Megújulás
2025.04.03.
Egy erdei kis ház teraszán ültem és élveztem az ötödik x nyugalmát, távol a városok fényeitől, zajától, csendben, egy hegyvonulat ölelésében. Az erdő éledező energiái, a zsengén zöldellő környezet, a madarak friss csivitelése mind-mind hozzájárultak ahhoz a különleges hangulathoz, amit nem lehet átélni a civilizáció dzsungelében, akkor sem, ha a legtrendibb, legexkluzívabb helyre ülsz be.
Annyira közel volt itt az erdő, hogy szinte együtt ültünk az asztal mellett mindannyian, Kata, a fák, vagy épp a hajnalban a teraszon rohangáló róka. Szinte. De a fák biztosan. Ők karnyújtásnyira voltak csupán és teljesen jól látszódtak a teraszra belógó ágaikon az éledezésük, hogy épp csak kipattantak a rügyeik, hogy épp csak akkor bontogatták a leveleiket. Nem látszott még teljesen, mi lesz belőlük, még picit formátlanok voltak, érződött bennük a bizonytalan kezdet, hogy még nincs bennük erő, hogy épp csak most nyílnak meg annak a fogadására.
Ahogy néztem az erdőt, a fákat, megfogalmazódott bennem, hogy mennyire nem választják szét magukban az öregséget és a fiatalságot. Mennyire egyidejűek. Ugyanaz a törzs hordozza az elmúlt évek barázdáit a kemény kérgen, a múlt rétegeit, vagy a töréseket az ágakon és az új növekedést, a jövő ígéretét. Egyszerre van jelen a megerősödés és az újjászületés. Nincs köztük ellentmondás. Nincs ebben semmi fura, még számomra, a szemlélődő számára sem.
Ahogy a fákat néztem, önmagamon gondolkodtam: képes vagyok-e ezt a két dolgot egyszerre megélni, mi tudja ezt a kettősséget bennem is hordozni? Hogyan lehetek egy ezzel az érzéssel? Talán a gondolataim, az érzéseim, az írásaim lehetnek az én faleveleim. Ezek azok, amik most épp a duzzadó rügyeikből próbálnak kibújni, hogy – ahogy megerősödnek – tápláljanak engem, ha kell, árnyékot adjanak, vagy épp az eső elől menekülőknek egy kis menedéket.
És persze tudom, látom, hogy ezek a levelek is - a rügyükből épp kipattanók - megérnek, elsárgulnak, lehullanak, és majd apró részeikre esve ismét visszakerülnek a körforgásba… és majd akkor, a csupasz önmagamban ismét lesz időm elhalkulni, csendben megpihenni, és a következő tavasz megérkezésével mindezt újrakezdeni.
Most, itt a teraszon ülve valahogy olyan egyszerű mindez, olyan természetes, szép. Ahogy süt a nap, de még nem éget, ahogy a friss levegő finoman vibrál az új kezdet ígéretében, ahogy a bennem lévő gondolatok reménytől duzzadva feszegetik a kibontakozó rügyeiket. És persze, amikor tél van idebenn, amikor az üresség magánya szárítja ki a hétköznapjaim, amikor a termékeny gondolatok hiánya – vagy inkább a gondolatok terméketlensége – az, amit látok magamban, akkor ez kevésbé érződik ilyen szépnek. Télen csak a várakozás van. Az volt.
De hol a határ? Az elmúlás és a kezdet határa? Mikor kezdődik el a folyamat – annak a folyamata –, hogy rügybe boruljon az életem fája? Hogy élettel teli legyen, nem csak a sajátjával, hanem azokéval is, akik benne, mellette, alatta, körülötte találnak biztonságra, társaságra, nyugalomra? Egy új kezdetre. Talán már akkor, amikor az előző lombkorona elsárgul és lehull. Hisz az teremt helyet annak, aminek jönnie kell. Vagy hát, nem kell, kell nélkül is jön. Az élet utat talál magának.
Szóval már akkor elkezdődik minden. Az ürességben. Már akkor, amikor koronátlanul és csupaszul állok mindenki előtt. Pőrén, mint azok a gondolatok és érzések, akik a betűk girbe-gurba kuszaságában olyan tisztán önmagunk tudnak lenni, hogy visszaolvasva őket néha nem is értem, honnan jöhettek. Igen, talán már akkor úton van az új. Már akkor úton volt.
Talán már akkor alakult az új korona. Levelek ezrei formálják azzá, ami.
Élettelivé.
