Testképtelenség

2024.08.02.

Nem látom magam, azaz nem tudom, mit látok. Nem tudom, mi történik a fejemben. 50 éves leszek, lassan 50 éve nézem azt a testet, amiben élek és nem tudom milyen. És ez az érzés most nagyon beütött.

A gyerekvállalásról szóló cikkem után elég sok kommentet, üzenetet kaptam. Nők, anyák írtak arról a fájdalomról, sokszor megaláztatottságról, amit a szülés miatti testi változásaik kapcsán szenvedtek el. Ki így, ki úgy. Olvastam, hallgattam ezeket a történeteket és éreztem, ahogy kezdenek előmászni belőlem a kérdések.

Hogyan vagyok a testemmel?

Mi is a viszonyom a létezésem ezen részével. Évek óta egy önismereti úton vagyok, olyan sok mindenre ránéztem már. Jött a szar rendesen. Kiket bántottam, kiknek hazudtam, kiket használtam ki hol tudatosan, hol a legjobb szándék mellett. Foglalkoztam a lelkemmel, az érzelmeimmel, rengeteget elemeztem a gondolataimat. Próbáltam megérteni a működésem.

De mi a helyzet a testemmel?

Jóban vagyunk? Edzek. 14 éve szinte kihagyások nélkül, változó intenzitással. Váltogatom a sportokat, bár kb. annyi, hogy a vasakat pakolom egy teremben. De mit látok a tükörben? És itt nem az a kérdés, hogy milyennek látom, hanem, hogy mit látok. Pár hónapja jó nagy lendületet vettem, beleálltam a gyúrásba, figyeltem a kajára. Láttam a teljesítményemet, hogy egyre több tárcsa kerül fel a rudakra. Majd edzés közben jöttek a megjegyzések, előbb a haverok nyomtak egy-egy poént, majd jöttek a kevésbé közeli edzőtársaktól a komolynak tűnő elismerések.

Elbizonytalanodtam.

Viccelnek velem? Cinkelnek? Valami nem okés velem, vagy tényleg így van? Meg kellett kérdeznem Norbit, a terem tulaját, jóbarátomat, hogy szerinte ez most komoly? Igen, látszik a melóm eredménye. Látszik? De akkor én miért nem látom? Mi a baj? Az egyetemi biosz képzésen részletesen tanultunk az agyról. Hogy hogyan is működik az érzékelt információk észlelése, azok tudatosítása. Ez egy folyamat, először a már korábban megtapasztalt dolgok tudatosulnak, majd szép lassan kezdjük a részleteket, az új infókat összerakni, kiegészíteni a képet.

Mi az, amit az elmúlt évtizedekben megtapasztaltam, mi az a tudatos kép, önmagam tárolt verziója? Káosz. Voltam én minden. Kicsiként vékony, tiniként dagadt. Voltam kancsal, csámpás, kontyos fejű. Aztán jöttek a megjegyzések, milyen részeim túl nagyok, melyek túl kicsik. Dagiként csöcsös voltam, majd ahogy megnőttem, újra gizda lettem. Volt barátnőm, aki szerint nem elég izmos a kezem, nem kockás a hasam és volt aki szerint híznom kellene, mert túl vékony vagyok mellette...

Milyen vagyok?

Amikor belenézek a tükörbe, ezt mind látom. Hol dagi vagyok, amiért figyelnem kell a kajára, de ahogy közeledik az az állapot, amit elképzeltem, jönnek az ismerősök, hogy húúúú, csak nem beteg vagy? Hízzál már kicsit. Aztán jön a haverom, aki rámarkol a hasamra és röhög egyet rajtam. Zsíros!

És ez nem az ovi.

Felnőtt testbe zárt csúfolódó gyerekek vagyunk. 50 éves leszek, felnőtt ember. Felnőttek a barátaim, a rokonaim. És nem szültem. Megvan minden testrészem. Van tükör is itthon. Okos mérlegem is. Edzek heti 3x és minden nap sétálok egy hosszút az erdőben. Figyelek a kajámra. És tudod mi a legszarabb ebben az egészben? Nem, nem az, hogy tetszem-e magamnak. Nem is az, hogy tetszem-e másnak.

Nem tudom, milyen vagyok!?

Mi van bennem elcseszve? Stabil önképem van arról, ki vagyok. Milyen az érzelmi életem, milyen képességeim vannak, milyen adottságaim vannak. Hatalmas hitem van abban, mire vagyok képes a dolgok csinálásában. De nem látom a testem. 50 éves leszek. Van tükröm. Minden nap teszek magamért. Van bennem megfelelési vágy, hogy mások szerint (is) jól nézzek ki.

Hiú vagyok.

Baj? Van aki szerint egy majom vagyok, van aki szerint ez igényesség. Miért érdekel? Miért bánt, zavar, miért szégyellem a saját testem? Olyan sokszor aláztak meg. Nők, akik fontosak voltak, barátok, akik közel álltak, családtagok. Bántani akartak? Nem szerettek? Nem hiszem, csak nekik is lehetett ezzel valami bajuk. Vagy ha ezzel nem, akkor valami mással és így védték meg magukat attól a valamitől. A kevésnek levéstől. Lehetek több nálad úgy is, ha te elhiszed, hogy kevesebb vagy nálam!

Tudatosan, vagy nem.

Nem volt jó ezen gondolkodni. Főleg, hogy az utóbbi időben ez többször témám volt, de most valahogy fájóan mart belém. Nem szeretem a tükröket. Furán kényelmetlen, ha le kell vetkőznöm idegenek előtt. Talán a strandokat is ezért kerülöm. És ez nem csak az, hogy nem fogadom el magam, sokkal inkább az talán, hogy nem akarok ránézni arra, milyen vagyok, mi van bennem. Mert ha meglátom, akkor talán valakinek igaza lesz. De mi van, ha ezt nem teszem meg?

Káosz.

Olyan sok dolgot hallottam már, milyen vagyok. Talán mindegy, hogy az a milyen, milyen. Most csak arra vágyom, hogy lássam, milyen az a milyen. Azt és úgy, amilyen. Megpróbálnék magamra nézni azzal a szemmel, aki ma vagyok. Elengedni az 5-6 éves, a 10-13 éves, a fiatal felnőttkori képeket, amik belém égtek… Mélyen, egymásra csúszva, kaotikus, élesen bevillanó momentumonként az életem filmjében… Önmagamat hipnotizálva.

Szeretném ezeket kitörölni... vagy nem! Csak elérni, hogy ne villogjanak, maradjanak ott, ahova tartoznak. A múltamban. Tűnjenek el a tükörből. Ezt szeretném és még nem tudom hogyan.

És ha majd meglátom azt, amim van, aki testileg vagyok, aki igazán vagyok, majd akkor ráérek feldolgozni, hogy mit is kezdjek vele.