Amikor elindítottam a tiktok csatornámat, hosszasan beszélgettem egy ismerősömmel. Pszichológus. Megkérdezte, fel vagyok-e készülve arra, ami rám vár.

Ő akkor azt mondta, hogy olyanná válunk a tartalmaink, videóink, írásaink megosztásával, mint egy vászon. (remélem, jól idézem)... egy vászon, amire az olvasók, a nézők rávetítik saját belső világukat.

Rengeteg üzenetet kaptam a Szorongok posztom után és azt hiszem, ki kell egészítenem az írásomat, mert valami nagyon elcsúszott.

Megértem, ha bárki, aki olvassa a posztomat, azt gondolja, pánikbeteg lettem, vagy rohamaim vannak, vagy depressziós vagyok. Azok, akik ismernek, biztosan tudnának erről mesélni, így van-e.

Ha kíváncsi vagy, mi van velem, hívj fel, kérdezz, beszélgess. Abból majd kiderítheted, mi van velem. Ha megelégszel azzal, hogy gondolsz valamit az írás alapján, rendben van, engem nem zavar.

Széljegyzet a Szorongok című íráshoz

Hogyan viszonyul, hogyan viszonyulhat egy férfi egy nő sikeréhez, a felesége, a társa sikereihez, - ha neki épp nincs saját üzleti produktuma - különösen egy olyan kulturális környezetben, ahol a férfiak sokszor még mindig a domináns társ, az elsődleges kenyérkereső szerepével azonosítják magukat?

Két hete tettem ki a Kérdezz-Felelek posztot. Nem tudtam, hogy lesz-e eredménye, lesznek-e kérdések, kik lesznek azok, akiket ilyen formában érdekel a véleményem. És abban sem voltam biztos, hogy a felvetett témákra rá tudok csatlakozni. De elkezdtek jönni a megkeresések, a téma javaslatok - kommentek, privát üzenetek, egy-egy telefonhívás.

"Kiégés, karrierváltás, AI használata, hogyan kezelem az öregedést, hogyan kezelem azt, hogy alapjaiban megváltozott az életem, miért csinálom azt, amit csinálok, honnan van a bátorság bennem a személyes dolgaim ilyen mélységű megosztásához, hogyan viszonyult ehhez a környezetem…"

A beszélgetésekben, üzenetekben reagáltam a kérdésekre, de valahogy egyikről sem tudtam még olyan cikket írni, amit megosztanék. Viszont ma reggel kaptam egy hosszú kérdéssort.

Aktuális a dolog, én magam is gondolkodom a felvetett kérdéseken. Íme:

1) Milyen érzés, hogyan éled meg férfiként a feleséged sikerét?

Azt hiszem ez volt a párkapcsolati “küldetésem”, ahogy ezt az “Ez a nő is olyan, mint a többi” posztomban is írtam. Izgalmas volt látni, ahogy Kata az elmúlt 2,5 évben szépen halad a saját útján, ahogy másfél éve kilépett a munkahelyéről, ahogy beleállt a termékfejlesztésbe, ahogy elkezdte felvállalni a baráti beszélgetésekben azt, hogy min dolgozik és ahogy egyre bátrabban kommunikál róla a külvilágnak. Ennek volt fontos mérföldköve az, hogy nemzetközi szakmai versenyeken indult és az, hogy pár napja posztolta a közösségi médiában a történetét. Jó volt látni az eredményét, a szakmai zsűri visszajelzéseit, az ismerősök reakcióit, a megkereséseket és azt, ahogy ezt Kata megéli. Jó tudni, hogy hittem benne, hogy támogattam, hogy lám-lám, jól éreztem ezt az egészet és marha jó érzés, amikor átölel és megköszöni, hogy segítettem neki ebben, hogy ott vagyok mellette.

Ez megadja azt az érzést, hogy az a férfi, az a férj lehetek, amilyen férfi, férj lenni szeretnék.

2) Hogyan befolyásolja ez a kapcsolatotokat?

Erősíti. A közös élmény, a közös munka, a közös cél erősíti az összetartozás érzését.

3) Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted, nehéz vele lépést tartani?

Még nem de ha ilyen ütemben halad, bármikor bekövetkezhet a dolog. Kíváncsian várom az érzést és azt, hogyan fogom/fogjuk tudni kezelni a helyzetet.

4) Azt látni, hogy inspirál téged az ő sikere, de nincs rajtad nyomás emiatt?

Örülök, ha külső szemlélőként is látszik, hogy motivál engem is az, amit Kata eddig elért. Nem vagyok abban biztos, hogy jól értem a kérdést. Arra gondolsz, hogy az ő sikerei miatt bennem az az érzés erősödik, hogy nekem is fel kell mutatnom valamilyen sikert? Két éve foglalkozom azzal, hogy vezetőket támogatok abban, hogy átlépve saját paradigmáikon, éljenek a tehetségükkel és a vágyaik alapján dolgozzanak. Kata sikere az egyik legkiemelkedőbb eredményem. Az ő sikere igazolja és erősíti az én sikerem.

Néha nehéz teljesen más a gondolkodásunk menete, a munkatempónk. Kata gyorsan szeretne haladni, pörgetni a dolgokat. Én ma már egy sokkal lassabb, megfontoltabb tempóban dolgozom. Talán a 10 év korkülönbség, talán az élethelyzetünk közti különbség miatt, de ez van. Az elejétől kezdve az a megállapodás köztünk, hogy a Lost Garden Supplements az ő cége, az ő ötlete, szóval minden kérdésben az ő szava dönt. Én támogatóként vagyok jelen. Igyekszem ezt mindig fejben tartani.

6) Milyen szerepekben működtök együtt a legjobban?

Férfi-nő. Társak vagyunk, partnerek. Ez egy tánc, ami nyilván akkor tud jól menni, ha azonos zenét hallgatunk és ha nem is egyforma a tánctudásunk, figyelünk arra, hogy együtt mozogjunk. Ebben benne van az, hogy időnként egymás lábára is rálépünk. De ilyenkor nem taposunk rá jobban, hogy biztosak legyünk abban, ez tényleg egy láb volt-e…

7) Hogyan kezelitek a konfliktusokat, ha a munka és a magánélet összefonódik?

Mint minden más konfliktust. Megbeszéljük. Tudjuk, hogy nem akar rosszat a másik. Én mindig elmondom egyből, ha valami nem esik jól, elmondom azt, mit érzek az adott szituációval kapcsolatban. A legjobb szándék mellett is előfordul, hogy megbántjuk egymást. Nem akarjuk cipelni az apró tüskéket magunkban. Ha kavics megy a cipőmbe, azt is kiveszem egyből, nem várom meg, hogy kisebesedjen a talpam… És ez így működik.

8) Mennyire érzed, hogy a sikerei mögött ott van a te támogatásod is?

Teljes mértékben. Kata figyel is arra, hogy ezt elmondja.

9) Számodra mit jelent „társként” lenni mellette egy szakmai környezetben?

A szakmai dolgokért Kata felel, én nem értek az étrend-kiegészítők hátteréhez. Az üzleti stratégia, az értékesítés, a kommunikáció, az online fejlesztések már inkább az én területem. Ezekben Kata elfogadja a javaslataim, kikéri a véleményem, illetve több dolgot én bonyolítok le.

10) Gondolod, hogy a sikereiből tanultál valamit, amit a saját karrieredben is alkalmazol, vagy a karrier-utatok már egy?

Látom, hogy mennyire fontos a cég építésében az, hogy hogyan gondolkodsz önmagadról. Milyen mélységekben határozza meg az önismereted a döntéseidet. Kata elképesztően nagy lépéseket tett meg önmaga megismerésében és ennek a következménye az, amit elért. Ez megerősített egyrészt a saját önértékelésemben, másrészt abban a szakmai útban, amibe belevágtam.

11) Volt már olyan helyzet, amikor nehézségként élted meg, hogy ő alkotó?

Nem, az alkotás része sosem okozott nehézséget.

12) Hogyan kezeled azt, ha ő van a figyelem középpontjában, te pedig a háttérben maradsz?

Tadááám, itt a lényeg na, ez már nem olyan egyszerű. Kata pár napja tette ki az első posztját a Facebookra és a LinkedInre és valami beindult. A reakciók, az üzenetek, a megkeresések… és itt nem a mennyiségről beszélek. Olyan nemzetközileg elismert szakmai emberek is reagáltak, akikkel eddig nem is volt kapcsolatunk. Sokkal intenzívebb élmény volt ez, mint számítottunk rá. És igen, itt már volt, hogy éreztem magamban egy kis féltékenységet, ami teljesen irracionális, de nem én kértem ezt az érzést, egyszerűen jött. El is mondtam egyből Katának. Hogy eljöhet-e az a nap, amikor egy találkozónál azt fogja valaki mondani: “Jaaa, te vagy a Vendler-Simon Katinka férje, ugye?” Szerintem igen. Hogy milyen érzés lesz? Nem tudom Remélem, jó.

13) Hogyan látod őt nőként és szakemberként egyszerre?

Nem igazán válnak szét a fejemben ezek az oldalai, azt hiszem, egyben látom őt mindig… jó ránézni.

14) Mi az, amit a leginkább csodálsz benne a munkája kapcsán?

A fejlődést. Ahogy kezdi kibontakoztatni a benne lévő dolgokat, ahogy az eddig hátrányként megélt tulajdonságait képes ma már használni és élni ezekkel.

15) Szerinted mi az, ami őt igazán kiemeli mások közül?

Nem tudom. Azt hiszem, a helyén van. És ez azt jelenti, hogy otthon érzi magát a saját életében, a saját testében. Ez hitet tud adni, tud hinni az életében, önmagában. Ez pedig segít neki abban, hogy haladjon.

16) Hogyan hat a kapcsolatotokra, hogy együtt dolgoztok?

Erősíti, ahogy a fentiekben is leírtam.

17) Könnyen el tudjátok választani a munkát és a magánéletet?

Nem választjuk el. A munkánk az életünk részét képezi. Jelenleg olyan arányban vannak a munka és az egyéb más dolgok jelen az életünkben, ami mindkettőnk számára elfogadható, megfelelő. Ha időnként valakinél kibillen ez az érzés, akkor igyekszünk korrigálni.

18) Mi az a közös cél vagy érték, ami mindig összehoz titeket, akár a munka, akár a magánélet terén?

Szeretjük egymást. Közhelyes válasznak tűnik, de azt hiszem, ennyi. A többi célunk már különbözik, mást keresünk… az értékrendünk nagyon hasonló. Ez segít abban, hogy a különböző célokban mégis együtt tudunk mozogni.

19) Hogyan látod a jövőtöket együtt, mind szakmailag, mind párkapcsolati szempontból?

Kata egyre önállóbban építi már most is a céget, azt hiszem ez így is lesz. Az én szerepem redukálódik egy klasszikus csendestársi szerepre. Hiszem azt, hogy képes minderre. Hiszem, hogy képes olyan céget építeni, aminek a szakmai és a pénzügyi sikerei nagyobbak lesznek az általam korábban elért sikereknél. Azt hiszem, szívesen járnék egy olyan sportautóval, amire az van írva: “a feleségemtől kaptam”…

20) Van-e közös nagy tervetek, amit meg szeretnétek valósítani?

Mindig. Van egy elképzelésünk arról, hogyan élünk. Azon dolgozunk, hogy ezt összehozzuk. Ebből most talán a legtöbbet felhozott téma, az egy közös ház a hegyekben.

21) Szeretnéd, ha a munkátok mellett továbbra is az életetek középpontjában maradna a kapcsolatotok?

Persze, az az elsődleges. A céget is azért indítottuk, hogy az része legyen a kapcsolatunknak. Remélem, hogy sosem kerülünk olyan helyzetbe, hogy bármelyikünk cége, karrierje fontosabb legyen egymásnál, a kapcsolatunknál.

...valahogy azt gondolom, hogy az, hogy egy párkapcsolatban hogyan vagyunk a sikerrel, valahol attól függ, hogyan vagyunk a kapcsolatban betöltött szerepünkkel. Mitől tartom magam férfinak, mitől tartom a nőt nőnek és persze hogy a nő mitől tart engem férfinak és önmagát nőnek. Ebben - a talán állandóan változó megélésben - táncolgatunk közösen a kapcsolatunkban.

És hogy mi történik, ha nem tudom kezelni a másik sikerét? Hogy lemegyek-e “papucsba”, feláldozva magam a másik karrierjének az oltárán (és ez nem a támogatásról szól, hanem az önmagamról való lemondásról), vagy ezüsthátú gorilla leszek és majd én a “megmutatom, ki a férfi a háznál” üzenettel vagy elkezdem önmagam megemelni, vagy rosszabb esetben, a másikat letaposni?

És miközben észre sem véve önmagamon azt, mit teszek, vajon a másik hogyan reagál minderre? Megkérdi-e nyugodtan, hogy mi a baj, vagy a gyengeségemben csalódva eltaszigál magától, vagy kardot kirántva csatatérré, versenypályává teszik az otthonunkat?

Vajon mi fog történni a kapcsolatunkkal, ha a siker fokozódik, ha a cég, vagy a többi ember egyre többet akar majd Katából? Tudunk-e a másik számára eleget hagyni önmagunkból? Kell-e majd lökdösődnöm a sikerrel, az elismeréssel, a mások figyelmével, hogy este, amikor egymás szemébe nézünk, egymást lássuk és azt az önmagunkat, akik lenni szeretnénk, vagy tompán és keményen csillog majd a siker, a másik sikere…

Nem tudom, hiszem, hisszük, hogy megmaradunk egymásnak. Azt viszont biztosan tudjuk, hogy ki akarjuk deríteni és ezért meg is teszünk mindent.

Bekérdeztek

Egyszerűen nem érdekelnek a hírek. Nem olvasok semmi aktuális dolgot, nem érdekel, mi van az amerikai elnökválasztással, nem érdekel, mi van Brüsszelben, nem érdekel árad-e a Tisza, vagy hogy épp melyik politikusunk, egyházvezetőnk, celebünk kivel mit csinált.

Ez jön mindenhonnan, évek óta. Ezt hallgatom a baráti kávézgatások alatt, a konditeremben, ezzel hívnak a haverok, ez jön 2 videó között a YouTube-on.

Az elmúlt 10 évben úgy voltam vele, hogy a napi aktuális kérdésekkel tisztában kell lenni. Olvastam a híreket, megvettem a gazdasági kiadványokat, hallgattam a podcastokat, napi szinten követtem az eseményeket. Szerettem vitatkozni arról, melyik párt mit képvisel, beleállni abba, nekem mi a fontos. Sosem volt olyan párt, aminek a dolgaival teljesen egyet tudtam volna érteni, ezért általában én valaki ellen és nem valaki mellett szavaztam…

Mert hát ez egy örökös ellenzéki szerep. Bár úgy érzem, pont azért, mert nem vagyok sehova sem tartozó, ezért el is tudtam ismerni, ha valami olyasvalamit csinált egy szereplő, ami nekem tetszett. De ebből a sehova se tartozásból valahogy az lett, hogy sehova se tartoztam, se politikailag, se a vitákban, se a beszélgetésekben. Így lettem a többiek szerint időnként hol liberális, hol konzervatív, hol köpönyegforgató, hol dönteni nem tudó, hol ostoba, hol egyszerűen csak egy kis buzi.

Egyszer egy podcastban valaki arról beszélt, hogy a politikusság az egy szakma. Pont olyan, mint orvosnak, ügyvédnek, vagy tanárnak lenni. Szakma, amit meg kell tanulni, majd egy munka, amit el kell végezni. Feladat. Feladat, aminek talán annyira egyszerű a célja, hogy mi, átlagemberek, a nép, a tömeg jól éljünk. Hogy azt érezzük, biztonságban vagyunk, ha bemegyünk a boltba, tudjunk venni magunknak, a gyerekeinknek olyan dolgokat - élelmiszert, ruhát, bármit - ami kell az élethez.

De talán az a politikusság legfontosabb feladata, hogy a nép, az Isten adta nép (ha oly boldog-e rajt' Mint akarom, s mint a barom, Melyet igába hajt?) nép legyen. Egy nagy közösség, amiben az együtt többek vagyunk, az együtt jobbak vagyunk, az együtt egyek vagyunk érzés, ennek a tudata meglegyen. És ebben az együtt tudatban legyen jövőképünk, hogy tudjuk, merre tartunk mi mind. Együtt.

Azt hiszen, megbuktak a vezetőink. Ha ez a feladatuk és minden más - adórendszer, oktatás, egészségügy, ipar, stb. - nem más csak eszköz az ide vezető úton, akkor valahol elcsúszott itt minden. Nem csak itthon. Talán mindenhol.

De sokak szerint nem. És ez teljesen rendben van. De ha a politika egy szakma, akkor miért nem hagyjuk a politikusainkat csinálni a dolgukat. Mi, átlagemberek, nem vagyunk ott a döntéseknél, nem látjuk, halljuk az egymásnak feszülő érdekek vitáját. Nincs közvetlen tapasztalatunk, nem látjuk a nagy képet. Azt látjuk, halljuk, amit egyik, vagy másik oldal mond. Láttat. Akinek több erőforrása van, az többet tud mondani, mutatni. És persze akár hazudni, ha úgy hozza az érdeke. Talán nem is tehet mást, hisz róla is hazudnak.

Lehet bármit mondani arról, ki mit csinál, miért csinálja. Lehetnek arc nélküli ellenségeink, háttérhatalmak, akik el akarják venni az életünk, a lelkünk, a gyerekeink jövőjét, bármit. Ki tudja, mi fog történni. De azt talán érezzük, hogyan vagyunk, hogy élünk. És persze lehet, hogy nem jól. 

Lehet, hogy ez az egész nem arról szól, hogy szeretjük-e azt, ami épp van. Mert lehet, hogy nem. Lehet, hogy a kérdés csak arról szól, meddig hiszünk abban, hogy valaki ezt jobbá tudja tenni. Lehet, hogy a politikus az új pap. A parlament, a képviselőházak pedig ennek a világméretű új vallásnak a templomai. Hitet árulnak nekünk. Köztünk élő istenekben hiszünk és a papjaikat hallgatjuk. Minden egyes percben. Az istenek addig élnek, amíg van hívőjük.

Hinnem kellene? Imádkozzak egy szebb jövőért? És a döntésem csak annyi, hogy melyik isten lába előtt borulok le?

Menjek el szavazni? Elmentem. Mindig. Bíztassam a gyerekeimet, a barátaimat, hogy tegyék meg ők is? Megtettem. Az már az ő dolguk, kire szavaznak. És nekem nem is ezzel van a bajom.

Fegyverbe hát? Induljon a szent hittérítő hadjárat?! Ez megy évek óta. Azzal, ha egymásra rántunk fegyvert, kinek lesz jó? Győztesek, vagy vesztesek leszünk? Hova fogunk tartozni? Hisz mindig a győztesek írják a történelmet. De tényleg így kellene néznem az embereket magam körül?

Megtettem mindent, amit elvár tőlem a politika. Ami állítólag egy értelmiségi állampolgár kötelessége. Én hagyom a politikusainkat dolgozni. Nem cseszegetem őket, van hibatűrésem. Én csak annyit szeretnék kérni tőlük, hogy ők meg hagyjanak élni. Szálljanak ki a magánéletemből. Ne akarják velem állandóan elhitetni, mi a jó, mi a rossz. Azt meg főleg ne, hogy ha nem úgy élek, ahogy mondják, akkor valami szar alak vagyok. És azt se, hogy azt gondoljam, ha a másik nem így tesz, akkor ő áruló, egy senki és főleg azt ne, hogy ellenem van.

Egyszerű ember vagyok. Élni szeretnék. Békében, nyugalomban. Szeretném azt érezni, hogy biztonságban vagyok a családommal, a szeretteimmel. Szeretnék reggel a barátaimmal olyan dolgokról beszélgetni, ami összehoz minket, nem eltávolít - egymásról, arról, ki hogyan van, ki mire vágyik, milyen öröm, vagy bánat érte az elmúlt napokban.

És persze, szívesen beszélgetek a politikáról is, hisz talán egy jó állampolgár, egy felelős felnőtt ember ezt is megteszi.

Te tetted ezt, király!

Mindig fájdalmas, amikor véget ér valami. Főleg, ha az egy ember élete. Hogy ez az élet része? Valóban, de akik érintettek, akik itt maradnak, akik elvesztettek valakit, azoknak ekkor egy óriási űr támad az életében. Azoknak a szerettük halála olyan része az életüknek, amit nem kértek, nem vágytak rá. Az itt maradottaknak a szerettük halála fájdalmasan nagy teher.

Egy ismert ember. Valakinek a fia, valakinek a testvére, barátja, mentora. Egy ismert ember. És hirtelen tele lett a Facebook és a LinkedIn hírfolyamom olyan posztokkal, amin ez az ismert ember együtt van egy-egy fotón valakivel, történeteket olvasok róla, kivel mikor hol miről beszélgetett, mit csinált. Ahogy ezeket a posztokat olvasgattam valahogy egy rossz érzés fogott el.

Az elhunytról? Az ő emberi nagyságáról, hogy mit adott az emberiségnek? Hogy milyen volt, mit szeretett, kit szeretett, ki is volt ő? Hogy esetleg azok, akik nem ismerték, azok megtudhassanak olyan apróságokat róla, amit a könyvekből, felvételekről nem lehet megtudni. Hogy megismerhessék az embert is.

Vagy a hagyatékról? Arról, mit adott ő a világnak, mit kaptunk tőle, mitől lettünk többek, jobbak. Hogyan hatott ő ránk, a jelenünkre, a jövőnkre. És talán, ha megértjük, mit kaptunk, megértjük azt is, mit vesztettünk el.

Vagy a gyászolóról? Szeretne az író valamit tenni, adni, ha már arra nem volt befolyása, ami bekövetkezett. Vagy az írásunkkal megemeljük a halottat tiszteletünk, hálánk, köszönetünk, gyászunk jeleként?

Vagy csak simán rólunk szólnak ezek a posztok?

Hogy ez a pillanat egy olyan pillanat, amikor megmutathatjuk mindenkinek, milyen fontosak is voltunk az elhunyt ismert embernek. Hogy találkoztunk - ha csak egy közös selfie idejére is -, beszélgettünk, és mi elmondtuk neki hogy így, meg úgy. És ő figyelt, mert fontosak voltunk, vagyunk. És talán ezt el is ismerik a többiek a reakcióikkal nekünk. És akkor talán számunkra is biztosabb, hogy azok voltunk, vagyunk.

Én mit tennék, ha nekem is lenne vele közös fotóm, közös történetem? Kiposztolnám? Én is büszkeséggel vegyített szomorúsággal mesélném el az internet népének, hogy elment? Nem tudom, nem vagyok ilyen helyzetben, vagy nem emlékszem, hogy valaha lettem volna ilyenben. Nem tudom, mit éreznék, hogyan látnám a pillanatot és persze azt sem, hogyan ítélné meg azt az, aki olvassa.

Azon is gondolkodtam, hogy ha a szomszéd bácsi halna meg, akit oly sokra tartok, azt kiposztolnám-e? Ha egy közeli rokonom meghalna, azt kiposztolnám-e? Meg akarnám-e osztani a közösséggel, hogy mi történt. És ha megosztanám, mit is várnék el ettől? És ha ezt nem osztanám meg, de az ismert ember halálát igen, az mit is árulna el minderről, rólam?

Azt szeretném vajon, hogy együttérzőek legyenek az emberek? Hogy ne legyek egyedül a fájdalmamban? Vagy csak szeretném kibeszélni magamból a fájdalmam, hogy könnyebb legyen feldolgozni azt a traumát, amit ott, akkor lehet hogy nem is fogok fel? Vagy csak szeretném felhívni magamra a figyelmet, hogy érezzem, figyelnek rám?

Ha megosztok nyilvánosan valamit a közösségi médiában, az valahogy olyan, mintha kirakatba tenném az életem azon részét. Szabad-e a halált, vagy a gyászt kirakatba tenni? Fontos-e, hogy sosem látott digitális követőink a részvétüknek hangot adjanak? Vagy csak szeretnénk leegyszerűsíteni azt, hogyan tájékoztassuk ismerőseinket? Már itt is az egyszerűbb, gyorsabb utat keresnénk?

Semmi sem tiltja, hogy írj róla egy posztot. Azt csinálsz, amit akarsz. Eközben azon gondolkodom, mit is adhat az a számomra, hogy olvashatok arról, ki mit érez, hogyan látja az elhunytat, hogyan viszonyul hozzá. Azt hiszem, ha az elhunytról, a hagyatékról, vagy a gyászról szól egy-egy poszt, akkor gazdagít az ilyen írás, segít megismernem az embert és talán segít megismernem a gyász árnyalatait is.

Nem nagyon beszélünk a halálról, zárt szobákban, szakemberek mellett halunk meg. Ahogy a születés, úgy a halál sem igazán része már az otthonunknak. Én nem tudom, milyen a halál. Nem tudom milyen a szeretted kezét fogni, amikor elmegy. Nem tudom, hogyan lehet erre felkészülni. És nem tudom, hogy ezt kirakatba akarnám-e tenni.

Nekem nem a kirakat a megfelelő hely arra, hogy a halállal kapcsolatos élményeimet, tapasztalataimat megosszam, vagy másokét megismerjem. A kirakat eltárgyiasít, elmarketingesíti az egyik legtragikusabb életeseményt. A hét autója, a nap csaja és a motivációs üzenetek közt nincs jó helye a gyásznak, sem valaki halálának. A halálról, a gyászról beszélni kell, beszélgetni. És persze hogy lehet írni is róla, tisztelettel, szeretettel, méltósággal. Érzelmekkel. Hogy hol? Hol is van ennek jó helye? Nem tudom.

És talán ez csak kulturális kérdés. Lehet, hogy nem erre vagyok szocializálva. Sosem beszélgettem a halálról. Amikor egy nagyon közeli szerettem meghalt, évekig nem beszéltem róla. Nem tudtam. Nem tudtam, mit kezdjek a hiányával, önmagammal.

Nem tudtam, hogy hogyan is oszthatnám meg ezt másokkal.

Ma sem tudom, hogy hogyan lehet ezt megosztani másokkal. Hogyan lehet jól megosztani másokkal.

A napokban meghalt valaki. Egy ismert ember. Valakinek a fia, valakinek a testvére, barátja, mentora. Egy ismert ember. És hirtelen tele lett a Facebook és a LinkedIn hírfolyamom olyan posztokkal, amin ez az ismert ember együtt van egy-egy fotón valakivel, történeteket olvasok róla, kivel mikor hol miről beszélgetett, mit csinált. Ahogy ezeket a posztokat olvasgattam valahogy egy rossz érzés fogott el.

Hogyan lehet írni erről?

“A férfiakat úgy jellemzik, mint akiknek van hasznos célja.

De mit tegyen az élete közepén lévő, magát férfinak valló lény, ha elvesztette az addig fontosnak érzett célját, saját fontosságát, lerombolta felépített álarcát?

Mit tegyünk, ha nem vagyunk hűek magunkhoz, az elveinkhez, céljainkhoz, és elkurvultunk, de félünk a mélyére menni a szégyennek, és félünk váltani, mert elvesztenénk mindent, amit eddig az életben elértünk?

Hogyan tudja újratervezni, újradefiniálni az életét, felépíteni jellemét, saját egyedi férfiasságát, hogy értelmes célokra találjon akár a szűkösség leküzdése után is? Milyen váratlan buktatók, bukások, sikerek, örömök várnak ránk, hogy ne a szégyen, az elzüllés, hanem egy addig nem is sejtett, jobb, teljesen más, felvállalt életminőségben legyünk?

Hogyan érezzük teljes értékű férfinak magunkat szabadon, a belénk ültetett, társadalmilag megbecsült célok, hasznosság, családmodell követésének szüksége nélkül? Miről kell lemondanunk, mekkora az ára, fájdalma, esetleg szégyene?

És ha nem tesszük, akkor mi lesz az ára?

Szabad-e feltenni a kérdést, hogy mit szabad, szabad-e inkább az érzéseinkre hagyatkoznunk az észérvekkel szemben, megbékélni a saját magunk, javunk választásával áldozathozatal nélkül?

Mit jelent, és kell-e erős férfinak lennünk?

Szükséges-e szenvedni ezek miatt egy minőségibb életért, kell-e a mélybe mennünk saját magunkba, megjárni a poklot, vagy ez csak bullshit, és van könnyebb, fájdalommentes út?”

…készült egy felvétel velem, amiben Kovács Judittal beszélgettünk ezekről a témákról. A fenti szöveget Judit egy ismerőse írta visszajelzésként nekünk, miközben készültünk arra, hogyan is foglaljuk össze a mondanivalóját a videóknak.

A HR Fest konferencia után jutott az eszembe újra ez az egész időszak, a sok bizonytalanság, hogy szabad-e, merek-e ezekről beszélni. Hogyan érint ez majd engem, hogyan fogja érinteni azokat, akik részesei a történetemnek, hogyan fogja ez megváltoztatni a kapcsolataim?

Meddig és hogyan kell felelősséget vállalnom azokért, akik fontosak? Mikor vagyok önző, áruló, vagy akár nárcisztikus az önmagam választása során? És ki leszek, ha így teszek?

Egy nagyon közeli barátom ezzel summázta. Tartalmas szó. Bántó. De jöttek máshonnan is - közeli emberektől - fájóan mélyre menő mondatok. És persze néha a csend volt a legbeszédesebb. Hibáztam?

Két éve készült a “Jobb ember projekt”. Fontos két év volt. Ezek a beszélgetések indítottak el egy olyan úton, ami oda vezetett, hogy mára egyre több ismeretlen ismerős, egyre több vezető keres meg, hogy valahol ezeket a kérdéseket kapargassuk azért, hogy valami megváltozzon. Valami, ami nem jó. Valami, amiről sokszor azt sem tudjuk, hogy mi, csak a hatását szenvedjük meg a hétköznapokban. És sokszor csak elmesélik a saját történetük, mert valahol sorstársak vagyunk. A nem döntés, az elhazudás, a félrenézés rohasztja az önbecsülést.

Jobb ember lettem-e? Nem tudom. Remélem. Jobban érzem magam a bőrömben. Jobbak, mélyebbek, őszintébbek lettek az emberi kapcsolataim. Az élet könnyebb lett? Nem. Mégis, valahogy azt érzem, kevesebb terhet kell cipelnem. Vagy ha nem is kevesebbet, de többen visszük ugyanazt a terhet. Együtt.

És így valahogy sokkal jobb élni, megélni az életet.

A férfiakat úgy jellemzik, mint akiknek van hasznos célja. De mit tegyen az élete közepén lévő, magát férfinak valló lény, ha elvesztette az addig fontosnak érzett célját, saját fontosságát, lerombolta felépített álarcát? Mit tegyünk, ha nem vagyunk hűek magunkhoz, az elveinkhez, céljainkhoz, és elkurvultunk, de félünk a mélyére menni a szégyennek, és félünk váltani, mert elvesztenénk mindent, amit eddig az életben elértünk?

Férfi szerepek

Kibeszélve

Egy ideje azon gondolkodom, elköltözöm az országból. Nézegetem a nemzetközi ingatlanos oldalakat: Spanyolország, Olaszország, Portugália, talán Ausztria. Mindenhol lehet annyiért kapni ingatlant, amennyiért itthon. Vagy olcsóbban. Igazából a hely nem is annyira fontos. De ha nem az a lényeg, hogy hova, akkor valószínűleg inkább az, hogy innen el.

De miért akarok változtatni? És min akarok változtatni?

Emlékszem, amikor megvettem az első motoromat. Valamikor a kétezres évek elején. Egy gyönyörű kis 600 köbcentis naked bike… Olyan szép volt, olyan kis kezes, szerethető. Minden rendben volt, jó volt gurulgatni vele, ha gyorsan mentem, élveztem a gép lendületét, ha lassan, akkor meg fürdőztem a tekintetekben. De két év múlva valami megváltozott. Már csak arra tudtam gondolni, venni kellene egy másikat.

Így is lett, vettem egy nagyobbat. Erősebbet. Dögösebbet. Imádtam az 1500 köbcentis fekete mocit, ahogy dübörgött alattam. Igen, mindig ezt akartam érezni! Gimis koromtól biztosan. És ez a gép már tényleg az volt, amit akartam. Egy vadállat, ami egyszerre volt a szabadságom és az egyediségem vasba öntött műremeke.

Utána újra elkapott az érzés, kell egy másik. Valami újabb, jobb, erősebb, dögösebb, férfiasabb. Egyedibb. Valami, amitől egyedibbnek érzem magam. Igen, ez az. Ez volt a lényeg. Mindegy volt az erő, a sebesség. Nem mentem gyorsan. Nem is igazán voltam jó motoros. Szerettem volna magamnak egy olyan motort, amilyen csak nekem van. Mit vegyek?

És megoldotta a helyzetet. Nem kellett új motor, nem kellett semmi extra. Elég volt egy új bukó, hogy megérkezzen az érzés: minden király! Én vagyok a király! Ennyi? Erről lenne szó? Hogy van bennem egy örökös igény a változásra, a változtatásra? Csak arra kell rájönni, hogy min lehet, min szabad, min érdemes változtatni, hogy a bennem lévő érzés kielégüljön? Hogy megérkezzen a rendben vagyunk érzés.

Sokat járok mostanában a nyugati szomszédunkban. Nézegetem az embereket, a településeket, a Spar polcait. Rend van. Nyugalom. Kolbászból készült kerítést nem láttam (de a fű zöldebb), az árak elemzésébe sem szeretnék belemenni, de valahogy egészen más az emberek egymáshoz való viszonyulása. Ez lenne a társadalmi jólét, jóllét? Hogy az az útszakasz, amit reggel feltúrtak, az délutánra rendbe van téve? Mindezt egy ember egy géppel. Hogy a boltos odaadja a teherautóját, hogy el tudjuk vinni, amit vettünk? Csak úgy? Mert tudja, visszavisszük. Nem tudja, bízik benne, bennünk. Ismeretlenül.

Szeretem azt a helyet, ahol most élek. Szeretem az embereket, akik a környezetemben vannak. A konditermet, ahova járok, az edzés előtti reggeli kávékat a srácokkal, a péksütit, amit aközben majszolgatok, hogy őket hallgatom. Da ahogy a várost, az országot járom, valami nyomaszt. Már nem hallgatok, nem olvasok nagyon híreket. Nem tudom, ki veszélyezteti az otthonom, ki akarja elvenni a biztonságom. Nem tudom, kinek van igaza. Nem tudom, ki hazudik nagyobbat. Ma már sajnos nem is érdekel, mert nem tudom eldönteni. Nem tudom átlátni ezt az egészet. Nem tudom, kiben bízhatok, ha a jövőmről van szó. Hisz van még jövőm, szeretnék újra alkotni, tenni a dolgom. Élni, csak úgy.

De mit tehetnék? Figyeltem a közéletet. Olvastam. Néztem podcastokat. Elmentem mindig szavazni. Befizetem az adóm. Felszedem a szemetet. Odafigyelek a környezetemben lévő emberekre. Segítek nekik. Támogatok különféle szervezeteket, hol alapítványt, hol valamilyen egyesületet. Próbálok jó állampolgár lenni. És nem tudom, mit tehetnék még. Olyan jó lenne, ha valaki meg tudná mondani, min változtassak.

Szívesen dolgozom azon, hogy valami más legyen. Szívesen megtanulom, teszek azért, hogy jobban érezzük magunkat. Próbálok nyugodt, kedves lenni a boltban, a benzinkúton, az utcán. Mert talán a hangulat, az ami igazán fontos. Hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz. Hogy milyen arcokat látsz a liftben, a sorban. És hogy hozzá mersz-e szólni valakihez az utcán, csak úgy, ha azt látod, nincs jól. Vagy ahhoz aki előtted dobja el a csikket, a mekis zacsit, vagy ami pont nem kell neki, hogy ne a földre, a kukába. Légyszi.

Valamit. Hogy jobban érezzem magam. Nem tudom, most miért zavarnak ezek a dolgok és hogy korábban miért nem. Jó lenne, ha nem zavarnának. Ha nem zavarnának, mert nem így lennének. És nem tudom, hogy máshol hogyan van. Szóval feltettem magamnak a kérdést. Min változtassak? Min tudok változtatni? Hogyan tudnék változtatni azon, amiben most élek? Hogy ne legyenek azok a dolgok, amiket látok.

Lehet, hogy be kellene csukni a szemem? Ez is egy megoldás. Akkor nem látom. Ha nem látom, lehet, hogy nem zavar. Vagy lehet, hogy azt kellene mondanom, ilyen az élet! Máshol is ez van! Itt legalább tudom, hogy milyen. Vagy csak simán bele kellene törődni, hogy hát bezzeg a régi szép időkben, amikor még fiatal voltam, mások voltak az emberek. Ez van, ezt kell szeretni.

Mindeközben felmerül bennem a kérdés, hogy miközben igyekszem jó állampolgár lenni, mert fontos számomra az ország, ahol élek, vajon ez kölcsönös-e. Akarja-e az állam, hogy én is azt gondoljam róla, ő is jó. Mert megteszi azokat a dolgokat, amik nekem fontosak, vagy amik a közösségemnek fontosak? Vajon értelmezhető-e a kölcsönösség ebben a relációban?

Annak kellene lennie, de azt hiszem, nem, nem értelmezhető. Hatalmi reláció van. Statisztikai adat vagyok. TAJ szám, adószám, egy szavazat. És ez szerintem máshol sincs máshogy. Kasztrendszerben élünk. Ahogy a méhek. De talán náluk mindenki számít. Számítanak egymásnak. A méheknél működik, nálunk is működhetne. Van valami, ami nem hagy nyugodni. De nem tudom, hogy pontosan mi. Még nem. Csak egy rövidke szó mocorog bennem: Elég!

A számomra fontos dolgokról szeretek saját magam dönteni. Azon vagyok, hogy legyen erre lehetőségem. Mert az életben általában nem szoktak csak úgy megtörténni a dolgok. Általában valaki csinál valamit. Szeretek a számomra fontos kérdésekben én magam csinálni dolgokat és nem megvárni, hogy valaki csináljon velem valamit.

Szóval keresem a válaszom arra, mit csináljak. Csak arra kell rájönnöm, hogy min lehet, min szabad, min érdemes változtatnom, hogy a bennem lévő érzés kielégüljön. Az, hogy min tudok, majd kiderül. Ha csinálom.

Rajta vagyok. Rajta vagyok, hogy megérkezzen a rendben vagyunk érzés. Nem csak én. Mi.

Együtt élünk. Tegyünk érte. Változtassunk.

Hova tovább?

Szerencsés helyzetben vagyok, mert megengedhetem magamnak a csendet a hétköznapokban. Valahogy az élet is ezt hozza: csendben vagyok a hétköznapokban, a baráti társaságokban, a telefonbeszélgetésekben. Hallgatok, hallgatom a többieket, akik fel is töltik a csend adta teret. Mesélnek. Mesélnek, mert meg kell osztani valahol, valakivel a terheinket.

Olyan sok a nehézség, a változás az ismerőseim életében. És mostanában valami miatt egyre gyakrabban találnak meg azzal, hogy segítsek ránézni ezekre, mondjam el, mit gondolok, de sokszor csak azzal, hallgassam meg őket. Keresik a figyelő csendet, a kapcsolódást, amit ez ad.

És valahogy egészen máshogy kapcsolódnak hozzám, mint pár éve. Figyelem magam ezekben a kapcsolódásokban. Figyelem az embereket, próbálom megérteni, ma miért jönnek, mit is keresnek, és hogy mit ad nekik az a kis idő, amiben együtt vagyunk. Figyelem, nekem mit ad.

Valamit, ami korábban nem volt. Vajon a múltam hézagait töltöm fel ezekkel, vagy a jövőm próbálom építeni? Jelen vagyok, vagyunk ezekben a beszélgetésekben, de mi lehet a motivációm? Miért keresik velem ezeket a kapcsolódásokat és mi változott bennem, hogy én is nyitott lettem erre. Ahogy jönnek-mennek az emberek a napjaimban, elkezdtem érezni, hogy valami hiányzik.

Korábban mindig én beszéltem. Ontottam magamból a szavakat. Mit csináltam, mit értem el, mit akarok csinálni… Ez hiányozna? A közönség? A rajongók? Vagy hogy nekem is legyen úgy valaki, ahogy én vagyok másoknak? Talán csak az irányt nem találom, vagy nem érzem jól, hogy merre tart ez a nagy áramlás köztem és a többiek közt. Vagy talán csak a régi reflexek kopogtatnak némi figyelemért, hogy irányítsam a dolgokat. Talán a kontroll az, ami hiányzik.

Az irányítás biztonsága fontosabb lenne, mint az áramlás szabadsága? Tudok irányítani. Tudom, hogy tudok. Manipulálni is. Elegendő tudásom, tapasztalatom, akaratom van hozzá. Ha irányítok, a világ olyan lesz, amilyenné tenni akarom.

De nekem mindig fontosabb volt a szabadságom - a döntési, a cselekvési, az egzisztenciális - mint a biztonságom. Vagy hát ezt mondtam mindig magamnak. De vissza a kapcsolódásokhoz. Mi köze ennek az egésznek ahhoz, ahogy ma jelen vagyok? Ebben a nagy áramlásban - ami köztem és a többiek közt van - most inkább adok, mint kapok. Ami a figyelmet, a támogatást illeti. Az áramlás most inkább kifele áramlás.

Biztonságos. Az lenne? Az. Hisz én döntöm el, mit és kinek adok, kivel beszélek. Szabályozom. Tehát, amiben most vagyok, az még mindig az általam teremtett, irányított világ, amit én szabályozok. Ezek a szabályok korlátoznak. Biztonságosak, de falakat emelnek, ami mögül nehéz a valóságot jól látni. Mindezt úgy, hogy az áramlás szabadsága mögé rejtem magam. Ezt mondom. Így tekintek rá, mert szabadnak akarom látni önmagam.

De mitől leszek szabad, mitől és hogyan engedhetem el a kontrollt?

Talán a befogadás már szabadabb mint az adás? Hisz nem tudom, mit fogok kapni. De a befogadás is ellenőrizhető. Hisz szabályozni tudom, kitől mit fogadok be. Hisz nem engedhetek be bármit… Nem? Hol van a határ a biztonság és a szabadság közt? Meddig terjedhet a biztonságos szabadság, értelmezhető-e a biztonság nélküli szabadság? Tudunk-e ilyen közegben lenni? Tudok-e? Azaz, képes lennék úgy jelen lenni másnak, ahogy mások vannak nekem? Akarom ezt? Ha akarnám, már lenne valaki?

Hol van a határ abban, mikor kell cselekedni és aktívan formálni a világot, a világom, amiben vagyok és abban mikor kell hagyni megtörténni a dolgokat, rábízni magamat az életre. Ahogy a magzat rábízza önmagát az anyára, akiben növekszik, fejlődik.

Vajon az életben azért történtek meg velem azok a dolgok, amik megtörténtek, mert az vagyok aki, vagy azért vagyok az, aki, mert megtörténtek velem ezek a dolgok. Az élet ok-okozati láncolatában mi a logikai sorrend?

Az elmúlt egy-két évem erősen az adniról szól. Természetesen kapok is, de talán nyitottabbak bennem a kifelé menő csatornáim. Másokkal foglalkozom, mert így talán majd a történeteikben megtalálom azt az ösvényt, amin majd menni szeretnék. Talán. De talán nem, nem találok semmit. Talán az a dolgom, hogy csináljak egyet saját magamnak. Egy saját utat. Valahova. De hova? Talán ma csak ez hiányzik.

Az irány, hogy merre tartson ez a nagy áramlás. Az áramlás, ami köztünk van. De ez igaz? Köztünk van? Nem lehet, hogy ez tévedés? Talán azt kellene megértenem, azt lenne jó hinnem, hogy az életemben én magam vagyok az áramlás, magam mozgatom a dolgokat, amiket az élet viharai, vagy a csendes szellői elém hoznak. Embereket, lehetőségeket.

Mert ha mi vagyunk az áramlás, akkor megértjük, hogy ennek az egész szabadság kontra biztonság kérdésnek semmi értelme, mert eggyé válik a szabadság és a biztonság fogalma. Szép csendben.

És ebben a csendben nem hallatszik semmi.

Csendélet

A selfie egy önfotó, vagyis olyan kép, amit készítője önmagáról készít. Egy kép, amit önmagunkról készítünk. De ez a kép nem csak egy kamerával készült digitális lenyomat lehet, létezik egy selfie önmagunkban is. Egy olyan kép, ami nem csak az instan, vagy a facebookon jelenik meg, hanem az életünk minden szegmensében. Minden beszélgetésben, minden döntésben, a tárgyainkban, a járásunkban. A szavainkban. De mi ez a kép, mik azok a filterek, amik kiélesítik, elkenik, kiszínezik az életünk minden aprócska kis pixelét?

Azt hiszem ez a kérdés gyerekkorom óta foglalkoztat. Nem, egyáltalán nem emlékszem a gyerekkori válaszaimra: talán tűzoltó, vagy katona, vagy vadakat terelő juhász... vagy csak simán az álmodozó kis Balázs. De arra sem emlékszem, hogy fiatal felnőttként mit válaszolhattam, és igazából még ma is csak keresem a választ.

De hol, hol keressem, hol kerestem? Egyáltalán, hol kereshetem erre a faék egyszerű kérdésre a válaszom? Valahogy mindig oda lyukadok ki, hogy a cselekedeteim adják a legtöbb esetben a tiszta választ. Tehát korábban mit is csináltam azért, hogy választ kapjak a kérdésre? Mert talán, ha én magam nem találom a választ, megpróbálhatom mások viszonyrendszerében felépíteni az önmagamról alkotott képet. Mindig szerettem versenyezni, valahogy mindig megvolt bennem a másokkal való összehasonlítás. Talán azért, mert ebben nőttem fel, ilyen volt a közegem, vagy csak erre voltam kihegyezve, nem tudom.

Azt hiszem, mindannyian tudjuk, kik vagyunk igazából, csak valahogy az évek során próbálunk olyanokká lenni, amiről azt gondoljuk, hogy az lesz az, ami a leginkább meg tud felelni annak, amit a számunkra fontos emberek látni szeretnének. Szeretnénk megfelelni, hogy szeressenek, hogy valakihez, valakikhez, valahova tartozhassunk. Hogy ne legyünk egyedül. Olyan nagy ez a világ és egyedül olyan kevésnek, elveszettnek érezhetjük magunkat. Szóval, bennünk van, kik vagyunk, de a túlélési stratégiánk részeként próbálunk olyanok lenni, amiről azt gondoljuk, hogy az sikeresebb lesz az életben, mint az, akik valójában vagyunk. Ennek érdekében cselekszünk, akkor is, ha ez nem tudatos.

Próbáltam átgondolni, mik is voltak azok a dolgok, amiket azért tettem, hogy jobb színben tűnjek fel az évek során. Talán, ha megértem, mi, ki akartam lenni, megértem azt is, ki vagyok valójában. Mi volt az, amiben ma azt vélem felfedezni, hogy azért tettem, hogy megmutassam, érek valamit és mindezt azért, hogy kapcsolódhassak, hogy azt érezzem, fontos vagyok. Mert minél fontosabb vagyok, annál jobban kapcsolódok, annál jobban akarnak hozzám kapcsolódni. De mitől leszek fontos, minek kell lennem, mivé kell válnom?

Vagyon, státusz, tárgyak. Fontosak? Igen, fontosak tudnak lenni. Nem kell spiriskedni, anyagias világban élünk. Emlékszem a vállalkozói létem beindulása környékén szerettem volna egy nagy autót. Nagyot, feketét, világos bőr üléssel. Hogy jól látszódjon, megtehetem. Megengedhetem magamnak. Mert ha megengedhetem magamnak, akkor van rá pénzem, ha van rá pénzem, akkor valamit jól csinálok. Ha valamit jól csinálok, akkor érdemes velem csináltatni azt, amit szeretnél. Sokan a külsőségek alapján határoznak meg minket. Az autód, a házad, a nyaralási célpontjaid, a címkék a ruhádon – ezek mind jelei annak, hogy mennyi erőforrással rendelkezel. De vajon valóban te magad az vagy, amid van?

Ha a vagyonunk vagy anyagi sikereink alapján határozzuk meg magunkat, akkor személyes értékünket is azokhoz mérjük. És ezeknek a dolgoknak nem az értékét ismerjük, sokkal inkább az árát. Attól lenne magasabb az értékem, hogy magasabb a dolgaim ára? Valóban egy luxusautó, egy tengerparti ház vagy egy megfizethetetlen árú óra határoz meg engem? Ha igen, milyen érzés, amikor a másiknak több, jobb, drágább van?

Sok ismerősömnek volt nagyobb, márkásabb, feketébb, csillogóbb cucca. Úgy éreztem, ez így nem lesz oké. Ez nem jó irány ahhoz, hogy megmutathassam, én vagyok a király. A drága cuccokkhoz elegendő az, ha van pénzed. A pénz bárhonnan jöhet, nem csak a jó munkából és senki nem kérdezi, honnan van, ha van. Akkor mi más emelhet ki? Mi fog engem meghatározni, mitől leszek egyedi? A teljesítménytől és az eredményeimtől! Az elért sikerek – mint pl. mennyi idő alatt teljesíted a Kinizsi 100-at, vagy a GR20-at Korzikán, vagy hogy megcsináltad-e az Ironmant, lefutod-e a maratont – majd megmutatják. Az objektív. Nincs korrupció, haverkodás, mutyizás, mindegy ki az apád, vagy hogy milyen pártra szavazol.

Teljesíteni kell! Hát futottam, tekertem, gyalogoltam, kondiztam. De nem tudtam eleget, nem volt arra időm, hogy a fiatalságomban a sportból kispórolt éveket pótoljam. Az elején jól teljesítettem, lefogytam, látványosan fejlődtem, de nem ment több... sportolói szemmel az eredményeim nem voltak értékelhetők...

Sportolói szemmel nem, de átlagemberként igen. Jöttek az elismerő kommentek, véletlen találkozásoknál 1-1 elejtett mondat, hogy miattam kezdett el ezt, vagy azt csinálni az illető. Hírnév. Ez az! Ez kell. Hát nem az a fontos, hogy azt mondják: Balázs, te vagy a király! A vagyon, a teljesítmény nem ezt a célt szolgálja? Nem ez lenne a végső válasz a kérdésre? Mindegy, hogy van, vagy nincs, mindegy, hogy megcsináltad, vagy nem... a lényeg az, hogy a számodra fontos emberek, ezt hogyan ítélik meg. És hogyan lehetne meggyőzni őket erről? Hát úgy, hogy olyanok mondják, akik számukra is hitelesek. EZ AZ! Akkor jöjjenek az elismerések, a díjak. Nemzetközi versenyek kellenek, nemzetközi újságcikkek. És jöttek. Amerikai Forbes cikk, angol szakmai verseny, amerikai szakmai verseny, ázsiai újságcikk. Mintha öntötték volna rám a díjesőt és az elismeréseket. Élveztem, habzsoltam a facebook és linkedin posztokra özönlő reakciókat, kommenteket. Egyre többen jelöltek be ismerősnek, olyanok is, akiket az életemben nem láttam.

A siker egy mágnes. Bevonz mindenkit. És ha fontos ismerőseim vannak, biztosan én is az vagyok. Jönnek a sikeresek, mert mi, sikeresek összetartunk, hisz egy körhöz tartozunk, megjártuk a hadak útját. Jönnek a tanulni vágyók, jönnek a támogatók, jönnek, akik veled együtt tolnák a szekered, jönnek a potyautasok, a nézelődők... és jönnek azok is, akik lehetőséget látnak benned. Lehetőséget arra, hogy eljussanak oda, ahol te tartasz. Addig jönnek, amíg azt gondolják rólad, hogy olyan sikeres vagy, ami miatt olyan dolgokat birtokolsz, ami nekik is hasznos lehet abban, hogy olyan dolgokat csináljanak meg könnyebben, ami miatt majd nekik is olyan barátaik lesznek, akiket melléd képzelnek. Lubickolunk a sikerben, a bőség tengerében.

Ahogy ültem és nézegettem a lelki instámat, az agyonfilterezett énképeimet, valahogy üresnek és személytelennek éreztem magam. A profilom olyan volt, mintha a „sikeres vállalkozó” 2019-es modellévét vettem volna meg, a hozzám hasonló feltörekvő menedzserzakós arcokkal együtt, akikkel egyformára operáltattuk volna az életünket, pontosan követve a közép-európai macho kézikönyv utasításait. Egyformára gyúrtuk az arcunkat, egyformaautós, műmagabiztos, pushup arcú sikerember lettem.

Ez. Sikerült? Sikerült. Pipa. Megvan. Ez okés volt? Nem. Valahogy továbbra sem működtek a dolgok. A haverjaim lehülyéztek az autóm miatt, mert vehettem volna egy rendeset is, nem csak ezt a bumburnyákoknak valót. Egyébként is, miért nem veszel egy rendes órát magadnak? Hol nyaralsz? Neee mááár, oda csak a nyuggerek mennek. Egyébként is milyen szar nekem, nem találom a helyem. Azért adtam el a cégem, mert már nem hittem benne, biztos már kezdett tönkre menni, azért menekültem ki belőle. Mázlim volt. Nekem könnyű volt.

Mindent megtettem azért, hogy az lehessek, akiről azt gondoltam, fontos lesz a többieknek. Fontos, mert megvan az, ami nekik is megvan, vagy amire vágynak. Fontos, mert olyan eredményeim vannak, amiket kevesek tudnak magukénak. Fontos, mert majd ezek alapján azt mondják, gondolják és velem is megosztják: tisztelnek, elismernek.

Alfa+, aki kiemelkedik, aki hatással van, akinek nem kell semmit sem mondania, akkor is tudják, ő a király. Tisztelik. De mi van, ha mindezt elveszik tőlem, ha elveszítem? Vagy csak rájövök, ez az egész egy baromság! Egy illúzió. Megvan, de mégsincs. Mint a Mátyás királyos mesében az eszes lány, aki hozott is ajándékot, meg nem is. Évek mentek ebbe bele. Évekig dolgoztam, küzdöttem, időnként nélkülöztem, hogy mindez meglegyen. Megvan, de mégsincs.

Lecsupaszítva. Kocsikulcs, beosztás, Forbes cikk nélkül. Milyen vagyok lemeztelenítve? Meg merem ezt mutatni? Ki mernék tenni egy ilyen selfiet magamról? Még az algoritmus is letíltana azonnal. Szóval fontos a vagyon? Az. Fontosak az eredmények? Igen. Számít, mit mondanak rólam? Persze. Fontosak az ismerősök? Természetesen. Akkor mire ez az egész lamentálás? Miről filozofálgatok magamban?

Valahogy mindig oda lyukadok ki, hogy a cselekedeteim adják a legtöbb esetben a tiszta választ. Amit teszek. És mi a tettem mögötti motiváció? Azt hiszem, az érett meg bennem, hogy nem azért vagyok valaki, mert ezek – vagyon, eredmények, elismerés, fontos ismerősök - megvannak. A cselekedeteim nem arról szólnak, hogy ezekből több és több legyen, hogy igazoljam, ki vagyok. Nem a létezésem jelentőségének bizonyításán dolgozom.

Azt hiszem az érett meg bennem, hogy az ok-okozat fordított. Ezek azért vannak, mert az vagyok, aki vagyok. És azon dolgozom, hogy minél inkább az tudjak lenni. Az, aki vagyok. Ezért fürkészem magam és ezért fejtegetem le magamról azokat a dolgokat, amiket rám pakolt az élet, az emberek, akik fontosak voltak. Hogy tisztán láthassam a lelki selfiem.

Az önképem. Filterek és retush nélkül.

Selfie

Itt ülök a gép előtt, előttem egy halom gondolat, amikről szeretnék írni. Aktívan gyűjtöm őket – séta közben, lefekvés előtt, edzés alatt... bármikor, amikor előpattan egy gondolat, ami megtetszik, felírom. Felírom a témát és azt a pár sort, ami akkor az eszembe jut. Csupa jó gondolat, ami arra vár, hogy kiteljesedjen, szavakba bújva egy történetté alakuljon, hogy azután olvasóról-olvasóra kezdjen el élni, növekedni, erősödni, keresve azt a táptalajt, ahol gyökeret ereszthet és ahol új gondolatokkal társulva elméletekké, majd ideológiákká növekedve önálló életet élhet a halhatatlanná válás reményével.

Itt ülök a gép előtt és ezek a reménykedő gondolatok csendben vannak és várnak. Senki nem akar ma bátran előre lépni a jegyzetfüzetből, hogy elkezdje ezt az utat. Miért? Félnek? Elfáradtak? Befele fordulva önmaguk értelmét keresik? Vagy csak egy vezetőre várnak, egy olyan vezérgondolatra, aki utat mutat nekik, irányba rendezi őket, hogy ne nekik kelljen kitalálni a következő lépést? Egy vezérgondolatra, aki hitet önt beléjük, hogy nem lesz hiábavaló a küzdelem a többi gondolattal az emberről-emberre haladás közben?

Olyanok lennének a gondolataink, mint mi, emberek? Lehet, hogy létezik egy másik világ, ahol a gondolatok jegyzetfüzetében emberi nevek vannak felsorolva egy-egy rövid kis szóláncolatban kifejtett életút tervvel? Melyik gondolat fejében született meg Arisztotelész, Descartes, vagy Freud? És ők hogyan nőttek fel, erősödtek meg és terjedtek a gondolatok birodalmában, hogyan állt össze körülöttük egyre több kis gondolat, hogy aztán Descartes leírja:

Akkor lennék, ha vannak gondolataim? De mit jelent gondolkodni? Talán csak teret adunk ennek a másik életformának? Mi lennénk a gondolatok élettere? Petricsészék, inkubátorok, vagy természetes táptalaj? Ezért születnénk, hogy nekik legyen hol létezniük? És azért vagyunk egyre többen, mert a sokasodó gondolatok nagyobb és nagyobb életteret követelnek maguknak. És ebben a rohamos növekedésben úgy romlik az emberek minősége, ahogy a sorozatgyártott eszközeinkké.

Boldogok a lelki szegények! És mindeközben a gondolataink pont olyan türelmetlenek és kirekesztők lesznek, mint mi magunk vagyunk. Már nem tűri meg egyik gondolat a másikat, idegesen dudálnak egymásra a gondolatsztrádának használt interneten, influencer gondolatok posztolják az emberek képét egymásnak, hogy épp hol jártak, kinek a fejében nyaraltak, vagy piáltak, vagy telegraffitizték valaki álmát valami baromsággal.

Szóval itt ülök a gép előtt, előttem egy halom gondolat, amikről szeretnék írni. A tegnap esti beszélgetésről, amiben a fiammal dumáltunk a terveiről, hogyan szeretné felépíteni az életét, arról, hogy mik az erősségei, miben van épp elakadása és hogy ezzel hogyan küzdene meg. Arról, milyen jó érzés ilyenkor apaként jelen lenni és hogy mit is jelent nekem ilyenkor apaként jelen lenni. Vagy ott van az a kérdés, hogy hogyan álljak neki a vállalkozásomnak, mire vágyom, mit keresek az új cégben, hogyan érhetem el...

Meg se moccannak. Csak nézem őket, de nem történik semmi. Nem jönnek, nem mennek. Csak ez a filozófiai baromság táborozik bennem. De lássuk be, ez is egy gondolat. Mit akar tőlem ez a gondolat, miben segíti ez majd a döntéseimet, hogyan változtatja meg a cselekedeteimet, hogyan hat rám? Biztos vagyok abban, hogy akar tőlem valamit, hisz itt dolgozik bennem egy bő órája. És korábban is jelen volt egy-egy séta alatt, egy-egy beszélgetésben. De akkor épp, hogy csak megmutatta magát. Jött, ment. De most csak ő van itt, szóval van tere, ideje tisztán hatni rám. Mi van akkor, ha ez a gondolat az igazság?

Mi van, ha az a valóság, hogy a gondolataink tényleg léteznek? Vannak és nem kellünk nekik, tőlünk függetlenül léteznek? Mit tehetek én, hogyan formálhatom olyanná önmagam, hogy olyan gondolatok lakjanak bennem, melyek képesek és akarnak többek, jobbak, nagyobbak lenni. Milyennek kell lennem ahhoz, hogy olyan gondolatok látogassanak meg, melyek abba az irányba változtatnak, hogy a többi, hozzájuk hasonló gondolat is ide akarjon jönni?

Ha azt feltételezem, hogy a gondolataink erőteljesen meghatározzák azt, hogy mi milyenek vagyunk, azaz inkább azt, hogy hogyan cselekszünk, hogyan éljük meg a mindennapjainkat, hogyan látunk dolgokat, akkor azt feltételezem, hogy a hatásuk alapján érdemes őket csoportosítanom. Melyek azok a gondolatok, melyek hatására kíváncsiak, nyitottak, bátrak és lelkesek leszünk?

A nyitott kérdések biztosan nyitottak. Hisz ez a nevük. Próbálok akkor sok kérdést bevonzani, amikor pedig megérkezik egy kérdés, egy olyan kérdés, ami tetszik, akkor elkezdek vele foglalkozni. Mindenki szereti a figyelmet, a figyelem energiát ad, fontosnak, érdekesnek, szépnek, izgalmasnak érezheted magad, ha figyelnek rád. Hát figyelek a kérdéseimre.

Melyek azok, melyekben van hit és szenvedély. Talán a cselekvésről szóló gondolatok. Hisz a cselekvésben van tenni akarás, döntés, energia, mozgás. Nyitottnak lenni, tenni, cselekedni, mozgásban lenni az ismeretlen fele. Az ismeretlen bármit hozhat. Olyat is, amiről azt sem tudod, mi az.

És talán a gondolatok is szeretnek felfedezni új tereket. Megnézni, hol milyen az élet. És talán szeretik azokat a helyeket, amik abban segítenek nekik, hogy új helyekre jussanak. Nem szeretik, ha be vannak zárva, ha el vannak dugva.

Nem szabad a gondolatokat elzárni. Hisz, ha a gondolatok nem mi vagyunk, a gondolatok nem a mi tulajdonunk, ha azok hozzánk is csak úgy jönnek, nem az a legjobb dolog, ha engedjük őket továbbmenni? Miközben picivel mások, többek lettek, picit olyanok, mint mi magunk vagyunk. És ahogy ezek a picit belőlünk is épülő gondolatok átmennek máshoz, majd onnan vissza hozzánk és így tovább, mindig picit újat, többet, mást kapunk, majd adunk. És ezzel mi is áramlásba kerülünk.

És nem csak azt érzed, hogy élsz, de érzed, hogy hasznos vagy. Hasznos akkor is, ha csak áramoltatsz, és hasznos akkor is, ha te magad vagy az áramlás. Nekem mindegy, hogy az alanya vagyok-e a saját világom formálásának, vagy csak eszköze egy olyan világnak, mely formálódik.

Szeretem azt az egyre jobban megnyíló teret, melyben egyre több ember mondja el, mit gondol a világról, melyben egyre több ember kérdezi meg, én mit gondolok a világról. Szeretem a kérdéseket. Szeretem őket még akkor is, amikor fájdalmas ajtókat nyitnak ki. Ajtókat, melyek mögött hol hideg kijelentések, hol fájdalmas, vagy haragos kiáltások vannak. Felszólítások, parancsok, elutasítások. Gondolatok, melyek néha parazitaként, néha dögevőként próbálják kiszívni belőlem az életet.

Az áramlásban ezek is jönnek, mennek. Nem többek, mint átutazók. De ha nem lenne áramlás, maradnának. Belém szorulva próbálnák kirágni magukat a lelkem eldugott zugaiból, kétségbeesve kapaszkodva egy kis figyelemért.

Ahogy épülnek bennem, vagy építenek bennem valamit, ahogy jönnek és mennek.

tt ülök a gép előtt, előttem egy halom gondolat, amikről szeretnék írni. Aktívan gyűjtöm őket – séta közben, lefekvés előtt, edzés alatt... bármikor, amikor előpattan egy gondolat, ami megtetszik, felírom. Felírom a témát és azt a pár sort, ami akkor az eszembe jut. Csupa jó gondolat, ami arra vár, hogy kiteljesedjen, szavakba bújva egy történetté alakuljon, hogy azután olvasóról-olvasóra kezdjen el élni, növekedni, erősödni, keresve azt a táptalajt, ahol gyökeret ereszthet és ahol új gondolatokkal társulva elméletekké, majd ideológiákká növekedve önálló életet élhet a halhatatlanná válás reményével.

Gondolatébresztő

Látom, ahogy a rendszer újratermeli a feszültséget. Újra és újra. Látom, mert benne vagyok. Látom, mert nem én csinálom, csak ott vagyok. Ha én csinálnám, nem látnám. Vagy csak sokkal nehezebben. Ha én csinálnám, akkor inkább azt gondolnám, ez a hülye nem érti. Látom, ahogy termelődik a feszültség és szép lassan halad abba az irányba, hogy valaki valakin le kell hogy vezesse.

Olyan ez, mint amikor örvénybe kerülsz úszáskor. Flowban vagy, csinálod az üzleted, elrendezted a dolgaidat, tudsz az alkotásra, a folyamatra, a céljaidra koncentrálni. Süt a nap, hűsít a víz. De a semmiből ott lesz előtted az örvény a vízben. Nem kérted, nem hívtad, nem csináltál semmit, hogy ott legyen. De ott van. Az öröm forrásából egy pillanat alatt halálos, fojtogató közeg lesz.

Egyszer voltam ilyen szituban. Vízben. Feszkóban sokszor. Fogalmam sem volt, mi legyen. Akivel voltam, azt mondta: maradj nyugodt! Ha nem pánikolsz, megőrzöd az energiádat, akkor képes leszel tudatos döntéseket hozni. Mekkora mondat :) értem én, de hogyan legyek nyugodt, ha örvény van előttem? Hogyan legyek nyugodt, amikor látom, ahogy nő a feszültség, látom, ahogy élesednek az ellentétek.

Figyelek, mert lehet, hogy tévedek. Mi van, ha tényleg az a szitu, amit a másik gondol. Neki van igaza, a másik a hülye. Én vagyok a hülye? Nem, nem én, én nem vagyok benne a feszkóban. Még nem. És ha még én is lennék a hülye, ez most nem rólam szól. Szerintem nem. Még. De hamarosan szólhat, mert ott vagyok. Benne vagyok. Nyakig. Az örvény kezd lefele húzni engem is. Ússzak felfele? Hisz lefele húz, ellen kellene tartanom. Kellene? Az örvények lefelé húznak, ezek már csak ilyenek. Valószínűleg az örvény erősebb, nagyobb a víz tömege, mint gondolnád. Nem megyek szembe a feszkóval, ebben a helyzetben ez csak kifáraszt és növeli az ellenállást. Az enyémet is és a rendszerét is. Ha kifáradok, könnyen jöhet a pánik. Ha pánikba esek, nem fogom látni a dolgokat tisztán. És akkor jön a csapkodás. Nem számít semmi, csak egy dolog.

De nem felfele. Nem megyek szembe a lehúzó erővel. Ki kell oldalaznom! Egyszerűbb, hatékonyabb, okosabb. Megnézem, mik azok a dolgok, amik benne vannak a feszkóban, de nem a fő téma. Mi lehet az, amire valójában épül a feszkó és nem az, amiről beszélünk. Ehhez távolról kell ránéznem a helyzetre. Látnom kell, merre érdemes mozogni, merre nincs több örvény. Hogyan áramlik a víz, merre próbálkozzak és merre ne. Ehhez idő kell, nyugalom. Megpróbálok nem benne lenni a fő sodorban és talán így kevésbé fáradok ki, tovább maradok nyugodt és talán meglátok valami kapaszkodót.

Egy gondolat, amiben megkapaszkodhatok. Ez lehet bármi, bármi, ami segít nem sodródni. Megpróbálok a víz felszínén maradni. A víz alatt limitáltak a lehetőségek. Gyorsan jön a pánik, gyorsan fogy a levegő. Ha kijutottam az örvény közepéből, majd próbálok a víz felszínén maradni és talán a part felé úszni. Mi van, ha nem megy? Van még egy lehetőség.

Állítólag, ha nem kapálódzok, az örvény magától kidob. A rendszer nem tud mit kezdeni azzal, ha nem állsz ellen. Hogyan lehet azzal vitatkozni, aki nem vitatkozik? Persze, ez csak azért kell, hogy ne erőlködj tehetetlenül miközben már azt sem veszed észre, az iszapban van a fejed. Hagyd, hogy az örvény dobáljon, nem áldozat vagy, te döntöttél így. Ki tudsz tartani? Kivárni, mi lesz a vége? Az örvények általában csak rövid ideig tartanak. Általában. Elvileg, ha sikerül nyugodtnak maradni és megfelelően reagálni, hamarosan biztonságosan kijutsz belőle. Elvileg. Nehéz ebben hinni miközben... 

Mennyi ilyen helyzet van az életünkben, mennyi olyan helyzet, amiben veszélyeztetve érezzük magunkat. Élni akarunk. Túlélni. Ez a létezésünk alapja. Belénk van égetve ez az ösztön. És ha valaki, vagy valami olyan, vagy úgy tesz, mint aki ezt veszélyezteti, meg akarunk küzdeni vele. Meg kell küzdenünk vele.

Valahogy. Amikor közelről láttam örvényt a vízben, megijedtem. A “maradj nyugodt” mondatra az örvény 10x nagyobb lett, sötét és halálos. Pedig az ott, ott akkor, nem is egy örvény volt, csak valami víz felszíni dolog, talán egy hal vagánykodott a haverjainak. De elhittem, hogy örvény. Talán egy pillanatra bele is fulladtam.

Tele a víz örvényekkel. Tele a víz úszókkal. Mi ez, egy verseny? Én miért vagyok itt? Már nem csapkodok, nem pánikolok. Figyelek. Próbálok rájönni, hogy ez csak valami felszíni dolog, vagy ott a mélyben már erősödik a sodrás, hogy beszippantson… 

És ha beszippant, majd próbálok nyugodt maradni és eldönteni, ússzak, vagy sodródjak.

Széljegyzet a Szorongok című íráshoz
2024.06.09.

2024. VENDLER BALÁZS

Minden jog fenntartva.

Széljegyzet a Szorongok című íráshoz2024.06.09.

2024. VENDLER BALÁZS

Minden jog fenntartva.

Széljegyzet a Szorongok című íráshoz
2024.06.09.