Gondolatébresztő

2024.08.29.

Itt ülök a gép előtt, előttem egy halom gondolat, amikről szeretnék írni. Aktívan gyűjtöm őket – séta közben, lefekvés előtt, edzés alatt... bármikor, amikor előpattan egy gondolat, ami megtetszik, felírom. Felírom a témát és azt a pár sort, ami akkor az eszembe jut. Csupa jó gondolat, ami arra vár, hogy kiteljesedjen, szavakba bújva egy történetté alakuljon, hogy azután olvasóról-olvasóra kezdjen el élni, növekedni, erősödni, keresve azt a táptalajt, ahol gyökeret ereszthet és ahol új gondolatokkal társulva elméletekké, majd ideológiákká növekedve önálló életet élhet a halhatatlanná válás reményével.

Itt ülök a gép előtt és ezek a reménykedő gondolatok csendben vannak és várnak. Senki nem akar ma bátran előre lépni a jegyzetfüzetből, hogy elkezdje ezt az utat. Miért? Félnek? Elfáradtak? Befele fordulva önmaguk értelmét keresik? Vagy csak egy vezetőre várnak, egy olyan vezérgondolatra, aki utat mutat nekik, irányba rendezi őket, hogy ne nekik kelljen kitalálni a következő lépést? Egy vezérgondolatra, aki hitet önt beléjük, hogy nem lesz hiábavaló a küzdelem a többi gondolattal az emberről-emberre haladás közben?

Olyanok lennének a gondolataink, mint mi, emberek? Lehet, hogy létezik egy másik világ, ahol a gondolatok jegyzetfüzetében emberi nevek vannak felsorolva egy-egy rövid kis szóláncolatban kifejtett életút tervvel? Melyik gondolat fejében született meg Arisztotelész, Descartes, vagy Freud? És ők hogyan nőttek fel, erősödtek meg és terjedtek a gondolatok birodalmában, hogyan állt össze körülöttük egyre több kis gondolat, hogy aztán Descartes leírja:

Gondolkodom, tehát vagyok.

Akkor lennék, ha vannak gondolataim? De mit jelent gondolkodni? Talán csak teret adunk ennek a másik életformának? Mi lennénk a gondolatok élettere? Petricsészék, inkubátorok, vagy természetes táptalaj? Ezért születnénk, hogy nekik legyen hol létezniük? És azért vagyunk egyre többen, mert a sokasodó gondolatok nagyobb és nagyobb életteret követelnek maguknak. És ebben a rohamos növekedésben úgy romlik az emberek minősége, ahogy a sorozatgyártott eszközeinkké.

Javíthatatlanul.

Boldogok a lelki szegények! És mindeközben a gondolataink pont olyan türelmetlenek és kirekesztők lesznek, mint mi magunk vagyunk. Már nem tűri meg egyik gondolat a másikat, idegesen dudálnak egymásra a gondolatsztrádának használt interneten, influencer gondolatok posztolják az emberek képét egymásnak, hogy épp hol jártak, kinek a fejében nyaraltak, vagy piáltak, vagy telegraffitizték valaki álmát valami baromsággal.

Szóval itt ülök a gép előtt, előttem egy halom gondolat, amikről szeretnék írni. A tegnap esti beszélgetésről, amiben a fiammal dumáltunk a terveiről, hogyan szeretné felépíteni az életét, arról, hogy mik az erősségei, miben van épp elakadása és hogy ezzel hogyan küzdene meg. Arról, milyen jó érzés ilyenkor apaként jelen lenni és hogy mit is jelent nekem ilyenkor apaként jelen lenni. Vagy ott van az a kérdés, hogy hogyan álljak neki a vállalkozásomnak, mire vágyom, mit keresek az új cégben, hogyan érhetem el...

Csendben vannak a gondolatok.

Meg se moccannak. Csak nézem őket, de nem történik semmi. Nem jönnek, nem mennek. Csak ez a filozófiai baromság táborozik bennem. De lássuk be, ez is egy gondolat. Mit akar tőlem ez a gondolat, miben segíti ez majd a döntéseimet, hogyan változtatja meg a cselekedeteimet, hogyan hat rám? Biztos vagyok abban, hogy akar tőlem valamit, hisz itt dolgozik bennem egy bő órája. És korábban is jelen volt egy-egy séta alatt, egy-egy beszélgetésben. De akkor épp, hogy csak megmutatta magát. Jött, ment. De most csak ő van itt, szóval van tere, ideje tisztán hatni rám. Mi van akkor, ha ez a gondolat az igazság?

Haszonállatok vagyunk.

Mi van, ha az a valóság, hogy a gondolataink tényleg léteznek? Vannak és nem kellünk nekik, tőlünk függetlenül léteznek? Mit tehetek én, hogyan formálhatom olyanná önmagam, hogy olyan gondolatok lakjanak bennem, melyek képesek és akarnak többek, jobbak, nagyobbak lenni. Milyennek kell lennem ahhoz, hogy olyan gondolatok látogassanak meg, melyek abba az irányba változtatnak, hogy a többi, hozzájuk hasonló gondolat is ide akarjon jönni?

Milyenek a gondolatok?

Ha azt feltételezem, hogy a gondolataink erőteljesen meghatározzák azt, hogy mi milyenek vagyunk, azaz inkább azt, hogy hogyan cselekszünk, hogyan éljük meg a mindennapjainkat, hogyan látunk dolgokat, akkor azt feltételezem, hogy a hatásuk alapján érdemes őket csoportosítanom. Melyek azok a gondolatok, melyek hatására kíváncsiak, nyitottak, bátrak és lelkesek leszünk?

A kérdések?

A nyitott kérdések biztosan nyitottak. Hisz ez a nevük. Próbálok akkor sok kérdést bevonzani, amikor pedig megérkezik egy kérdés, egy olyan kérdés, ami tetszik, akkor elkezdek vele foglalkozni. Mindenki szereti a figyelmet, a figyelem energiát ad, fontosnak, érdekesnek, szépnek, izgalmasnak érezheted magad, ha figyelnek rád. Hát figyelek a kérdéseimre.

Melyek azok, melyekben van hit és szenvedély. Talán a cselekvésről szóló gondolatok. Hisz a cselekvésben van tenni akarás, döntés, energia, mozgás. Nyitottnak lenni, tenni, cselekedni, mozgásban lenni az ismeretlen fele. Az ismeretlen bármit hozhat. Olyat is, amiről azt sem tudod, mi az.

És talán a gondolatok is szeretnek felfedezni új tereket. Megnézni, hol milyen az élet. És talán szeretik azokat a helyeket, amik abban segítenek nekik, hogy új helyekre jussanak. Nem szeretik, ha be vannak zárva, ha el vannak dugva.

Áramolni szeretnének.

Nem szabad a gondolatokat elzárni. Hisz, ha a gondolatok nem mi vagyunk, a gondolatok nem a mi tulajdonunk, ha azok hozzánk is csak úgy jönnek, nem az a legjobb dolog, ha engedjük őket továbbmenni? Miközben picivel mások, többek lettek, picit olyanok, mint mi magunk vagyunk. És ahogy ezek a picit belőlünk is épülő gondolatok átmennek máshoz, majd onnan vissza hozzánk és így tovább, mindig picit újat, többet, mást kapunk, majd adunk. És ezzel mi is áramlásba kerülünk.

Érzed, hogy élsz.

És nem csak azt érzed, hogy élsz, de érzed, hogy hasznos vagy. Hasznos akkor is, ha csak áramoltatsz, és hasznos akkor is, ha te magad vagy az áramlás. Nekem mindegy, hogy az alanya vagyok-e a saját világom formálásának, vagy csak eszköze egy olyan világnak, mely formálódik.

Szeretem azt az egyre jobban megnyíló teret, melyben egyre több ember mondja el, mit gondol a világról, melyben egyre több ember kérdezi meg, én mit gondolok a világról. Szeretem a kérdéseket. Szeretem őket még akkor is, amikor fájdalmas ajtókat nyitnak ki. Ajtókat, melyek mögött hol hideg kijelentések, hol fájdalmas, vagy haragos kiáltások vannak. Felszólítások, parancsok, elutasítások. Gondolatok, melyek néha parazitaként, néha dögevőként próbálják kiszívni belőlem az életet.

Az áramlásban ezek is jönnek, mennek. Nem többek, mint átutazók. De ha nem lenne áramlás, maradnának. Belém szorulva próbálnák kirágni magukat a lelkem eldugott zugaiból, kétségbeesve kapaszkodva egy kis figyelemért.

Szeretem a gondolataim.

Ahogy épülnek bennem, vagy építenek bennem valamit, ahogy jönnek és mennek.

Gondolkodom. Vagyok.