékén szerettem volna egy nagy autót. Nagyot, feketét, világos bőr üléssel. Hogy jól látszódjon, megtehetem. Megengedhetem magamnak. Mert ha megengedhetem magamnak, akkor van rá pénzem, ha van rá pénzem, akkor valamit jól csinálok. Ha valamit jól csinálok, akkor érdemes velem csináltatni azt, amit szeretnél. Sokan a külsőségek alapján határoznak meg minket. Az autód, a házad, a nyaralási célpontjaid, a címkék a ruhádon – ezek mind jelei annak, hogy mennyi erőforrással rendelkezel. De vajon valóban te magad az vagy, amid van?

Ha a vagyonunk vagy anyagi sikereink alapján határozzuk meg magunkat, akkor személyes értékünket is azokhoz mérjük. És ezeknek a dolgoknak nem az értékét ismerjük, sokkal inkább az árát. Attól lenne magasabb az értékem, hogy magasabb a dolgaim ára? Valóban egy luxusautó, egy tengerparti ház vagy egy megfizethetetlen árú óra határoz meg engem? Ha igen, milyen érzés, amikor a másiknak több, jobb, drágább van?

Sok ismerősömnek volt nagyobb, márkásabb, feketébb, csillogóbb cucca. Úgy éreztem, ez így nem lesz oké. Ez nem jó irány ahhoz, hogy megmutathassam, én vagyok a király. A drága cuccokkhoz elegendő az, ha van pénzed. A pénz bárhonnan jöhet, nem csak a jó munkából és senki nem kérdezi, honnan van, ha van. Akkor mi más emelhet ki? Mi fog engem meghatározni, mitől leszek egyedi? A teljesítménytől és az eredményeimtől! Az elért sikerek – mint pl. mennyi idő alatt teljesíted a Kinizsi 100-at, vagy a GR20-at Korzikán, vagy hogy megcsináltad-e az Ironmant, lefutod-e a maratont – majd megmutatják. Az objektív. Nincs korrupció, haverkodás, mutyizás, mindegy ki az apád, vagy hogy milyen pártra szavazol.

Teljesíteni kell! Hát futottam, tekertem, gyalogoltam, kondiztam. De nem tudtam eleget, nem volt arra időm, hogy a fiatalságomban a sportból kispórolt éveket pótoljam. Az elején jól teljesítettem, lefogytam, látványosan fejlődtem, de nem ment több... sportolói szemmel az eredményeim nem voltak értékelhetők...

Sportolói szemmel nem, de átlagemberként igen. Jöttek az elismerő kommentek, véletlen találkozásoknál 1-1 elejtett mondat, hogy miattam kezdett el ezt, vagy azt csinálni az illető. Hírnév. Ez az! Ez kell. Hát nem az a fontos, hogy azt mondják: Balázs, te vagy a király! A vagyon, a teljesítmény nem ezt a célt szolgálja? Nem ez lenne a végső válasz a kérdésre? Mindegy, hogy van, vagy nincs, mindegy, hogy megcsináltad, vagy nem... a lényeg az, hogy a számodra fontos emberek, ezt hogyan ítélik meg. És hogyan lehetne meggyőzni őket erről? Hát úgy, hogy olyanok mondják, akik számukra is hitelesek. EZ AZ! Akkor jöjjenek az elismerések, a díjak. Nemzetközi versenyek kellenek, nemzetközi újságcikkek. És jöttek. Amerikai Forbes cikk, angol szakmai verseny, amerikai szakmai verseny, ázsiai újságcikk. Mintha öntötték volna rám a díjesőt és az elismeréseket. Élveztem, habzsoltam a facebook és linkedin posztokra özönlő reakciókat, kommenteket. Egyre többen jelöltek be ismerősnek, olyanok is, akiket az életemben nem láttam.

A siker egy mágnes. Bevonz mindenkit. És ha fontos ismerőseim vannak, biztosan én is az vagyok. Jönnek a sikeresek, mert mi, sikeresek összetartunk, hisz egy körhöz tartozunk, megjártuk a hadak útját. Jönnek a tanulni vágyók, jönnek a támogatók, jönnek, akik veled együtt tolnák a szekered, jönnek a potyautasok, a nézelődők... és jönnek azok is, akik lehetőséget látnak benned. Lehetőséget arra, hogy eljussanak oda, ahol te tartasz. Addig jönnek, amíg azt gondolják rólad, hogy olyan sikeres vagy, ami miatt olyan dolgokat birtokolsz, ami nekik is hasznos lehet abban, hogy olyan dolgokat csináljanak meg könnyebben, ami miatt majd nekik is olyan barátaik lesznek, akiket melléd képzelnek. Lubickolunk a sikerben, a bőség tengerében.

Ahogy ültem és nézegettem a lelki instámat, az agyonfilterezett énképeimet, valahogy üresnek és személytelennek éreztem magam. A profilom olyan volt, mintha a „sikeres vállalkozó” 2019-es modellévét vettem volna meg, a hozzám hasonló feltörekvő menedzserzakós arcokkal együtt, akikkel egyformára operáltattuk volna az életünket, pontosan követve a közép-európai macho kézikönyv utasításait. Egyformára gyúrtuk az arcunkat, egyformaautós, műmagabiztos, pushup arcú sikerember lettem.

Ez. Sikerült? Sikerült. Pipa. Megvan. Ez okés volt? Nem. Valahogy továbbra sem működtek a dolgok. A haverjaim lehülyéztek az autóm miatt, mert vehettem volna egy rendeset is, nem csak ezt a bumburnyákoknak valót. Egyébként is, miért nem veszel egy rendes órát magadnak? Hol nyaralsz? Neee mááár, oda csak a nyuggerek mennek. Egyébként is milyen szar nekem, nem találom a helyem. Azért adtam el a cégem, mert már nem hittem benne, biztos már kezdett tönkre menni, azért menekültem ki belőle. Mázlim volt. Nekem könnyű volt.

Mindent megtettem azért, hogy az lehessek, akiről azt gondoltam, fontos lesz a többieknek. Fontos, mert megvan az, ami nekik is megvan, vagy amire vágynak. Fontos, mert olyan eredményeim vannak, amiket kevesek tudnak magukénak. Fontos, mert majd ezek alapján azt mondják, gondolják és velem is megosztják: tisztelnek, elismernek.

Alfa+, aki kiemelkedik, aki hatással van, akinek nem kell semmit sem mondania, akkor is tudják, ő a király. Tisztelik. De mi van, ha mindezt elveszik tőlem, ha elveszítem? Vagy csak rájövök, ez az egész egy baromság! Egy illúzió. Megvan, de mégsincs. Mint a Mátyás királyos mesében az eszes lány, aki hozott is ajándékot, meg nem is. Évek mentek ebbe bele. Évekig dolgoztam, küzdöttem, időnként nélkülöztem, hogy mindez meglegyen. Megvan, de mégsincs.

Lecsupaszítva. Kocsikulcs, beosztás, Forbes cikk nélkül. Milyen vagyok lemeztelenítve? Meg merem ezt mutatni? Ki mernék tenni egy ilyen selfiet magamról? Még az algoritmus is letíltana azonnal. Szóval fontos a vagyon? Az. Fontosak az eredmények? Igen. Számít, mit mondanak rólam? Persze. Fontosak az ismerősök? Természetesen. Akkor mire ez az egész lamentálás? Miről filozofálgatok magamban?

Valahogy mindig oda lyukadok ki, hogy a cselekedeteim adják a legtöbb esetben a tiszta választ. Amit teszek. És mi a tettem mögötti motiváció? Azt hiszem, az érett meg bennem, hogy nem azért vagyok valaki, mert ezek – vagyon, eredmények, elismerés, fontos ismerősök - megvannak. A cselekedeteim nem arról szólnak, hogy ezekből több és több legyen, hogy igazoljam, ki vagyok. Nem a létezésem jelentőségének bizonyításán dolgozom.

Azt hiszem az érett meg bennem, hogy az ok-okozat fordított. Ezek azért vannak, mert az vagyok, aki vagyok. És azon dolgozom, hogy minél inkább az tudjak lenni. Az, aki vagyok. Ezért fürkészem magam és ezért fejtegetem le magamról azokat a dolgokat, amiket rám pakolt az élet, az emberek, akik fontosak voltak. Hogy tisztán láthassam a lelki selfiem.

Az önképem. Filterek és retush nélkül.

Selfie

Itt ülök a gép előtt, előttem egy halom gondolat, amikről szeretnék írni. Aktívan gyűjtöm őket – séta közben, lefekvés előtt, edzés alatt... bármikor, amikor előpattan egy gondolat, ami megtetszik, felírom. Felírom a témát és azt a pár sort, ami akkor az eszembe jut. Csupa jó gondolat, ami arra vár, hogy kiteljesedjen, szavakba bújva egy történetté alakuljon, hogy azután olvasóról-olvasóra kezdjen el élni, növekedni, erősödni, keresve azt a táptalajt, ahol gyökeret ereszthet és ahol új gondolatokkal társulva elméletekké, majd ideológiákká növekedve önálló életet élhet a halhatatlanná válás reményével.

Itt ülök a gép előtt és ezek a reménykedő gondolatok csendben vannak és várnak. Senki nem akar ma bátran előre lépni a jegyzetfüzetből, hogy elkezdje ezt az utat. Miért? Félnek? Elfáradtak? Befele fordulva önmaguk értelmét keresik? Vagy csak egy vezetőre várnak, egy olyan vezérgondolatra, aki utat mutat nekik, irányba rendezi őket, hogy ne nekik kelljen kitalálni a következő lépést? Egy vezérgondolatra, aki hitet önt beléjük, hogy nem lesz hiábavaló a küzdelem a többi gondolattal az emberről-emberre haladás közben?

Olyanok lennének a gondolataink, mint mi, emberek? Lehet, hogy létezik egy másik világ, ahol a gondolatok jegyzetfüzetében emberi nevek vannak felsorolva egy-egy rövid kis szóláncolatban kifejtett életút tervvel? Melyik gondolat fejében született meg Arisztotelész, Descartes, vagy Freud? És ők hogyan nőttek fel, erősödtek meg és terjedtek a gondolatok birodalmában, hogyan állt össze körülöttük egyre több kis gondolat, hogy aztán Descartes leírja:

Akkor lennék, ha vannak gondolataim? De mit jelent gondolkodni? Talán csak teret adunk ennek a másik életformának? Mi lennénk a gondolatok élettere? Petricsészék, inkubátorok, vagy természetes táptalaj? Ezért születnénk, hogy nekik legyen hol létezniük? És azért vagyunk egyre többen, mert a sokasodó gondolatok nagyobb és nagyobb életteret követelnek maguknak. És ebben a rohamos növekedésben úgy romlik az emberek minősége, ahogy a sorozatgyártott eszközeinkké.

Boldogok a lelki szegények! És mindeközben a gondolataink pont olyan türelmetlenek és kirekesztők lesznek, mint mi magunk vagyunk. Már nem tűri meg egyik gondolat a másikat, idegesen dudálnak egymásra a gondolatsztrádának használt interneten, influencer gondolatok posztolják az emberek képét egymásnak, hogy épp hol jártak, kinek a fejében nyaraltak, vagy piáltak, vagy telegraffitizték valaki álmát valami baromsággal.

Szóval itt ülök a gép előtt, előttem egy halom gondolat, amikről szeretnék írni. A tegnap esti beszélgetésről, amiben a fiammal dumáltunk a terveiről, hogyan szeretné felépíteni az életét, arról, hogy mik az erősségei, miben van épp elakadása és hogy ezzel hogyan küzdene meg. Arról, milyen jó érzés ilyenkor apaként jelen lenni és hogy mit is jelent nekem ilyenkor apaként jelen lenni. Vagy ott van az a kérdés, hogy hogyan álljak neki a vállalkozásomnak, mire vágyom, mit keresek az új cégben, hogyan érhetem el...

Meg se moccannak. Csak nézem őket, de nem történik semmi. Nem jönnek, nem mennek. Csak ez a filozófiai baromság táborozik bennem. De lássuk be, ez is egy gondolat. Mit akar tőlem ez a gondolat, miben segíti ez majd a döntéseimet, hogyan változtatja meg a cselekedeteimet, hogyan hat rám? Biztos vagyok abban, hogy akar tőlem valamit, hisz itt dolgozik bennem egy bő órája. És korábban is jelen volt egy-egy séta alatt, egy-egy beszélgetésben. De akkor épp, hogy csak megmutatta magát. Jött, ment. De most csak ő van itt, szóval van tere, ideje tisztán hatni rám. Mi van akkor, ha ez a gondolat az igazság?

Mi van, ha az a valóság, hogy a gondolataink tényleg léteznek? Vannak és nem kellünk nekik, tőlünk függetlenül léteznek? Mit tehetek én, hogyan formálhatom olyanná önmagam, hogy olyan gondolatok lakjanak bennem, melyek képesek és akarnak többek, jobbak, nagyobbak lenni. Milyennek kell lennem ahhoz, hogy olyan gondolatok látogassanak meg, melyek abba az irányba változtatnak, hogy a többi, hozzájuk hasonló gondolat is ide akarjon jönni?

Ha azt feltételezem, hogy a gondolataink erőteljesen meghatározzák azt, hogy mi milyenek vagyunk, azaz inkább azt, hogy hogyan cselekszünk, hogyan éljük meg a mindennapjainkat, hogyan látunk dolgokat, akkor azt feltételezem, hogy a hatásuk alapján érdemes őket csoportosítanom. Melyek azok a gondolatok, melyek hatására kíváncsiak, nyitottak, bátrak és lelkesek leszünk?

A nyitott kérdések biztosan nyitottak. Hisz ez a nevük. Próbálok akkor sok kérdést bevonzani, amikor pedig megérkezik egy kérdés, egy olyan kérdés, ami tetszik, akkor elkezdek vele foglalkozni. Mindenki szereti a figyelmet, a figyelem energiát ad, fontosnak, érdekesnek, szépnek, izgalmasnak érezheted magad, ha figyelnek rád. Hát figyelek a kérdéseimre.

Melyek azok, melyekben van hit és szenvedély. Talán a cselekvésről szóló gondolatok. Hisz a cselekvésben van tenni akarás, döntés, energia, mozgás. Nyitottnak lenni, tenni, cselekedni, mozgásban lenni az ismeretlen fele. Az ismeretlen bármit hozhat. Olyat is, amiről azt sem tudod, mi az.

És talán a gondolatok is szeretnek felfedezni új tereket. Megnézni, hol milyen az élet. És talán szeretik azokat a helyeket, amik abban segítenek nekik, hogy új helyekre jussanak. Nem szeretik, ha be vannak zárva, ha el vannak dugva.

Nem szabad a gondolatokat elzárni. Hisz, ha a gondolatok nem mi vagyunk, a gondolatok nem a mi tulajdonunk, ha azok hozzánk is csak úgy jönnek, nem az a legjobb dolog, ha engedjük őket továbbmenni? Miközben picivel mások, többek lettek, picit olyanok, mint mi magunk vagyunk. És ahogy ezek a picit belőlünk is épülő gondolatok átmennek máshoz, majd onnan vissza hozzánk és így tovább, mindig picit újat, többet, mást kapunk, majd adunk. És ezzel mi is áramlásba kerülünk.

És nem csak azt érzed, hogy élsz, de érzed, hogy hasznos vagy. Hasznos akkor is, ha csak áramoltatsz, és hasznos akkor is, ha te magad vagy az áramlás. Nekem mindegy, hogy az alanya vagyok-e a saját világom formálásának, vagy csak eszköze egy olyan világnak, mely formálódik.

Szeretem azt az egyre jobban megnyíló teret, melyben egyre több ember mondja el, mit gondol a világról, melyben egyre több ember kérdezi meg, én mit gondolok a világról. Szeretem a kérdéseket. Szeretem őket még akkor is, amikor fájdalmas ajtókat nyitnak ki. Ajtókat, melyek mögött hol hideg kijelentések, hol fájdalmas, vagy haragos kiáltások vannak. Felszólítások, parancsok, elutasítások. Gondolatok, melyek néha parazitaként, néha dögevőként próbálják kiszívni belőlem az életet.

Az áramlásban ezek is jönnek, mennek. Nem többek, mint átutazók. De ha nem lenne áramlás, maradnának. Belém szorulva próbálnák kirágni magukat a lelkem eldugott zugaiból, kétségbeesve kapaszkodva egy kis figyelemért.

Ahogy épülnek bennem, vagy építenek bennem valamit, ahogy jönnek és mennek.

tt ülök a gép előtt, előttem egy halom gondolat, amikről szeretnék írni. Aktívan gyűjtöm őket – séta közben, lefekvés előtt, edzés alatt... bármikor, amikor előpattan egy gondolat, ami megtetszik, felírom. Felírom a témát és azt a pár sort, ami akkor az eszembe jut. Csupa jó gondolat, ami arra vár, hogy kiteljesedjen, szavakba bújva egy történetté alakuljon, hogy azután olvasóról-olvasóra kezdjen el élni, növekedni, erősödni, keresve azt a táptalajt, ahol gyökeret ereszthet és ahol új gondolatokkal társulva elméletekké, majd ideológiákká növekedve önálló életet élhet a halhatatlanná válás reményével.

Gondolatébresztő

Látom, ahogy a rendszer újratermeli a feszültséget. Újra és újra. Látom, mert benne vagyok. Látom, mert nem én csinálom, csak ott vagyok. Ha én csinálnám, nem látnám. Vagy csak sokkal nehezebben. Ha én csinálnám, akkor inkább azt gondolnám, ez a hülye nem érti. Látom, ahogy termelődik a feszültség és szép lassan halad abba az irányba, hogy valaki valakin le kell hogy vezesse.

Olyan ez, mint amikor örvénybe kerülsz úszáskor. Flowban vagy, csinálod az üzleted, elrendezted a dolgaidat, tudsz az alkotásra, a folyamatra, a céljaidra koncentrálni. Süt a nap, hűsít a víz. De a semmiből ott lesz előtted az örvény a vízben. Nem kérted, nem hívtad, nem csináltál semmit, hogy ott legyen. De ott van. Az öröm forrásából egy pillanat alatt halálos, fojtogató közeg lesz.

Egyszer voltam ilyen szituban. Vízben. Feszkóban sokszor. Fogalmam sem volt, mi legyen. Akivel voltam, azt mondta: maradj nyugodt! Ha nem pánikolsz, megőrzöd az energiádat, akkor képes leszel tudatos döntéseket hozni. Mekkora mondat :) értem én, de hogyan legyek nyugodt, ha örvény van előttem? Hogyan legyek nyugodt, amikor látom, ahogy nő a feszültség, látom, ahogy élesednek az ellentétek.

Figyelek, mert lehet, hogy tévedek. Mi van, ha tényleg az a szitu, amit a másik gondol. Neki van igaza, a másik a hülye. Én vagyok a hülye? Nem, nem én, én nem vagyok benne a feszkóban. Még nem. És ha még én is lennék a hülye, ez most nem rólam szól. Szerintem nem. Még. De hamarosan szólhat, mert ott vagyok. Benne vagyok. Nyakig. Az örvény kezd lefele húzni engem is. Ússzak felfele? Hisz lefele húz, ellen kellene tartanom. Kellene? Az örvények lefelé húznak, ezek már csak ilyenek. Valószínűleg az örvény erősebb, nagyobb a víz tömege, mint gondolnád. Nem megyek szembe a feszkóval, ebben a helyzetben ez csak kifáraszt és növeli az ellenállást. Az enyémet is és a rendszerét is. Ha kifáradok, könnyen jöhet a pánik. Ha pánikba esek, nem fogom látni a dolgokat tisztán. És akkor jön a csapkodás. Nem számít semmi, csak egy dolog.

De nem felfele. Nem megyek szembe a lehúzó erővel. Ki kell oldalaznom! Egyszerűbb, hatékonyabb, okosabb. Megnézem, mik azok a dolgok, amik benne vannak a feszkóban, de nem a fő téma. Mi lehet az, amire valójában épül a feszkó és nem az, amiről beszélünk. Ehhez távolról kell ránéznem a helyzetre. Látnom kell, merre érdemes mozogni, merre nincs több örvény. Hogyan áramlik a víz, merre próbálkozzak és merre ne. Ehhez idő kell, nyugalom. Megpróbálok nem benne lenni a fő sodorban és talán így kevésbé fáradok ki, tovább maradok nyugodt és talán meglátok valami kapaszkodót.

Egy gondolat, amiben megkapaszkodhatok. Ez lehet bármi, bármi, ami segít nem sodródni. Megpróbálok a víz felszínén maradni. A víz alatt limitáltak a lehetőségek. Gyorsan jön a pánik, gyorsan fogy a levegő. Ha kijutottam az örvény közepéből, majd próbálok a víz felszínén maradni és talán a part felé úszni. Mi van, ha nem megy? Van még egy lehetőség.

Állítólag, ha nem kapálódzok, az örvény magától kidob. A rendszer nem tud mit kezdeni azzal, ha nem állsz ellen. Hogyan lehet azzal vitatkozni, aki nem vitatkozik? Persze, ez csak azért kell, hogy ne erőlködj tehetetlenül miközben már azt sem veszed észre, az iszapban van a fejed. Hagyd, hogy az örvény dobáljon, nem áldozat vagy, te döntöttél így. Ki tudsz tartani? Kivárni, mi lesz a vége? Az örvények általában csak rövid ideig tartanak. Általában. Elvileg, ha sikerül nyugodtnak maradni és megfelelően reagálni, hamarosan biztonságosan kijutsz belőle. Elvileg. Nehéz ebben hinni miközben... 

Mennyi ilyen helyzet van az életünkben, mennyi olyan helyzet, amiben veszélyeztetve érezzük magunkat. Élni akarunk. Túlélni. Ez a létezésünk alapja. Belénk van égetve ez az ösztön. És ha valaki, vagy valami olyan, vagy úgy tesz, mint aki ezt veszélyezteti, meg akarunk küzdeni vele. Meg kell küzdenünk vele.

Valahogy. Amikor közelről láttam örvényt a vízben, megijedtem. A “maradj nyugodt” mondatra az örvény 10x nagyobb lett, sötét és halálos. Pedig az ott, ott akkor, nem is egy örvény volt, csak valami víz felszíni dolog, talán egy hal vagánykodott a haverjainak. De elhittem, hogy örvény. Talán egy pillanatra bele is fulladtam.

Tele a víz örvényekkel. Tele a víz úszókkal. Mi ez, egy verseny? Én miért vagyok itt? Már nem csapkodok, nem pánikolok. Figyelek. Próbálok rájönni, hogy ez csak valami felszíni dolog, vagy ott a mélyben már erősödik a sodrás, hogy beszippantson… 

És ha beszippant, majd próbálok nyugodt maradni és eldönteni, ússzak, vagy sodródjak.

Örvényben

Megtettem. Megtettem újra és újra. Mindig szarul éreztem magam utána, de valami miatt nem kezdtem ezzel semmit. Évekig csináltam, talán olyan sokáig, hogy azt gondoltam, ez teljesen normális. Normális, hisz mások is ezt csinálják. Benne van a kultúránkban, könyvek szólnak róla, kifejezéseink vannak rá, cikkek hosszú sora taglalja és ma már podcastokban beszélgetnek róla. Mi is beszélgettünk róla. Időnként talán még büszkék is voltunk rá, ha elmondtuk egymásnak. És volt, aki nem mondta el, csak utalt rá, vagy sejtelmesen mosolygott, ha szóba került. Évek óta nem teszem. 

Emlékszem az elsőre. Azt nem én csináltam, velem tették. Rájöttem. Nem emlékszem az érzésekre, de előttem van a kép, ahogy összeálltak az események. Akkor ott semmit sem csináltam, csak próbáltam megérteni, mi is van. Amikor eljöttem, akkor kezdtem el nagyon dühös lenni. Olyan volt, mint az első nagy balesetem. Ott én voltam a hibás, nem adtam meg az elsőbbséget, pedig ott volt jól láthatóan: 

Amikor belém csattant a másik, csak ültem az autóban. Égett szag volt. Szólt a rádió. Leesett a szemüvegem. Minden olyan lassú volt, megállt egy pillanatra a film. Az ablaktörlő az ütközéstől előre bukott és ütemesen törölte a semmit. Szólt a rádió. Nem találtam a szemüvegem. Majd hirtelen minden összeállt, felpörögtek a gondolataim, ki kell szállnom, meg kell néznem a másikat. Hívnom kell a rendőröket. Mi van az autóval? Aztaaa, ennek vége és egy tábla is kidőlt, mindenhol üvegszilánk, kifolyt az olaj. Kell egy karosszériás, inkább kettő. Aki meggyőzőbb, az viheti az autót. Rendőrök mindent felírtak, elmehetek.

Ülök és nézek magam elé. Pörögnek a képek, fáj a mellkasom. Nem az ütközéstől, a hibámtól. A tettem súlyától. Az elképzelt következményektől. Meg is halhatott volna valaki. Mi van, ha épp ott sétál valaki? Egy ovis csoport? Tuti meghalt volna valaki. Mehetnék a börtönbe. Mindent elszúrtam volna. És mi lenne a családommal, a gyerekeimmel?

Emlékszem arra a pillanatra. Ott benn az autóban és arra is, milyen volt utána. Ez volt az első. Ilyen volt az is, amikor megtették velem. Nem én voltam a hibás. Nem én voltam a hibás? A pillanat, amikor megtudtam, üres volt. Üres és néma. Egy pillanatra megállt a világ, lelassult a film. Racionális voltam, adatokat gyűjtöttem, elemeztem, figyeltem. Mindenre. Üres volt a csend. A másik szája némán tátogott, ahogy elmesélte, mit tett. Elmentem. Ültem a szobámban és próbáltam megérteni, mi történt. Mit tett a másik?! Miért nem látta azt a mocskos nagy STOP táblát? Belém rongyolt, inkább taposott.

Totálkár? Ezt éreztem. Utána minden más lett. Roncsderbikre jártam. Percekre kölcsönzött társakkal törtük össze hol egymást, hol magunkat, hol a másikat.

Miért? Hogy talán majd az egyikbe belehalok? Vagy csak szeretném azt az elsőt jobban megérteni? Vagy csak én szeretném irányítani a dolgokat? Vagy genetikailag hozom magammal? Emlékszem, amikor apám tette meg. Ott voltam. Az autóban. A hátsó ülésen. Örökölt sors? Vagy lehet, hogy az adrenalin hiányzik? Az az érzés kell, ahogy becsapódok, minden szabályt áthágva és tudom, ezt is megúszom? Nem kapnak el. Nem kapnak el? Okos vagyok, éber, rafkós.

Nem akartam már csinálni többé. Nem tudom mi történt, nem tudom miért. Egyre szarabb volt minden egyes balesetem. Fájt már, azt hiszem. Önmagamra gondoltam. A hátsó ülésre. Az örökölt sorsra. És a STOP táblára.

Nem tudtam, hogyan kell. Hogyan kellene megállni annál a táblánál? Nem kell megállni. El sem kell indulni. Ha a helyeden vagy, ha már ott vagy, ahova menni szeretnél. Bár, olyan nincs, mindig megyünk valahová. Ma már inkább sétálok. Van időm. Sétálok és nézelődöm. Van, hogy valaki belém botlik, mert a telóját nyomkodja. Facebookozik, olvas valamit, messenger üzeneteket küldözget. Udvariasan ellépek, nem bonyolódom felesleges konfliktusokba. Sétálok és nekem már nincs STOP táblám. Van, hogy pirosat kapok. Kivárom a zöldet.

Meggyőzzük magunkat, miért ne álljunk meg a STOP táblánál. Tilosban járunk. Bármit is jelentsen ez. Hisz haladnunk kell. Bármerre is.

Erről nem beszélünk

Többször eszembe jutott a magány mostanában. Igazából a kapcsolódáson gondolkodtam. Hogy hogyan tudunk kapcsolódni egymáshoz. Mit is jelent az, hogy kapcsolódunk, mit ad nekünk a kapcsolódás és hogy mi a jelentősége az életünkben.

És persze egyből eszembe jutott a kapcsolódás hiánya. Vajon, ha a magány az az állapot, amikor nem kapcsolódunk senkihez, miért tudunk nem magányosak lenni akkor, amikor egyedül vagyunk?

De mit ad nekünk, ha kapcsolódunk? Mit jelent hálózatban lenni? Miért kapcsolódunk ma inkább a tárgyakkal és hova vezethet az, hogy a tudásunk átköltözik az eszközeinkbe?

Sokszor voltam egyedül. Már gyerekkoromban is. Amíg a bátyám a haverokkal lógott a lakótelepen valahol, addig én otthon ültem. Olvastam. Vagy fantáziálgattam. Emlékszem, nagyon szerettem volna egy kvarcjátékot. Egy napelemes kvarcjátékot, amiben az űrhajómmal kellett kilőni az ellenséges hajókat. De nem volt. Rajzoltam magamnak egyet egy papírlapra, nyomkodtam a rajzolt gombokat és prüntyögtem a számmal. Kilőttem minden ellenséget. Nagyon jól nyomtam...

És emlékszem 94 őszére, másodéves egyetemistaként mennyire magányosnak éreztem magam. Sétáltam haza egy buliból, üres volt az utca. Egy hajléktalan ment csak előttem, aki csendben sírt. Talán részeg volt, talán csak azt hitte, egyedül van. Sírt és azt mondogatta: engem senki sem szeret. Nyomorult egy érzés volt, a szeretetlenség. Nem az övé, az enyém. Ő csak kimondta nekem. Ott voltam a semmiben, egyedül, magamra hagyva. Akkor este a hajléktalan és én valahogy együtt, de mégis nagyon magányosan sétáltunk. Valahova, mert haza nem tudtunk, nem volt olyan se neki, se nekem.

És persze ez nem igaz, mert ott voltak az egyetemi haverok, de mégis. Valahogy azt éreztem, csak úgy lógok a semmiben. Senkihez nem éreztem igazán közel magam, még önmagamhoz sem. Talán önmagamhoz a legkevésbé... Ma is sokat vagyok egyedül. Kifejezetten keresem azokat az alkalmakat, amikor egyedül lehetek és elképesztően élvezem. Sokat vagyok otthon. Van otthonom. Van kihez tartoznom. Visszavonultan élek, lehetne a házunk akár egy szigeten is, nem lenne sok különbség... Mégis úgy érzem

Kapcsolódok valahogy az élethez. Sokat beszélgetek, olvasok, elmélkedem. Kapcsolatban vagyok önmagammal, a gondolataimmal és mások gondolataival, mások életével. És szeretem. Másmilyenek lettek a kapcsolataim az elmúlt pár évben, kíváncsi vagyok már az emberekre, valahogy egyre többet szeretnék megtudni róluk, rajtuk keresztül önmagamról és az életről. Érzem, ahogy az emberi kapcsolatok minősége alapvetően meghatározza az életem minőségét.

A Harvard Study of Adult Development a világ egyik leghosszabb ideje futó kutatása, ami az emberi boldogságról és jólétről szól. A kutatás 1938-ban kezdődött és azóta is folyik, több mint 80 éven át követve kb. 700 ember életét, részletes adatokat gyűjtve egészségükről, kapcsolataikról és általánosan az élettel való elégedettségükről. A kutatás kimutatta, hogy a jó minőségű kapcsolatok a hosszú távú egészség és boldogság legfontosabb előrejelzői. Robert Waldinger, a kutatás igazgatója egy TED-előadásában hangsúlyozta, hogy azok az emberek, akik 50 évesen a legelégedettebbek voltak a kapcsolataikkal, ők voltak 80 évesen a legegészségesebbek. A jó kapcsolatok pajzsként védenek minket, csökkentik a stresszt, javítják a mentális és fizikai egészséget. Szóval a jó kapcsolatok nemcsak a testünket, hanem az agyunkat is védik.

Egy nagy hálót, hálózatot alkotunk. Mindannyian egymásnak, egymással. Szóval az emberi kapcsolatainkkal nemcsak boldoggá tesszük az életünket, hanem hálózatokat is alkotunk általuk. Egy időben érdeklődéssel hallgattam, olvastam Barabási Albert-László erről szóló gondolatait, amelyek bemutatják, hogyan alkotunk mi, emberek, bonyolult és sokrétű hálózatokat.

Barabási kutatásai párhuzamot vonnak az emberi és a természeti jelenségek, valamint a mesterséges elemek hálózatai közt. Ahogy olvasgattam erről és ahogy a chatGPT-vel értekeztem a témáról, elkezdett egy gondolatmenet összeállni bennem...

Hogyan lesz a mesterségesből természetes?

Miközben az AI öntötte rám az információkat a hálózatok működéséről, elgondolkodtam az intelligencia fejlődéséről. Hogyan kapcsolódik az én intelligenciám az AI hálózatával. A történelmünk hajnalán, kezdetben, az ember mindent maga csinált. Tudnia kellett egy halom dolgot ahhoz, hogy életben maradhasson. Kis közösségekben éltünk, kicsi volt az a hálózat, amit alkotni tudtunk. Lépésről lépésre tanultunk a tapasztalatainkon keresztül. Egyre több dologra lettünk képesek. Nem csak gyűjtögettünk, vadásztunk, hanem már eszközöket készítettünk ezekhez, majd elkezdtünk gazdálkodni, átalakítottuk a környezetünket. Mesterséges elemeket, tereket hoztunk létre, hiszen megváltoztattuk a természetet, olyanná tettük, amilyennek szerettük volna.  És ebben a környezetben könnyebben tudtunk sokasodni.

Ahogy az elvégzendő feladatok mennyisége nőtt, az emberek elkezdtek ezekre szakosodni. Ahogy szakosodtunk, a saját feladatainkat egyre hatékonyabban tudtuk elvégezni, de egyre inkább mások segítségére szorultunk az élet más területein. Öregapám szégyenkezne, ha tudná, milyen dolgok miatt hívok szakit a házhoz... Szóval, egyre inkább rászorultunk egymásra, így egyre nagyobb szükség lett a hálózatunk fejlesztésére, hogy az információ és a tudás könnyebben elérhető legyen. Szükségünk van a hálózatra ahhoz, hogy létezzünk. Nem csak az érzelmi jólétünk és a mentális állapotunk függ ma már a hálózatunktól, hanem a létezésünk is. És zsigerileg vágyunk arra, hogy ez a létezés

Ahogy fejlődött az emberi tudás, egyre több feladat elvégzésére készítettünk eszközöket, ezek az eszközök egyre okosabbak lettek, így az emberi képességek, a tudásunk átültetésre kerültek a mesterséges tárgyakba. Ezáltal az emberekben tárolt információ már egyre kevésbé lett fontos, mert az információ az eszközökben egyre könnyebben lett elérhető. Ma már szinte elegendő a tárgyainkkal hálózatot alkotni, hisz a létezésünkhöz szükséges tudás bennük van. És ezeket elég megvenni, eldobni, kicserélni...

A fizika egyik alaptörvénye az energiaminimumra törekvés. Az energiaminimumra törekvés elve egy univerzális szabályszerűség, amely az anyag viselkedését és az energia eloszlását szabályozza. Meghatároz minket is. Csak gondold végig az életed. Ma az eszközeink egyre intelligensebbek, egyre több feladatot tudnak ellátni helyettünk. Az autó elvisz valahova, a telefonod társat keres neked, navigál, megmondja, hogyan nevelj gyereket, már-már minden fontos döntésben segítséget kérünk. A telefonunktól.

Vajon elérheti-e a kényelemre törekvésünk azt a szintet, hogy olyan tudást tápláljunk a gépeinkbe, hogy azok már annyira okosak legyenek, hogy önmagukat reprodukálják, hogy ne kelljen nekünk ezzel foglalkoznunk? És vajon mikor tartanak majd ők ott, hogy a saját eszközeink eszközöket készítsenek arra a célra, hogy nekik is kevesebb energiába kerüljön az adott feladat ellátása. És amikor ez mind megvalósul - az eszközeink képesek önreprodukcióra és arra, hogy eszközöket készítsenek önmaguk munkájának elvégzésére -, akkor mi lesz?

A gépeinknek mi leszünk a teremtők? Alkotásaikban imádják majd az alkotóikat, minket? Vagy a történelemkönyveikben digitális fosszíliákként élünk majd tovább? És akkor majd a mesterséges intelligencia önmaga számára természetes lesz? És mikor kezdődik el az a folyamat, hogy a saját kényelme érdekében létrehoz minket, hogy párezer év múlva arról vitatkozhassunk, Isten teremtette-e a világunkat, vagy hogy az evolúció nyertesei vagyunk-e... Mi lennénk az előző kihalt emberi faj mesterséges intelligenciája és most a teremtőnk képére formáljuk a jövőnk? Létrehozzuk azt, aki létrehozott minket? Ez lenne a sors kereke?

Nem tudom mi volt, nem tudom mi lesz, de úgy érzem, a kényelem és az egyszerűség öl meg minket miközben az eszközeinkkel élünk együtt a magányos életünkben és szipogva posztoljuk szeretetlen életünk színes részleteit mert ott a remény, hogy ami megöl, az talán életre tud minket hívni újra?

És akkor talán majd nem spórolunk az élettel, nem leszünk kényelmesek, nem akarunk mindent kevesebb energiával megoldani.

Mert az életet nem megoldani kell, csak megélni.

Többször eszembe jutott a magány mostanában. Igazából a kapcsolódáson gondolkodtam. Hogy hogyan tudunk kapcsolódni egymáshoz. Mit is jelent az, hogy kapcsolódunk, mit ad nekünk a kapcsolódás és hogy mi a jelentősége az életünkben. És persze egyből eszembe jutott a kapcsolódás hiánya. Vajon, ha a magány az az állapot, amikor nem kapcsolódunk senkihez, miért tudunk nem magányosak lenni akkor, amikor egyedül vagyunk?

De mit ad nekünk, ha kapcsolódunk? Mit jelent hálózatban lenni? Miért kapcsolódunk ma inkább a tárgyakkal és hova vezethet az, hogy a tudásunk átköltözik az eszközeinkbe?

Körforgásos intelligencia

Nem látom magam, azaz nem tudom, mit látok. Nem tudom, mi történik a fejemben. 50 éves leszek, lassan 50 éve nézem azt a testet, amiben élek és nem tudom milyen. És ez az érzés most nagyon beütött. 

A gyerekvállalásról szóló cikkem után elég sok kommentet, üzenetet kaptam. Nők, anyák írtak arról a fájdalomról, sokszor megaláztatottságról, amit a szülés miatti testi változásaik kapcsán szenvedtek el. Ki így, ki úgy. Olvastam, hallgattam ezeket a történeteket és éreztem, ahogy kezdenek előmászni belőlem a kérdések. 

Mi is a viszonyom a létezésem ezen részével. Évek óta egy önismereti úton vagyok, olyan sok mindenre ránéztem már. Jött a szar rendesen. Kiket bántottam, kiknek hazudtam, kiket használtam ki hol tudatosan, hol a legjobb szándék mellett. Foglalkoztam a lelkemmel, az érzelmeimmel, rengeteget elemeztem a gondolataimat. Próbáltam megérteni a működésem. 

Jóban vagyunk? Edzek. 14 éve szinte kihagyások nélkül, változó intenzitással. Váltogatom a sportokat, bár kb. annyi, hogy a vasakat pakolom egy teremben. De mit látok a tükörben? És itt nem az a kérdés, hogy milyennek látom, hanem, hogy mit látok. Pár hónapja jó nagy lendületet vettem, beleálltam a gyúrásba, figyeltem a kajára. Láttam a teljesítményemet, hogy egyre több tárcsa kerül fel a rudakra. Majd edzés közben jöttek a megjegyzések, előbb a haverok nyomtak egy-egy poént, majd jöttek a kevésbé közeli edzőtársaktól a komolynak tűnő elismerések. 

Viccelnek velem? Cinkelnek? Valami nem okés velem, vagy tényleg így van? Meg kellett kérdeznem Norbit, a terem tulaját, jóbarátomat, hogy szerinte ez most komoly? Igen, látszik a melóm eredménye. Látszik? De akkor én miért nem látom? Mi a baj? Az egyetemi biosz képzésen részletesen tanultunk az agyról. Hogy hogyan is működik az érzékelt információk észlelése, azok tudatosítása. Ez egy folyamat, először a már korábban megtapasztalt dolgok tudatosulnak, majd szép lassan kezdjük a részleteket, az új infókat összerakni, kiegészíteni a képet. 

Mi az, amit az elmúlt évtizedekben megtapasztaltam, mi az a tudatos kép, önmagam tárolt verziója? Káosz. Voltam én minden. Kicsiként vékony, tiniként dagadt. Voltam kancsal, csámpás, kontyos fejű. Aztán jöttek a megjegyzések, milyen részeim túl nagyok, melyek túl kicsik. Dagiként csöcsös voltam, majd ahogy megnőttem, újra gizda lettem. Volt barátnőm, aki szerint nem elég izmos a kezem, nem kockás a hasam és volt aki szerint híznom kellene, mert túl vékony vagyok mellette... 

Amikor belenézek a tükörbe, ezt mind látom. Hol dagi vagyok, amiért figyelnem kell a kajára, de ahogy közeledik az az állapot, amit elképzeltem, jönnek az ismerősök, hogy húúúú, csak nem beteg vagy? Hízzál már kicsit. Aztán jön a haverom, aki rámarkol a hasamra és röhög egyet rajtam. Zsíros!

Felnőtt testbe zárt csúfolódó gyerekek vagyunk. 50 éves leszek, felnőtt ember. Felnőttek a barátaim, a rokonaim. És nem szültem. Megvan minden testrészem. Van tükör is itthon. Okos mérlegem is. Edzek heti 3x és minden nap sétálok egy hosszút az erdőben. Figyelek a kajámra. És tudod mi a legszarabb ebben az egészben? Nem, nem az, hogy tetszem-e magamnak. Nem is az, hogy tetszem-e másnak. 

Mi van bennem elcseszve? Stabil önképem van arról, ki vagyok. Milyen az érzelmi életem, milyen képességeim vannak, milyen adottságaim vannak. Hatalmas hitem van abban, mire vagyok képes a dolgok csinálásában. De nem látom a testem. 50 éves leszek. Van tükröm. Minden nap teszek magamért. Van bennem megfelelési vágy, hogy mások szerint (is) jól nézzek ki. 

Baj? Van aki szerint egy majom vagyok, van aki szerint ez igényesség. Miért érdekel? Miért bánt, zavar, miért szégyellem a saját testem? Olyan sokszor aláztak meg. Nők, akik fontosak voltak, barátok, akik közel álltak, családtagok. Bántani akartak? Nem szerettek? Nem hiszem, csak nekik is lehetett ezzel valami bajuk. Vagy ha ezzel nem, akkor valami mással és így védték meg magukat attól a valamitől. A kevésnek levéstől. Lehetek több nálad úgy is, ha te elhiszed, hogy kevesebb vagy nálam!

Nem volt jó ezen gondolkodni. Főleg, hogy az utóbbi időben ez többször témám volt, de most valahogy fájóan mart belém. Nem szeretem a tükröket. Furán kényelmetlen, ha le kell vetkőznöm idegenek előtt. Talán a strandokat is ezért kerülöm. És ez nem csak az, hogy nem fogadom el magam, sokkal inkább az talán, hogy nem akarok ránézni arra, milyen vagyok, mi van bennem. Mert ha meglátom, akkor talán valakinek igaza lesz. De mi van, ha ezt nem teszem meg?

Olyan sok dolgot hallottam már, milyen vagyok. Talán mindegy, hogy az a milyen, milyen. Most csak arra vágyom, hogy lássam, milyen az a milyen. Azt és úgy, amilyen. Megpróbálnék magamra nézni azzal a szemmel, aki ma vagyok. Elengedni az 5-6 éves, a 10-13 éves, a fiatal felnőttkori képeket, amik belém égtek… Mélyen, egymásra csúszva, kaotikus, élesen bevillanó momentumonként az életem filmjében… Önmagamat hipnotizálva. 

Szeretném ezeket kitörölni... vagy nem! Csak elérni, hogy ne villogjanak, maradjanak ott, ahova tartoznak. A múltamban. Tűnjenek el a tükörből. Ezt szeretném és még nem tudom hogyan. 

És ha majd meglátom azt, amim van, aki testileg vagyok, aki igazán vagyok, majd akkor ráérek feldolgozni, hogy mit is kezdjek vele.

A gyerekvállalásról szóló cikkem után elég sok kommentet, üzenetet kaptam. Nők, anyák írtak arról a fájdalomról, sokszor megaláztatottságról, amit a szülés miatti testi változásaik miatt szenvedtek el. Ki így, ki úgy. Olvastam, hallgattam ezeket a történeteket és éreztem, ahogy kezdenek előmászni belőlem a kérdések. 

Testképtelenség

Tegnap reggel ültem egy kávézóban, reggeliztem. A szomszéd asztalnál két nő beszélgetett. Viszonylag hangosan, tisztán lehetett hallani, miről dumálnak, de nem figyeltem. Katával reggeliztünk, épp Ottóval és a croissantommal voltam elfoglalva...

“…minek szüljek gyereket, ha örökbe is fogadhatok? Az megkíméli a testem is. Csak nehéz kisbabát kapni... “

Azóta sem tudom elengedni ezt. Azt remélem, hogy valami fontos dologról lemaradtam az elejéről. Valamiről, ami picit más színbe lenne képes feltüntetni ezt a mondatot, ezt a gondolatot.

Van aki szeretne, de nem lehet neki. Van aki nem szeretne, de lesz neki. Van akitől elvárják, hogy legyen neki és megteszi. Van aki nem. És sorolhatnánk. Aggódó, korosodó szülők kérdezgetik a gyereküket: naaa, mi lesz, mikor lesz unoka? A kormányzat pénzt ad, kedvezményt, adóvisszatérítést, kölcsönt, csak legyen gyereked. Egy, kettő, három... Így van ez ma, de volt ez így régebben is.

A demográfia alakulása társadalmi kérdés. Döntsd el, hogy akarsz-e gyereket, vagy sem. Döntsd el, hogy szülnél, vagy sem. Ha szeretnél gyereket, kívánom, hogy legyen. És szeresd. DE ez a mondat mi a fenéről szól?

Próbálom a pozitív oldalát nézni. Mindenkinek joga, hogy döntsön az életéről. Fontosabb a tested, mint szülni? Szíved joga. De ez a mondat valahogy olyan mögöttes tartalommal bír, ami bánt. Fáj. A fájdalom, a veszteség elkerülése fontosabb, mint megélni az anyaságot, azt, hogy benned fejlődik egy élet? 

Férfi vagyok. Biológiailag alkalmatlan a szülésre. Megéltem a 9 hónapot mindkét gyerkőcnél, ahogy anyukájukban cseperednek. Éreztem, láttam, ahogy a pocakban mocorognak. Igaz, nem az én hasamban voltak, de így is elképesztő volt. És ott voltam a fiaim születésénél. Láttam, valamit átéltem. De ez sehol sincs ahhoz, amit az édesanyjuk élt át.

Nem tudom mennyire. Úgy láttam, nagyon. De nem tudom, mennyire. Láttam, de nem éreztem. Szóval, van-e nekem jogom fennakadni ezen a mondaton? Van. Azon akadok ki, amin akarok. Le is írhatom.

Ahhoz nincs jogom, hogy megmondjam bárkinek is, hogyan akarjon szülni, vagy akarjon-e. De ez a mondat... Valahogy egy nagyon rossz jövőt vetít előre… Lehet, hogy túl sok sci-fit néztem?

Szóval ne fájjon, maradjon szép a test. De hol van ennek a határa? Meddig szabad elkerülni a fájdalmat, meddig lehet elmenni a szépség megőrzéséért? Hol veszítjük el a kapcsolatot az élettel? És utána mi lesz? Ez az evolúció része? És mi lesz, ha már lesz mesterséges anyaméh? És programozhatjuk a gyerek paramétereit? Könnyű lesz a gyerekvállalás? Mint lakást venni és költözni? Lesz erre külön hitel?

Egy szülőnek nem kell biológiailag is szülőnek lennie, hogy legyen kapcsolata a gyerekével, hogy szeresse. De vajon ez a helyzet akkor is igaz pszichológiailag, ha lehetne gyereke, de nem akarja megszülni a teste védelmében? Hogy ne fájjon? Miben lesz más a kapcsolódás? Miben lesz más a gyerek? Nem tudom. Szívesen beszélgetnék erről, hogy megértsem.

Nem csak a szülés. Ezer fájdalmas helyzet van és lesz benne. És akkor is, amikor a gyerek már 40 éves. Mert ő akkor is a gyereked lesz. Menekülni a fájdalomtól, megpróbálni megúszni a fájdalmas helyzeteket, talán természetes. Hiszen, ki akarná, hogy fájjon?

De valahol kezdünk azok lenni. A boldogság örök kergetése, a fájdalomtól való örök menekülés hova visz minket? És mit tesz a gyerekeinkkel? Milyenek lesznek a fájdalomtól megkímélt fiatalok? Nézzünk körbe és gondolkodjunk el, mit is látunk. Mit csináltunk velük?

Van-e baj azzal, ha valaki így gondolkodik? Szerintem nincs. Ez az ő dolga. Magánügy. Biztosan oka van annak, hogy így látja. Ez egy reakció valamire. Egy stratégia önmaga védelmében. Majd eldönti, hogy jól gondolta-e.

A baj azzal van, ha ez a gondolat táptalajra lel és a boldogság/szépség/fájdalom ipar üzletet akar ebből csinálni.

Vagy fejlődés? Divatot generálni egy-egy jó marketing üzenettel. Szeresd önmagad, legyen gyereked szülés nélkül, a gyereknek se jó a szülés! Ne kezd a gyereked életét fájdalommal! Ezt adod a gyerekednek, 9 hónap magánzárka a sötétben, már az elején?

Gondozásmentes anyaméhek tépőzárral és ambient világítással, mert te is, ő is megérdemlitek!

Na, ezzel már gond van! Ez már nem magánügy, ez már közügy! Persze, így megoldódhat a nyugdíj kérdés, a babaváró hitelek teljesíthetőek… A növekedés kipipálva. És fájni sem fog. Egy ideig.

Nem volt jó hallani ezt a mondatot. Legyen ez inkább magánügy.

Tegnap reggel ültem egy kávézóban, reggeliztem. A szomszéd asztalnál két nő beszélgetett. Viszonylag hangosan, tisztán lehetett hallani, miről dumálnak, de nem figyeltem. Katával reggeliztünk, épp Ottóval és a croissantommal voltam elfoglalva. De egyszer csak megütött egy mondat:

CSAK NE FÁJJON!

Reggel az erdőben sétáltam a kutyámmal, Ottóval. Elhagytunk már két labdát, így ma egy karikát hoztam neki játszani. Nagyon béna voltam, teljesen máshogy kell dobni, mint egy botot, vagy egy labdát. A bénaságomban azt az izét hol kidobtam oldalra, hol magam elé ejtettem. Ahogy el lehet szúrni, úgy el is szúrtam a dobálgatást. Miközben önmagam szerencsétlenségén rágódtam, azt néztem, Ottó mennyire vidám. Rohant előre, majd vissza, hozta a karikát és már rohant is tovább. Mosolygott. Már lassan egy órája, pedig még így, reggel fél 6 körül is meleg volt már, még az erdőben is. Nem hoztam vizet. Lógott a nyelve, de ő csak rohant és hálás volt, csóválta a farkát, csillogtak a szemei.

Még így is? A béna dobások, a meleg, a szomjúság, a por ellenére is? Hogyan csinálja? Hogyan tud ő mindezek ellenére boldog lenni? Milyen régóta foglalkoztat minket embereket az, hogy hogyan lehetünk boldogak. Irodalmi művek százai fejtegetik a kérdést, filozófusok írnak róla doktori értekezéseket, pszichológusok magyarázzák ennek a lelki hátterét, életvezetési motivációs tréningek akciós ajánlatai adnak instant megoldási ígéreteket.

Ottó egyiket sem látta, olvasta. Én sem tanítottam meg neki ezzel kapcsolatban semmit. Megtanítottam ülni, feküdni, menetelni, helyben maradni, de boldognak lenni nem. Akkor honnan tudja, hogyan kell? És mi miért nem tudjuk, ha az evolúcióban lényegesen előrébb járunk? Lehet, hogy ez nem jelent evolúciós előnyt? Lehet, hogy az, amit oly sokan az élet céljának tartanak, a boldogság megszerzése olyan dolog, amit a fejlődés során elveszítünk, mert evolúciós elvek alapján hátrányos? Ha boldogok lennénk, elveszítenénk a motivációnk a fejlődésre? Nem akarnánk új elméleteket, technikákat, eszközöket fejleszteni arra, hogy elérjük ezt az olyannyira vágyott célt? A boldogságot?

És úgy látom, fejlődik is. Mit tud akkor, hogy neki megy és nekünk nem? Pedig időnként annyira butácska tud lenni. Ott van előtte a labdája és nem találja. Szagolgat, forog, rohangál és nem látja. Hogyan lehet ő és a fajtája nyomkereső, ha az előtte lévő pirosan rikító gumilabdát sem találja meg?! És ez zavarja vajon őt? Nos, amikor megtalálja, gyermeki örömmel ugrálva hozza nekem. Szóval, szerintem nem sokat gondolkodik ezen.

És nekem mikor van ilyen? Mikor van az, hogy nem gondolkodom, hanem csak úgy vagyok és élvezem? Pl. szex közben. Akkor biztosan nem gondolkodom azon, mitől jó az, ami jó. Nem futnak le bennem az egyetemi tanulmányaim során megszerzett anatómiai, biokémiai ismereteim, hogy AHAAA, ettől olyan jó ez, mert most épp a neurotranszmittereim a…  szerintem ott vége is lenne a jónak. Tudunk olyat mi is, hogy valami csak úgy simán jó, fejtegetés nélkül is.

A gondolkodás venné el tőlünk a boldognak levés képességét? Vagy nehezen tudunk egyszerre boldognak lenni és ezen gondolkodni? Egyébként gondolkodsz-e azon, hogyan lehetsz boldog, ha épp boldog vagy? Nem hiszem. Akkor gondolkodunk rajta, amikor épp nem vagyunk azok és szeretnénk tudni, hogyan lehetnénk azok. Ha megértjük, tudjuk irányítani. Tenni érte. A megérteni akarás ott van a létezésünkben.

Szóval boldog szeretnék lenni. Ahhoz, hogy az lehessek, meg kellene értenem, hogy mi az a boldogság, ahhoz képest miben vagyok most és utána már csak azt kell kitalálnom, hogyan jutok el A-ból B-be.

Olyan sok mindent olvastam, tanultam, hallottam róla. Talán valami olyasmi, amit az ókori görögök mondtak, hogy a boldogság a teljes életet, a jólétet és az erényes életet jelenti? Vagy talán a végső megszabadulás állapota, amely mentes a szenvedéstől és vágyaktól? Vagy a belső boldogság és isteni öröm állapota, amely a spirituális megvilágosodásból fakad? Vagy talán ez az amerikai álom, az anyagi jólét, a siker és a személyes szabadság összekapcsolása? Vagy boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa? Boldogok, a kik sírnak: mert ők megvígasztaltatnak?

És szerintem nem gondolkodik azon, melyik kategória szerint az. Csak az. Talán azért, mert arra törekszik, hogy olyan dolgokat csináljon, amiket szeret és olyanokat ne, amiket nem szeret. És miközben olyanokat csinál, amiket nem szeret, nem magyarázza el magának, hogy miért jó, vagy miért lesz jó, ha azt csinálja, ami egyébként nem jó. Csak igyekszik nem csinálni. És nem gond, ha meleg van, amíg jól esik neki a játék, rohan a labda, a bot és a karika után is. Akkor is, ha csak 5 métert sikerült dobnom és akkor is, ha kidobtam a világból. De ha már nem akar, nem megy tovább. Lefekszik az ösvény szélén, rágcsálja a botot és vár. Persze, ha arról van szó, a kedvemért megteszi újra.

Ezt kellene nekünk is tenni? Lepucolni a tudás által megbonyolított boldogságkeresés csodamódszertanokat arra, hogy csak egy dologra figyeljünk? Arra, hogy mi a jó és mi a nem jó?

Mi a jó? Hát ami tölt, amitől felpezseg a tested akkor is, ha mocskos módon elfáradtál. És mi a rossz? Talán az, ami leszívja az életet belőled akkor is, amikor tele vagy pumpálva energiával. És hát nem ez lenne a normális? Hogy arra törekedjünk, hogy egyre több és több olyan szitu legyen az életünkben, ami tölt és egyre kevesebb, ami leszív. És tudom, tudom: az életben vannak helyzetek, amiket nem mi választunk, amit ránk rakott a sors, vagy valaki, akit sorsnak hívunk. Van, hogy szar, nehéz.

De a törekvés arra, hogy napról-napra több legyen az, ami tölt és kevesebb az, ami szív, már az önmagában megadhatja nekünk a boldogság érzését. Azt, hogy napról-napra jobb. Hogy haladunk önmagunk felé.

És talán csak ennyit jelent a boldogság érzése, hogy időnként önmagunk közelében lehetünk

A gondolkodás venné el tőlünk a boldognak levés képességét? Vagy nehezen tudunk egyszerre boldognak lenni és ezen gondolkodni? Egyébként gondolkodsz-e azon, hogyan lehetsz boldog, ha épp boldog vagy? Nem hiszem. Akkor gondolkodunk rajta, amikor épp nem vagyunk azok és szeretnénk tudni, hogyan lehetnénk azok. Ha megértjük, tudjuk irányítani. Tenni érte.

FELTÖLT, LESZÍV

Csináltál már olyat, amire a környezeted egyhangúan azt mondta: neee, ne legyél hülye!? Egy érthetetlen döntés az életedben, a karrieredben, a vállalkozásodban? Valami, ami más...

Azt hiszem, nagyon furán vagyok összerakva. És nem is tudom, hogy mit szeretnék jobban: hogy azt mondhassam, az emberek úgy általában vannak furán összerakva, mert akkor tudnám, mind ilyenek vagyunk... Vagy annak, hogy én vagyok furán összerakva, a többiek nem, mert akkor azt érezhetném, különleges vagyok. Különleges, a magam fura módján.

Mennyire lehet igaz ránk, emberekre, hogy egyszerre akarunk valahova tartozni és kiemelkedni, másnak lenni? Hisz manapság a normalitás unalmas. De hogyan emelkedhetnénk ki, ha nem tartozunk valahova. Hisz csak valahonnan lehet kiemelkedni. És ha kiemelkedtünk, akkor még tartozunk valahova? Milyen kiemelkedés az, ami még nem emel ki annyira, hogy ne tartozz oda, ahonnan kiemelkedtél? És ha kiemelkedtél, akkor az azt jelenti, hogy azok közé tartozol, akik kiemelkedtek, tehát olyan vagy, mint ők? De ha ki akartál emelkedni, megtetted, de ott újra olyan vagy mint a többiek, akik kiemelkedtek, de te igazán kiemelkedni szeretnél, meddig kell emelkedned, hogy annyira legyél kiemelkedve, hogy már nincsenek körülötted, mert annyira más, annyira különleges vagy.

Csend
2024.07.25.

2024. VENDLER BALÁZS

Minden jog fenntartva.

Csend2024.07.25.

2024. VENDLER BALÁZS

Minden jog fenntartva.

Csend
2024.07.25.