Szégyen

2024.11.27.

Mostanában egyre gyakrabban jutnak az eszembe olyan élethelyzetek a múltamból, amivel kapcsolatban erős szégyenérzetem, vagy bűntudatom van. Helyzetek, melyekben rettenetesen viselkedtem, vagy, melyekben velem tették ezt. Öregszem? Vagy a csillagok állnak úgy, hogy láthatóvá válnak ezek az eltemetett emlékek?

Mi dolgom van ezzel?

Olyan sokat írnak, beszélnek arról, hogy el kell fogadnunk az életünk, annak az eseményeit, hogy minden okkal történik, hogy nézzünk szembe azzal, akik vagyunk, hogy fogadjuk el a sorsunkat. De ha látod, hogy épp egy pofon érkezik feléd, mit tennél? Elfogadnád, vagy elhajolnál?

Szégyen!

Rettenetes az érzés, amikor megérkezik a gondolat, amikor a semmiből egyszer csak az arcodba mászik az az emlék, amiben ez az érzés van és ahogy az az emlék telibe borít önmagával. És egy pillanat alatt benne leszel újra abban a régi helyzetben. Újra átéled az egészet.

Annyira gyorsan, annyira elkerülhetetlenül zakatol felém ez az egész, hogy az elején nem is tudtam mit tenni. Egyszerűen csak szétkenődtem rajta. A szégyenemen. És ha az első pofon után még magamnál voltam, jött a menekülni akarás... Hiába kiabálnak felém a ring széléről a spirituális mindentudók, a nemzetközi papírokkal felvértezett életvezetési tanácsadók és motivációs szakkönyvek írói, hogy álljak bele, tartsak ki, fárasszam ki... én tudom, hogy futnom kell.

De nincs hova.

Nincs hova, mert ez már nem a pofon. A pofont már réges-régen megkaptam mástól, magamtól, mindegy is. Igazából itt már nem jön semmilyen pofon. Ez már nem más, mint pusztán a sajgó fájdalom, mert akkor, amikor a pofon jött, akkor nem tudtam elhajolni. Ez az érzés ma már nem más, mint az eltört orrom, a kiütött fogam fájdalmának az emléke, ami időnként a semmiből újra és újra meggyötör. Nem lehet elhajolni, sőt, gyógyszer sincs rá, hisz ez a fájdalom nem a törött részek körüli idegekből áramlik, a létezésem részévé vált. Talán annak elválaszthatatlan mementója.

Ülünk hajnalban a kanapén. Mindenki itt van.

Sötét van, közben a többiek alszanak. Ottó széttárt lábakkal, elfordított fejjel fekszik nagy nyugalomban a hátán, talán épp egy csontot rágcsál álmában, ahogy időnként meg-megmozdul a teste. Cica is csendben van, összekuporodva szuszog a fotelben. Kata a hálóban, csukott ajtó mögött, figyelek, hogy még véletlenül se ébressze fel a bennem hangosan zakatoló érzés és a gondolatsor, ami egy pillanat alatt képes újra és újra lefuttatni bennem egy-egy régi helyzetet. Nem kímélve engem, pontosan megmutatva a szégyenem újabb és újabb oldalát. Mintha benne lennék a másikban, akivel tettem valamit, vagy aki velem tett valamit. Érzem, ahogy csavar az érzés, ahogy menekülnék, ahogy próbálnék messzire rohanni az emléktől, az érzéstől, önmagamtól, attól, hogy nem vagyok jó, attól, hogy félek, valóban az vagyok, aki abban az érzésben vagyok.

És az vagyok, persze, hogy az vagyok.

Volt idő, amikor tagadtam, vagy kimagyaráztam, vagy hibáztattam, vagy egyszerűen csak rácsuktam az ajtót és talán még be is falaztam. Talán ez az érzés amiatt a sok évnyi magány és megaláztatás után van most úgy, hogy ennyire velem akar lenni.

Itt ül mellettem a kanapén...

Ma is. Ma is jött valaki. Jött, hogy ünnepelje azt, hogy itt van, hogy átöleljen, hogy többé soha el ne eresszen. Megadom magam, nincs már más ötletem. Elfáradtam? Elfogadtam? Nem tudom. Talán együtt majd kitalálunk valamit, talán ha maradhat, egy idő után majd menni akar és csak alkalmadtán küld egy képeslapot, hogy hello, jól vagyok! Remélem, te is.

Talán az évnek ez a szakasza az, amikor erre a legalkalmasabb az idő. Hogy együtt legyünk. Mindannyian. Én, aki vagyok, én, akinek láttak, én, amit gondoltam arról, akinek láttak, én a jó, a rossz, a minden. Minden napra juthat egy vendég belőlem, egy emlék, egy régi én, akivel megajándékozom magam.

És én, jól nevelt gyerekként, minden nap kicsomagolom a napi ajándékomat, hogy pár hét alatt megismerjem, mit rejt az év legsötétebb kávézós időszaka...

...az idei lelki adventi naptáram.