FELTÖLT, LESZÍV

2024.07.04.

Reggel az erdőben sétáltam a kutyámmal, Ottóval. Elhagytunk már két labdát, így ma egy karikát hoztam neki játszani. Nagyon béna voltam, teljesen máshogy kell dobni, mint egy botot, vagy egy labdát. A bénaságomban azt az izét hol kidobtam oldalra, hol magam elé ejtettem. Ahogy el lehet szúrni, úgy el is szúrtam a dobálgatást. Miközben önmagam szerencsétlenségén rágódtam, azt néztem, Ottó mennyire vidám. Rohant előre, majd vissza, hozta a karikát és már rohant is tovább. Mosolygott. Már lassan egy órája, pedig még így, reggel fél 6 körül is meleg volt már, még az erdőben is. Nem hoztam vizet. Lógott a nyelve, de ő csak rohant és hálás volt, csóválta a farkát, csillogtak a szemei.

Boldog lenne?

Még így is? A béna dobások, a meleg, a szomjúság, a por ellenére is? Hogyan csinálja? Hogyan tud ő mindezek ellenére boldog lenni? Milyen régóta foglalkoztat minket embereket az, hogy hogyan lehetünk boldogak. Irodalmi művek százai fejtegetik a kérdést, filozófusok írnak róla doktori értekezéseket, pszichológusok magyarázzák ennek a lelki hátterét, életvezetési motivációs tréningek akciós ajánlatai adnak instant megoldási ígéreteket.

Ottó egyiket sem látta, olvasta. Én sem tanítottam meg neki ezzel kapcsolatban semmit. Megtanítottam ülni, feküdni, menetelni, helyben maradni, de boldognak lenni nem. Akkor honnan tudja, hogyan kell? És mi miért nem tudjuk, ha az evolúcióban lényegesen előrébb járunk? Lehet, hogy ez nem jelent evolúciós előnyt? Lehet, hogy az, amit oly sokan az élet céljának tartanak, a boldogság megszerzése olyan dolog, amit a fejlődés során elveszítünk, mert evolúciós elvek alapján hátrányos? Ha boldogok lennénk, elveszítenénk a motivációnk a fejlődésre? Nem akarnánk új elméleteket, technikákat, eszközöket fejleszteni arra, hogy elérjük ezt az olyannyira vágyott célt? A boldogságot?

Ottó boldog.

És úgy látom, fejlődik is. Mit tud akkor, hogy neki megy és nekünk nem? Pedig időnként annyira butácska tud lenni. Ott van előtte a labdája és nem találja. Szagolgat, forog, rohangál és nem látja. Hogyan lehet ő és a fajtája nyomkereső, ha az előtte lévő pirosan rikító gumilabdát sem találja meg?! És ez zavarja vajon őt? Nos, amikor megtalálja, gyermeki örömmel ugrálva hozza nekem. Szóval, szerintem nem sokat gondolkodik ezen.

Csak úgy van.

És nekem mikor van ilyen? Mikor van az, hogy nem gondolkodom, hanem csak úgy vagyok és élvezem? Pl. szex közben. Akkor biztosan nem gondolkodom azon, mitől jó az, ami jó. Nem futnak le bennem az egyetemi tanulmányaim során megszerzett anatómiai, biokémiai ismereteim, hogy AHAAA, ettől olyan jó ez, mert most épp a neurotranszmittereim a…  szerintem ott vége is lenne a jónak. Tudunk olyat mi is, hogy valami csak úgy simán jó, fejtegetés nélkül is.

A gondolkodás venné el tőlünk a boldognak levés képességét? Vagy nehezen tudunk egyszerre boldognak lenni és ezen gondolkodni? Egyébként gondolkodsz-e azon, hogyan lehetsz boldog, ha épp boldog vagy? Nem hiszem. Akkor gondolkodunk rajta, amikor épp nem vagyunk azok és szeretnénk tudni, hogyan lehetnénk azok. Ha megértjük, tudjuk irányítani. Tenni érte. A megérteni akarás ott van a létezésünkben.

Szóval boldog szeretnék lenni. Ahhoz, hogy az lehessek, meg kellene értenem, hogy mi az a boldogság, ahhoz képest miben vagyok most és utána már csak azt kell kitalálnom, hogyan jutok el A-ból B-be.

De mi az a boldogság?

Olyan sok mindent olvastam, tanultam, hallottam róla. Talán valami olyasmi, amit az ókori görögök mondtak, hogy a boldogság a teljes életet, a jólétet és az erényes életet jelenti? Vagy talán a végső megszabadulás állapota, amely mentes a szenvedéstől és vágyaktól? Vagy a belső boldogság és isteni öröm állapota, amely a spirituális megvilágosodásból fakad? Vagy talán ez az amerikai álom, az anyagi jólét, a siker és a személyes szabadság összekapcsolása? Vagy boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa? Boldogok, a kik sírnak: mert ők megvígasztaltatnak?

Ottó boldog.

És szerintem nem gondolkodik azon, melyik kategória szerint az. Csak az. Talán azért, mert arra törekszik, hogy olyan dolgokat csináljon, amiket szeret és olyanokat ne, amiket nem szeret. És miközben olyanokat csinál, amiket nem szeret, nem magyarázza el magának, hogy miért jó, vagy miért lesz jó, ha azt csinálja, ami egyébként nem jó. Csak igyekszik nem csinálni. És nem gond, ha meleg van, amíg jól esik neki a játék, rohan a labda, a bot és a karika után is. Akkor is, ha csak 5 métert sikerült dobnom és akkor is, ha kidobtam a világból. De ha már nem akar, nem megy tovább. Lefekszik az ösvény szélén, rágcsálja a botot és vár. Persze, ha arról van szó, a kedvemért megteszi újra.

És akkor is boldog.

Ezt kellene nekünk is tenni? Lepucolni a tudás által megbonyolított boldogságkeresés csodamódszertanokat arra, hogy csak egy dologra figyeljünk? Arra, hogy mi a jó és mi a nem jó?

Mi a jó? Hát ami tölt, amitől felpezseg a tested akkor is, ha mocskos módon elfáradtál. És mi a rossz? Talán az, ami leszívja az életet belőled akkor is, amikor tele vagy pumpálva energiával. És hát nem ez lenne a normális? Hogy arra törekedjünk, hogy egyre több és több olyan szitu legyen az életünkben, ami tölt és egyre kevesebb, ami leszív. És tudom, tudom: az életben vannak helyzetek, amiket nem mi választunk, amit ránk rakott a sors, vagy valaki, akit sorsnak hívunk. Van, hogy szar, nehéz.

De a törekvés arra, hogy napról-napra több legyen az, ami tölt és kevesebb az, ami szív, már az önmagában megadhatja nekünk a boldogság érzését. Azt, hogy napról-napra jobb. Hogy haladunk önmagunk felé.

És ez a fejlődés.

És talán csak ennyit jelent a boldogság érzése, hogy időnként önmagunk közelében lehetünk