Megértve

2025.01.30.

Most, hogy újra belevágtam a kutyasétáltatós beszélgetésekbe, valahogy úgy hozta az élet, hogy egy 11 éves fiatalemberrel sétáltunk. A srác szegről-végről rokon, de eddig még sosem beszélgettünk. A napokban azonban úgy adódott, hogy egy közös program során bő egy órát bandukoltunk hármasban - ő, Ottó és én.

Ahogy általában az erdei mentorálásoknál lenni szokott, az első pillanatban elindult a beszélgetés. Jött mindenféle téma: beszélgettünk sportról, telefonokról, filmekről, csak úgy a hétköznapokról, majd a szüleinkről, a szülő-gyerek kapcsolatokról, barátságokról. Elmesélte, sok mindekit szokott piszkálni. A kérdésemre kifejtette, milyen sok dolgot lehet ezekből a helyzetekből tanulni a másikról, önmagáról, a kommunikációról. Tiszta, érthető érvelés volt.

Ahogy ezen a témán átlendültünk, s miután egy nagy kővel bedobta a tó tetején lévő jégpáncélt, az élet értelméről kezdtünk el beszélgetni. Szerinte ez nagyon bonyolult kérdés, mire én kifejtettem neki, hogy talán az életünk értelme nem szól másról, minthogy azok lehessünk, akik vagyunk. Hisz milyen sokszor halljuk, hogy: “Jajj, miért vagy ilyen, meg olyan. Bezzeg a Józsika, ő amolyan, meg emilyen.” Milyen jó lenne, ha jó lenne, hogy azok vagyunk, akik vagyunk.

Itt egy pillanatra megállt, láttam a szemeiben az őszinte rácsodálkozást, majd teljes megértéssel elkezdett bólogatni, hogy hát igen, valóban ez lehet az élet értelme.

Így sétálgattunk hát ő, meg én és Ottó, teljesen természetesen, mindenféle akarás, felnőtt-gyerek megkülönböztetés nélkül. Amikor az autóhoz közeledtünk, megállt, rám nézett és azt mondta:

Balázs, te megértesz engem. Ez király!

Sokat gondolkodtam ezután a séta után. Egyrészt utólag engem is meglepett, mennyire jót beszélgettünk. Mennyire érett és okos tud lenni egy 11 éves. Elgondolkodtam azon, mennyire egyformák a problémáink: a megnemértettség, annak a magányossága, ha másként gondolkodsz, a kapcsolódások nehézsége, a valahova tartozás igénye, a szüleinkkel való viszonyunk kihívásai…

Mennyire eltávolít a gyerekeink életétől minket felnőtteket, szülőket a saját problémáink nagyságába, ezáltal a saját fontosságunkba vetett hitünk. Mennyire eltávolíthatott a cégem építése, a fontosságtudatom megélése a gyermekeim kiskori problémáinak tudatosításától. Nem láttam, mennyire egyformák vagyunk.

Olyanok vagyunk, mint a gyerekeink.

Talán nem is olyanok vagyunk. Talán még ma is gyerekek vagyunk. Gyerekek, akik felnőtt testben élünk, de magunkban cipeljük a gyerekkorunkban szerzett megoldatlan problémáinkat. És ezeket a problémákat osztjuk meg a saját gyerekeinkkel, adjuk át nekik. Talán nem is tudunk igazán felnőni addig, amíg ezeket nem oldjuk meg. Talán ezt látjuk meg időnként a gyerekeinkben. A saját problémáinkat. Talán mi is így jártunk, mi is kaptuk ezeket, vagy inkább átvettük… örökölt sors. Talán azért nem tudtam igazán belemerülni a gyerekeim problémáiba, mert ha rájövök arra, hogy pont ezek, ilyenek az én problémáim is, elveszítem a fontosságtudatomat.

Elveszítem az illúziót, hogy én már felnőtt vagyok.

Ezért menekülök a felnőtt lét nagy kihívásaiba. Ezért nem akarok ránézni mélységeiben a gyerekeim problémáira. Azaz de, hisz mindig is ránéztem, mindig is érdekelt. De azt hiszem, nem értettem meg őket.

Ma, itt a kanapén ülve úgy érzem, ez egy nagyon komoly beszélgetés volt. Sokkal komolyabb, mint azt a séta közben gondoltam, ha egyáltalán gondoltam bármit is erről akkor. Azt hiszem, valamit megértettem:

Megértettem valamit magamból, magamról. És ez király!