Hogyan lehet írni erről?

2024.10.19.

Mindig fájdalmas, amikor véget ér valami. Főleg, ha az egy ember élete. Hogy ez az élet része? Valóban, de akik érintettek, akik itt maradnak, akik elvesztettek valakit, azoknak ekkor egy óriási űr támad az életében. Azoknak a szerettük halála olyan része az életüknek, amit nem kértek, nem vágytak rá. Az itt maradottaknak a szerettük halála fájdalmasan nagy teher.

A napokban meghalt valaki.

Egy ismert ember. Valakinek a fia, valakinek a testvére, barátja, mentora. Egy ismert ember. És hirtelen tele lett a Facebook és a LinkedIn hírfolyamom olyan posztokkal, amin ez az ismert ember együtt van egy-egy fotón valakivel, történeteket olvasok róla, kivel mikor hol miről beszélgetett, mit csinált. Ahogy ezeket a posztokat olvasgattam valahogy egy rossz érzés fogott el.

Miről szólnak ezek a történetek?

Az elhunytról? Az ő emberi nagyságáról, hogy mit adott az emberiségnek? Hogy milyen volt, mit szeretett, kit szeretett, ki is volt ő? Hogy esetleg azok, akik nem ismerték, azok megtudhassanak olyan apróságokat róla, amit a könyvekből, felvételekről nem lehet megtudni. Hogy megismerhessék az embert is.

Vagy a hagyatékról? Arról, mit adott ő a világnak, mit kaptunk tőle, mitől lettünk többek, jobbak. Hogyan hatott ő ránk, a jelenünkre, a jövőnkre. És talán, ha megértjük, mit kaptunk, megértjük azt is, mit vesztettünk el.

Vagy a gyászolóról? Szeretne az író valamit tenni, adni, ha már arra nem volt befolyása, ami bekövetkezett. Vagy az írásunkkal megemeljük a halottat tiszteletünk, hálánk, köszönetünk, gyászunk jeleként?

Vagy csak simán rólunk szólnak ezek a posztok?

Hogy ez a pillanat egy olyan pillanat, amikor megmutathatjuk mindenkinek, milyen fontosak is voltunk az elhunyt ismert embernek. Hogy találkoztunk - ha csak egy közös selfie idejére is -, beszélgettünk, és mi elmondtuk neki hogy így, meg úgy. És ő figyelt, mert fontosak voltunk, vagyunk. És talán ezt el is ismerik a többiek a reakcióikkal nekünk. És akkor talán számunkra is biztosabb, hogy azok voltunk, vagyunk.

Nekem miről szólna?

Én mit tennék, ha nekem is lenne vele közös fotóm, közös történetem? Kiposztolnám? Én is büszkeséggel vegyített szomorúsággal mesélném el az internet népének, hogy elment? Nem tudom, nem vagyok ilyen helyzetben, vagy nem emlékszem, hogy valaha lettem volna ilyenben. Nem tudom, mit éreznék, hogyan látnám a pillanatot és persze azt sem, hogyan ítélné meg azt az, aki olvassa.

Azon is gondolkodtam, hogy ha a szomszéd bácsi halna meg, akit oly sokra tartok, azt kiposztolnám-e? Ha egy közeli rokonom meghalna, azt kiposztolnám-e? Meg akarnám-e osztani a közösséggel, hogy mi történt. És ha megosztanám, mit is várnék el ettől? És ha ezt nem osztanám meg, de az ismert ember halálát igen, az mit is árulna el minderről, rólam?

Azt szeretném vajon, hogy együttérzőek legyenek az emberek? Hogy ne legyek egyedül a fájdalmamban? Vagy csak szeretném kibeszélni magamból a fájdalmam, hogy könnyebb legyen feldolgozni azt a traumát, amit ott, akkor lehet hogy nem is fogok fel? Vagy csak szeretném felhívni magamra a figyelmet, hogy érezzem, figyelnek rám?

Ha megosztok nyilvánosan valamit a közösségi médiában, az valahogy olyan, mintha kirakatba tenném az életem azon részét. Szabad-e a halált, vagy a gyászt kirakatba tenni? Fontos-e, hogy sosem látott digitális követőink a részvétüknek hangot adjanak? Vagy csak szeretnénk leegyszerűsíteni azt, hogyan tájékoztassuk ismerőseinket? Már itt is az egyszerűbb, gyorsabb utat keresnénk?

Szabad, persze, hogy szabad!

Semmi sem tiltja, hogy írj róla egy posztot. Azt csinálsz, amit akarsz. Eközben azon gondolkodom, mit is adhat az a számomra, hogy olvashatok arról, ki mit érez, hogyan látja az elhunytat, hogyan viszonyul hozzá. Azt hiszem, ha az elhunytról, a hagyatékról, vagy a gyászról szól egy-egy poszt, akkor gazdagít az ilyen írás, segít megismernem az embert és talán segít megismernem a gyász árnyalatait is.

Nem nagyon beszélünk a halálról, zárt szobákban, szakemberek mellett halunk meg. Ahogy a születés, úgy a halál sem igazán része már az otthonunknak. Én nem tudom, milyen a halál. Nem tudom milyen a szeretted kezét fogni, amikor elmegy. Nem tudom, hogyan lehet erre felkészülni. És nem tudom, hogy ezt kirakatba akarnám-e tenni.

Nekem nem a kirakat a megfelelő hely arra, hogy a halállal kapcsolatos élményeimet, tapasztalataimat megosszam, vagy másokét megismerjem. A kirakat eltárgyiasít, elmarketingesíti az egyik legtragikusabb életeseményt. A hét autója, a nap csaja és a motivációs üzenetek közt nincs jó helye a gyásznak, sem valaki halálának. A halálról, a gyászról beszélni kell, beszélgetni. És persze hogy lehet írni is róla, tisztelettel, szeretettel, méltósággal. Érzelmekkel. Hogy hol? Hol is van ennek jó helye? Nem tudom.

És talán ez csak kulturális kérdés. Lehet, hogy nem erre vagyok szocializálva. Sosem beszélgettem a halálról. Amikor egy nagyon közeli szerettem meghalt, évekig nem beszéltem róla. Nem tudtam. Nem tudtam, mit kezdjek a hiányával, önmagammal.

Nem tudtam, hogy hogyan is oszthatnám meg ezt másokkal.

Ma sem tudom, hogy hogyan lehet ezt megosztani másokkal. Hogyan lehet jól megosztani másokkal.