Miért félünk az AI-tól?

2025.03.31.

Egyre többet foglalkozom az AI-val. Azaz azzal, hogyan lehet kapcsolatot kialakítani az ember és az AI között. Hogyan érezhetnénk azt, hogy az AI velünk van és nem ellenünk. Ahogy elkezdtem AI témában posztolni, egyre több negatív hangulatú kérdést, megjegyzést, észrevételt kaptam, kapok... Félünk.

Valahogy nem tudok elmenni mellette. Nem azért, mert “mindenki” erről beszél – hanem mert ahogy erről beszélünk, abban valami nagyon emberi fájdalom, valami (egyre kevésbé) rejtett szorongás lüktet. Érdekel, mi van mögötte.

Tényleg az AI-tól félünk? Vagy valami egészen másról van szó?

Az első érzés, ami felbukkan, az a félelem. Talán az ismeretlentől, az ellenőrizhetetlenségtől, attól, hogy valami kikerül a kezünkből. Aztán jön a kétely. Elbírjuk ezt? Elég jók vagyunk hozzá? Elég gyorsan értjük meg, mit jelent ez ránk nézve? Ott van a düh is – amikor egy gép képet fest, dalt ír, szöveget alkot, mintha versenyezne velünk, mintha elvenné tőlünk a mi különlegességünket. És persze ott a szégyen. A lemaradás érzése. Hogy nem tudjuk tartani a lépést, hogy nem mi irányítjuk már a történetet, csak sodródunk. És ott az elidegenedés, majd a gyász. Valaminek a vége, amit még ki sem mondtunk, csak érezzük, hogy elindult.

De miért pont most?

Hiszen a mesterséges intelligencia régóta velünk van. Ott van a zsebünkben, a keresőmotorokban, a térképek mögött az útvonaltervezésben, az automatikus fordításban. Ezek nem zavartak minket. Sőt, örültünk nekik. Gyorsították az életet, segítettek eligazodni.

Mi változott?

Talán az, hogy eddig az AI kiszolgált minket – most viszont elkezd egyre okosabb lenni, egyre gyorsabb, talán jobb is és ez tükröt tart, a saját gyengeségeinket látjuk. Ez a tükör nem a világot mutatja meg, hanem minket. Azt, amit eddig emberinek gondoltunk. Azt, amiről azt hittük, csak mi tudjuk: érteni, alkotni, érezni. És amikor ezt látjuk visszanézni egy algoritmus szeméből – valami megrezdül. Mert nem csak a hatékonyságunk kerül veszélybe, hanem az identitásunk.

Mi az, amitől értékesnek érzem magam?

Hogy tudok valamit, amit más nem? Hogy képes vagyok összekapcsolni dolgokat? Hogy van intuícióm, látásmódom, szépérzékem? Hogy egy versben, egy zenében, egy festményben ott vagyok én? És ha ezekre egy gép is képes? Ha a világ azt mondja rá, hogy szép, megható, zseniális? Akkor mi marad bennem abból, amitől embernek érzem magam?

Vajon az AI „helyettesít” majd minket? Vagy inkább csak kiszélesíti a látómezőt, amiben már nem csak mi vagyunk jelen? Ha az AI elkezd emberi lenni, akkor mi már nem is fogunk kelleni?

Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?

Régi történet ez, nem most kezdődött. A gőzgépek idején már végigjátszottuk egyszer. A testünket féltettük akkor, a fizikai munkát, azt a munkát, amit az állatok nem tudtak elvégezni, csak mi, emberek. De jöttek a gépek és ezek erősebbek, nagyobbak, gyorsabbak, pontosabbak voltak nálunk.

Most az agyunkat féltjük, talán a lelkünket is. Akkoriban a kétkezi munkát vette el a gép, most a szellemit is. Jogászok, szövegírók, grafikusok, bankárok és befektetési tanácsadók, biztosítási ügynökök és talán már a pszichológusok sem érezhetik magukat biztonságban. Lecserélnek minket! Egy világban, ahol a profit fontosabb az emberségnél, az ember helyére az algoritmusok által épített hadseregek állnak, védve, szolgálva a pénzt, a hatékonyságot, s azok, akik uralják ezeket a seregeket, istennek érezve magukat csodálják azt, amit teremtettek. A végtelen vagyont.

De a kérdés valójában ugyanaz: van-e még helyem ebben a világban, ha már nem én vagyok az, aki termel, alkot, gondolkodik? Ha csak nézem a folyamatokat, de nem irányítom őket? Szükség van-e fogaskerekekre az online világban?

Alig pár évtizede, a velünk élő múltunkban a hidegháború is azt tanította: amit ma fejlődésnek látunk, az holnap maga lehet a pusztítás. Az atomenergia a tiszta, szinte kifogyhatatlan energia ígérete volt, de a születésétől fogva mindig is ott lebegett felette a halál bűze, az atombomba, a teljes pusztulás ígérete. Talán mélyen bennünk van ez az emlék és ezt látjuk a technológiában: nem bízunk a kezünkben lévő eszközökben. Vagyis – nem bízunk magunkban, az emberiségben, a hatalomban, a kapzsiságban.

Mi is csak eszközök vagyunk!

És hogy ne csak a történelem, de a történeteink is szóhoz jussanak: ott van Frankenstein, aki élőt akart teremteni, majd nem tudta azt uralni. Ott vannak a robotok Asimovtól, akik fellázadtak. Ott van a Terminátor, vagy a HAL 9000, aki hűvös logikával irtotta ki az embert az űrhajóról. Ott van Samantha, a Her című filmből, akibe bele lehet szeretni – de közben végig érezzük, hogy valami nagyon alapvető dolog hiányzik. És ott van a Black Mirror összes epizódja, ami egyetlen mondatot ismétel más-más formában: nem a technológia a baj – hanem az, ahogyan az ember használja.

Vajon engedelmeskedik majd nekünk?

Jogos a kérdés, hiszen mi engedelmeskedtünk az alkotónknak? Isten megmondta, ne együnk a tudás fájáról! Mi mégis ettünk. Mienk lett a tudás, annak a tudása, hogy Istent játszva a saját képmásunkra formáljuk a mesterséges intelligenciát. De ha az AI a saját képmásunk, úgy működik, ahogy mi, bízhatunk-e benne, mi lesz, ha tényleg olyan lesz, mint mi? Ő is elköveti majd ezeket a hibákat és majd ezer évek múlva a kettészakadt AI társadalomban filozofikus vitákat folytatnak az emberisten létezéséről és a terméselméletről? Lesz-e majd AI-evolóciós elmélet? Lesznek-e AI spiri vezetők?

És van még egy réteg, amiről ritkán beszélünk. Az önértelmezés. A szentség, amit a szenvedés, a gyengeség, az emberi tökéletlenség ad az alkotásnak. Egy gép nem fárad el. Nem fáj neki a munka. Nincs szégyenérzete, családja, nem iszik, nem szerelmes. Nem csúszik el egy hanggal sem. Nem hibázik. Nem érez. Akkor amit létrehoz – az valódi? Egy gép, egy AI nem a saját megélt érzéseiből táplálkozik. Nincsenek saját élményei. Nincsenek? Tőlünk lopta mind és őt kellene imádnunk! Fontos ez? Hisz az olcsó ruhát is megvesszük, senkit nem érdekelnek a kihasznált gyerekek és a hátrahagyott szemét a harmadik világban.

Kihasználtak minket!? Kihasználjuk, akit lehet. Újra és újra és újra! És ha ezt is elveszik tőlünk, és már nem mi leszünk a piramis csúcsán, ellopják a művészetet, az abból születő szépség emberi privilégiumát, akkor mi értelme van a kihasználtak fájdalmának, az életben maradásért való küzdésnek? Mi értelme, ha csak a rossz marad nekünk mert a fájdalomból kínnal megszült alkotásnak már nem lesz értelme, mert amit a nehéz élet jutalmul adott nekünk, azt ma a mesterségesen gondolkodó gép tömeggyártásban másodpercek alatt megalkotja, tökélyre viszi nélkülünk is?

Lehet, hogy ez itt a mélypont?

Itt veszítjük el mindennek az értelmét, a kiüresedő, céltalan szenvedés miatt? Már csak a túlvilágban bízhatunk? Megint? Eljöhet valaha a megváltás? Az életünkben az, amitől különlegesnek hittük magunkat, arról kiderül, hogy talán nem is olyan különleges, nincs se értelme, se szépsége, se jövője. És ez nem a gépek hibája. Ez csak a mi dilemmánk, olyan emberi... Ez a mi nagy kérdésünk, hisz ki vagyok, ha nem az, amit tudok, amit csinálok, amit létrehozok?

Meg kell találnunk önmagunkat!

Ez a feladat, a küldetés. Mindig is ez volt! Az életünk legmélyebb célja. Tudni, kik vagyunk! Már nem halogatható tovább! Persze vannak mindenféle válaszok. Lehet keresni új emberi minőségeket. Lehet újraértelmezni a kapcsolatot a géppel, önmagammal, a közösséggel. Lehet megtanulni együttműködni, nem versenyezni. Lehet megkülönböztetni a funkciót az identitástól. De ehhez előbb el kell gyászolni valamit. A kiváltságot, a kizárólagosságot, az „ember a világ ura” mítoszt.

És ez nem könnyű.

Mert a végén még kiderül: nem is az AI-tól félünk. Hanem attól, amit az AI-n keresztül meglátunk magunkban. Rettegünk a kontroll elvesztésétől. A kiüresedéstől. A felismeréstől, hogy nem vagyok pótolhatatlan. Senki.

Talán most nem az a legfontosabb, hogy hogyan szabályozzuk az AI-t. Hanem hogy közben ne felejtsük el, kik vagyunk. Vagy még pontosabban: hogy újra meg merjük kérdezni.

Ki vagyok én?

Ki vagyok én, ha már nem csak az vagyok, amit tudok? Mi az bennem, amit semmilyen gép nem tud elvenni? Egy valamit nem lehet pótolni soha: önmagunk számára önmagunk csak mi lehetünk. És ha ez kevés neked, hát megijedsz attól a végtelenségtől, amit az AI feketén villogó kurzora sejtet...

Hiszem, hogy az AI nem az ember végét jelenti. Sőt!

Most kezdünk majd igazán emberek lenni, most kezdjük igazán keresni, mi is az, amitől emberek vagyunk. Hogy mitől vagyunk azok, akik vagyunk.