Az élet nem habostorta 2. - Inkább egy oltár
2024.05.13.
Szóval újra annál a kérdésnél vagyok, hogy miért is csinálom ezeket a posztokat, videókat. Szeretem őket. A barátom kérdése után - ahogy az előző posztban is írtam - eszembe jutottak az első videóim, meghallgattam megint pár részt a "Jobb ember" projektből. A kb. 4 órás beszélgetés legvégén hangzott el egy történetem, ami a mai napig elkísér. Nem vagyok vallásos, de ha van Isten, akkor ott, akkor egy pillanatra megszólított Pannonhalmán.
Egyszer megkérdezte valaki, mi kellett ahhoz, hogy elinduljak ezen az úton? A nyomorom mellett a kíváncsiság biztosan. Kíváncsinak kellett lennem önmagamra, és elhinnem, hogy amit találok majd, azért megéri elindulni. És amit keresek, abban nincs a mások elvárásainak való megfelelés, sem a rám aggatott címkék, pozíciók, munkakörök vagy vállalati autók katyvasza, hanem csak én magam. Hogy ki is vagyok.
Szóval emlékszem, amikor Pannonhalmára mentem csendkurzusra. Három nap elvonulás, 10 fős kis társaság, senkiről nem tudsz igazán semmit, de mégis valahogy elképesztően nyitottá és elfogadóvá válsz és kialakul valami varázs a helyszín, a csapat és a feladatok fura dinamikájában.
A zárófeladatok egyike az volt, hogy a bazilikában kellett keresnem egy szimbólumot magamnak. Egy szimbólumot, ami kifejezi számomra azt, amit megéltem abban a pár napban.
Az oltárt választottam.
Az oltárt, ami egy hatalmas, gyönyörű, fehér onyx tömb. De tele hibákkal, a kőzet sérüléseivel, szennyezettségével. Már nem hófehér, hisz tele az idő által belepréselt "mocsokkal".
Úgy éreztem, mintha ez én lennék.
Amikor megszülettem, tiszta ember voltam, mint mindannyian. Mentesek az elvárásoktól, frusztrációktól. Ahogy haladok előre az életben, az élet súlya nyom, présel és a sok dzsuva letelepedik bennem, lerakódik, és már sosem leszek az a szép fehér valami, aminek születtem.
De ha lefejtem a dzsuvát, a rám telepedett földet, megtalálhatom ezt a kicsiszolt fehér tömböt. Az a tömb ott van valahol, jelenlétében gyönyörű és tökéletes, a hibáival együtt.
Ezt szeretném megtalálni önmagamban.
Tudom és nem számít, vannak dolgok, amiket már nem tudok kipucolni magamból, mert belém égtek, vagy talán mert nem lesz rá időm, mert nem élek a végtelenségig. És igen, kérdés, hogy megtalálom-e magamban a tökéletlenség és a rengeteg hiba között ezt a szépséget. Ha megvan, az óriási erőt ad.
Igen, itt van repedés, ott meg letört és dzsuvás, de ilyen vagyok. Én vagyok.
A nagy kérdés, hogy a világ, amit önmagamnak teremtek, amiben élek, azt szeretem-e. Ha szeretem és jól vagyok benne, akkor el tudom-e fogadni, hogy ebbe a világba időnként jönnek emberek, akik elidőznek. Elidőzünk egymás világában.
Ha ez elég jó, hogy maradjanak, akkor maradnak. De eljöhet a pont, amikor már nem elég jó, és nekik menniük kell, vagy én nem akarom, hogy maradjanak. Az én világom ettől még nem lesz rosszabb. Csak nekik nem tetszett.
Ha erre így tudok nézni, ezt el tudom fogadni, ezt magamban tudom így pozicionálni, akkor ellenállóbb leszek a környezetnek, a visszajelzéseknek, kritikáknak. Stabilitás. Nem jelenti azt, hogy nem érintenek meg a dolgok. De stabilabban állok a lábamon. Kevesebb a bizonyítani akarás. Kevesebb harc.
Szóval, hogy miért írom ezeket a cikkeket, miért csináltam videókat? Szeretném megmutatni azt, amit csinálok, amiben vagyok. Hogy látszódjon. Elgondolkodtasson. Vitára hívjon.
Miért? Mert nekem fontos, hogy látszódjak. Ahogy annak az onyx tömbnek is jó, hogy ott van a templom közepén, és nem a sarokban.
