Ennek is vége lesz?

2024.12.10.

Egy órája ülök a gépem előtt és próbálom összeszedni a gondolataim, szerettem volna egy összegzést írni az évről, erről a rendkívül fura évről.

Ebben az évben olyan sok dolog történt, egy picit talán meg is nyomott. Olyan búcsúzkodós év volt ez. Búcsú valamitől, talán a múlttól, egy életszakasztól, talán pár baráttól, talán az elmúlt 4 év változásaitól. Olyan érzés volt, mint amikor átszállásra vársz. Sehol egy gép, semmi mozgás, csak ülsz a váróban és nem tudod, időben jön-e a másik gép, ahogy azt sem, ki fog tovább jönni veled, ki nem, ki fog majd csatlakozni hozzád, ki nem…

Csak nézed az arcokat a váróteremben.

Ez az egész év egy várakozós, ücsörgős év volt nekem. S bár nem mentem sehova - szó szerint és átvitt értelemben sem - , sokan mocorogtak körülöttem, el-elidőzve velem egy picit. Az elmúlt egy órám is ilyen csendes volt, csendes és gondolkodós. Az évet zárom épp… épp itt ülök az erdő közepén egy faházban. Ropog a fa a kályhában és a ház előtti kis tűzrakó helyen is. Ahogy ülök, nézem a tüzet. Olyan jó beszélgetős hangulata van az egésznek. Van a tűzben valami, valami, amitől ellazulok. Nyugodt minden, ahogy nézem a lángok táncát, ahogy ropog a fa, ahogy a füst és a meleg teljesen kisimítja a hangulatom.

A beszélgetéseken gondolkodom.

Idén 91 cégvezetővel, vállalkozóval beszélgettem. Pontosan. Megszámoltam. Persze, lehet, hogy rosszul… Szóval 91 beszélgetni akaróval találkoztam ebben a fura évben, 91 történettel. Sportolóval, művésszel, politikussal, kutatóval akik vállalkozni szeretnének, vagy már teszik is, de valahol nem találják a hogyanukat. Vállalkozókkal, akik még nem tudják mit szeretnének csinálni, vagy nem tudják kivel, vagy már elérték a csúcsot, de nem tudják, onnan hova tovább.

Van ebben a tűzben valami megnyugtató, valami lassú, csendes melegség, olyan magába szippantóan mély. Szeretem ezt az érzést. Nem akar semmit, nem siet sehova, nem vesz el semmit, nem akar mást, csak figyelmet, hogy tápláld a melegét, időnként. Talán ezt a tüzet csak begyújtani nehéz, ha már ég, minden olyan egyszerű.

Talán ezek a beszélgetések is így vannak. Talán ezek a beszélgetések olyanok a lelkünknek, mint a tűz ma nekem itt, a téli erdőben. És talán az sem véletlen, hogy régen is a kályha, a tűz köré gyűltek össze dumálni, poénkodni, mesélni, vagy csak úgy ülni és csendben együtt lenni.

Szóval december, összegzés.

Nehéz év volt ez a 2024, talán ezért is jöttek ilyen sokan beszélgetni, mert másnak is nehéz volt. Talán ez hozott minket össze, ezt a 91 embert és engem. Mert mindannyiunknak nehéz volt. Kinek így, kinek úgy. Talán mindenki egy kicsit tehetetlenül nézelődött az idei év tranzit zónájában, ahogy Neo tette a Mátrixban. Hogy akkor most hova tovább? Merre is kell menni, vagy itt maradunk már végleg ebben a seholsem létben?

Lehet, pont úgy voltunk, vagyunk, mint Neo a Mátrix metróállomásán. Talán ez az év, ez az állomás szimbolizálja az átmenetet és a stagnálást, egy olyan állapotot, ahol mi - pont úgy mint Neo - fizikailag és szimbolikusan is elakadtunk. Ez az állapot tükrözi a belső konfliktusunkat és a bizonytalanságunkat, amit önmagunkról, az emberi létünk értelméről, céljáról és önmagunk identitásáról való elmélkedés vált ki.

Olyan, mintha egy liminális térben lennénk, ahol a régi szabályok már nem érvényesek, de az új irányok még nem tisztázottak. Talán ezek az élet azon pillanatai, amikor úgy érezzük, hogy se előre, se hátra nem tudunk lépni. Ezek az átmeneti időszakok szükségesek ahhoz, hogy új irányokat találjunk és fejlődjünk. És ezek az átmeneti időszakok, a lezárás, a változtatás határán olykor oly nehezek, olykor olyan átláthatatlanok, hogy észre sem vesszük, mi történik körülöttünk… vagy velünk.

De mit tehetek, amíg nincs se előre, se hátra? Mit tehetünk, amíg nem jön meg a gépünk? Talán a legjobb, ha leülök, leülünk és beszélgetünk. És akkor talán idén, ebben a nagyon-nagyon fura 2024-es évben mindannyian, mind a 91 beszélgetőtársammal a legjobbat tettük.

Odafigyeltünk a tűzre. Önmagunkra. Egymásra.

És akkor ez a nagyon-nagyon fura 2024-es év a maga módján, de mégis a legjobbat adta nekünk. Csak még nem tudjuk, mit…