Selfie

2024.09.07.

A selfie egy önfotó, vagyis olyan kép, amit készítője önmagáról készít. Egy kép, amit önmagunkról készítünk. De ez a kép nem csak egy kamerával készült digitális lenyomat lehet, létezik egy selfie önmagunkban is. Egy olyan kép, ami nem csak az instan, vagy a facebookon jelenik meg, hanem az életünk minden szegmensében. Minden beszélgetésben, minden döntésben, a tárgyainkban, a járásunkban. A szavainkban. De mi ez a kép, mik azok a filterek, amik kiélesítik, elkenik, kiszínezik az életünk minden aprócska kis pixelét?

Ki vagyok én?

Azt hiszem ez a kérdés gyerekkorom óta foglalkoztat. Nem, egyáltalán nem emlékszem a gyerekkori válaszaimra: talán tűzoltó, vagy katona, vagy vadakat terelő juhász... vagy csak simán az álmodozó kis Balázs. De arra sem emlékszem, hogy fiatal felnőttként mit válaszolhattam, és igazából még ma is csak keresem a választ.

Keresem.

De hol, hol keressem, hol kerestem? Egyáltalán, hol kereshetem erre a faék egyszerű kérdésre a válaszom? Valahogy mindig oda lyukadok ki, hogy a cselekedeteim adják a legtöbb esetben a tiszta választ. Tehát korábban mit is csináltam azért, hogy választ kapjak a kérdésre? Mert talán, ha én magam nem találom a választ, megpróbálhatom mások viszonyrendszerében felépíteni az önmagamról alkotott képet. Mindig szerettem versenyezni, valahogy mindig megvolt bennem a másokkal való összehasonlítás. Talán azért, mert ebben nőttem fel, ilyen volt a közegem, vagy csak erre voltam kihegyezve, nem tudom.

Azt hiszem, mindannyian tudjuk, kik vagyunk igazából, csak valahogy az évek során próbálunk olyanokká lenni, amiről azt gondoljuk, hogy az lesz az, ami a leginkább meg tud felelni annak, amit a számunkra fontos emberek látni szeretnének. Szeretnénk megfelelni, hogy szeressenek, hogy valakihez, valakikhez, valahova tartozhassunk. Hogy ne legyünk egyedül. Olyan nagy ez a világ és egyedül olyan kevésnek, elveszettnek érezhetjük magunkat. Szóval, bennünk van, kik vagyunk, de a túlélési stratégiánk részeként próbálunk olyanok lenni, amiről azt gondoljuk, hogy az sikeresebb lesz az életben, mint az, akik valójában vagyunk. Ennek érdekében cselekszünk, akkor is, ha ez nem tudatos.

Hogyan határozhatom meg önmagam?

Próbáltam átgondolni, mik is voltak azok a dolgok, amiket azért tettem, hogy jobb színben tűnjek fel az évek során. Talán, ha megértem, mi, ki akartam lenni, megértem azt is, ki vagyok valójában. Mi volt az, amiben ma azt vélem felfedezni, hogy azért tettem, hogy megmutassam, érek valamit és mindezt azért, hogy kapcsolódhassak, hogy azt érezzem, fontos vagyok. Mert minél fontosabb vagyok, annál jobban kapcsolódok, annál jobban akarnak hozzám kapcsolódni. De mitől leszek fontos, minek kell lennem, mivé kell válnom?

Az vagyok, amim van.

Vagyon, státusz, tárgyak. Fontosak? Igen, fontosak tudnak lenni. Nem kell spiriskedni, anyagias világban élünk. Emlékszem a vállalkozói létem beindulása környékén szerettem volna egy nagy autót. Nagyot, feketét, világos bőr üléssel. Hogy jól látszódjon, megtehetem. Megengedhetem magamnak. Mert ha megengedhetem magamnak, akkor van rá pénzem, ha van rá pénzem, akkor valamit jól csinálok. Ha valamit jól csinálok, akkor érdemes velem csináltatni azt, amit szeretnél. Sokan a külsőségek alapján határoznak meg minket. Az autód, a házad, a nyaralási célpontjaid, a címkék a ruhádon – ezek mind jelei annak, hogy mennyi erőforrással rendelkezel. De vajon valóban te magad az vagy, amid van?

Ha a vagyonunk vagy anyagi sikereink alapján határozzuk meg magunkat, akkor személyes értékünket is azokhoz mérjük. És ezeknek a dolgoknak nem az értékét ismerjük, sokkal inkább az árát. Attól lenne magasabb az értékem, hogy magasabb a dolgaim ára? Valóban egy luxusautó, egy tengerparti ház vagy egy megfizethetetlen árú óra határoz meg engem? Ha igen, milyen érzés, amikor a másiknak több, jobb, drágább van?

Az vagyok, amit elérek.

Sok ismerősömnek volt nagyobb, márkásabb, feketébb, csillogóbb cucca. Úgy éreztem, ez így nem lesz oké. Ez nem jó irány ahhoz, hogy megmutathassam, én vagyok a király. A drága cuccokkhoz elegendő az, ha van pénzed. A pénz bárhonnan jöhet, nem csak a jó munkából és senki nem kérdezi, honnan van, ha van. Akkor mi más emelhet ki? Mi fog engem meghatározni, mitől leszek egyedi? A teljesítménytől és az eredményeimtől! Az elért sikerek – mint pl. mennyi idő alatt teljesíted a Kinizsi 100-at, vagy a GR20-at Korzikán, vagy hogy megcsináltad-e az Ironmant, lefutod-e a maratont – majd megmutatják. Az objektív. Nincs korrupció, haverkodás, mutyizás, mindegy ki az apád, vagy hogy milyen pártra szavazol.

Teljesíteni kell! Hát futottam, tekertem, gyalogoltam, kondiztam. De nem tudtam eleget, nem volt arra időm, hogy a fiatalságomban a sportból kispórolt éveket pótoljam. Az elején jól teljesítettem, lefogytam, látványosan fejlődtem, de nem ment több... sportolói szemmel az eredményeim nem voltak értékelhetők...

Az vagyok, amit mások gondolnak rólam.

Sportolói szemmel nem, de átlagemberként igen. Jöttek az elismerő kommentek, véletlen találkozásoknál 1-1 elejtett mondat, hogy miattam kezdett el ezt, vagy azt csinálni az illető. Hírnév. Ez az! Ez kell. Hát nem az a fontos, hogy azt mondják: Balázs, te vagy a király! A vagyon, a teljesítmény nem ezt a célt szolgálja? Nem ez lenne a végső válasz a kérdésre? Mindegy, hogy van, vagy nincs, mindegy, hogy megcsináltad, vagy nem... a lényeg az, hogy a számodra fontos emberek, ezt hogyan ítélik meg. És hogyan lehetne meggyőzni őket erről? Hát úgy, hogy olyanok mondják, akik számukra is hitelesek. EZ AZ! Akkor jöjjenek az elismerések, a díjak. Nemzetközi versenyek kellenek, nemzetközi újságcikkek. És jöttek. Amerikai Forbes cikk, angol szakmai verseny, amerikai szakmai verseny, ázsiai újságcikk. Mintha öntötték volna rám a díjesőt és az elismeréseket. Élveztem, habzsoltam a facebook és linkedin posztokra özönlő reakciókat, kommenteket. Egyre többen jelöltek be ismerősnek, olyanok is, akiket az életemben nem láttam.

Az vagyok, akik az ismerőseim

A siker egy mágnes. Bevonz mindenkit. És ha fontos ismerőseim vannak, biztosan én is az vagyok. Jönnek a sikeresek, mert mi, sikeresek összetartunk, hisz egy körhöz tartozunk, megjártuk a hadak útját. Jönnek a tanulni vágyók, jönnek a támogatók, jönnek, akik veled együtt tolnák a szekered, jönnek a potyautasok, a nézelődők... és jönnek azok is, akik lehetőséget látnak benned. Lehetőséget arra, hogy eljussanak oda, ahol te tartasz. Addig jönnek, amíg azt gondolják rólad, hogy olyan sikeres vagy, ami miatt olyan dolgokat birtokolsz, ami nekik is hasznos lehet abban, hogy olyan dolgokat csináljanak meg könnyebben, ami miatt majd nekik is olyan barátaik lesznek, akiket melléd képzelnek. Lubickolunk a sikerben, a bőség tengerében.

Selfish

Ahogy ültem és nézegettem a lelki instámat, az agyonfilterezett énképeimet, valahogy üresnek és személytelennek éreztem magam. A profilom olyan volt, mintha a „sikeres vállalkozó” 2019-es modellévét vettem volna meg, a hozzám hasonló feltörekvő menedzserzakós arcokkal együtt, akikkel egyformára operáltattuk volna az életünket, pontosan követve a közép-európai macho kézikönyv utasításait. Egyformára gyúrtuk az arcunkat, egyformaautós, műmagabiztos, pushup arcú sikerember lettem.

Ez akartam lenni?

Ez. Sikerült? Sikerült. Pipa. Megvan. Ez okés volt? Nem. Valahogy továbbra sem működtek a dolgok. A haverjaim lehülyéztek az autóm miatt, mert vehettem volna egy rendeset is, nem csak ezt a bumburnyákoknak valót. Egyébként is, miért nem veszel egy rendes órát magadnak? Hol nyaralsz? Neee mááár, oda csak a nyuggerek mennek. Egyébként is milyen szar nekem, nem találom a helyem. Azért adtam el a cégem, mert már nem hittem benne, biztos már kezdett tönkre menni, azért menekültem ki belőle. Mázlim volt. Nekem könnyű volt.

Mindent megtettem azért, hogy az lehessek, akiről azt gondoltam, fontos lesz a többieknek. Fontos, mert megvan az, ami nekik is megvan, vagy amire vágynak. Fontos, mert olyan eredményeim vannak, amiket kevesek tudnak magukénak. Fontos, mert majd ezek alapján azt mondják, gondolják és velem is megosztják: tisztelnek, elismernek.

Alfa akartam lenni.

Alfa+, aki kiemelkedik, aki hatással van, akinek nem kell semmit sem mondania, akkor is tudják, ő a király. Tisztelik. De mi van, ha mindezt elveszik tőlem, ha elveszítem? Vagy csak rájövök, ez az egész egy baromság! Egy illúzió. Megvan, de mégsincs. Mint a Mátyás királyos mesében az eszes lány, aki hozott is ajándékot, meg nem is. Évek mentek ebbe bele. Évekig dolgoztam, küzdöttem, időnként nélkülöztem, hogy mindez meglegyen. Megvan, de mégsincs.

Ki vagyok én, ha semmim sincs?

Lecsupaszítva. Kocsikulcs, beosztás, Forbes cikk nélkül. Milyen vagyok lemeztelenítve? Meg merem ezt mutatni? Ki mernék tenni egy ilyen selfiet magamról? Még az algoritmus is letíltana azonnal. Szóval fontos a vagyon? Az. Fontosak az eredmények? Igen. Számít, mit mondanak rólam? Persze. Fontosak az ismerősök? Természetesen. Akkor mire ez az egész lamentálás? Miről filozofálgatok magamban?

Miért fontos a kérdés?

Valahogy mindig oda lyukadok ki, hogy a cselekedeteim adják a legtöbb esetben a tiszta választ. Amit teszek. És mi a tettem mögötti motiváció? Azt hiszem, az érett meg bennem, hogy nem azért vagyok valaki, mert ezek – vagyon, eredmények, elismerés, fontos ismerősök - megvannak. A cselekedeteim nem arról szólnak, hogy ezekből több és több legyen, hogy igazoljam, ki vagyok. Nem a létezésem jelentőségének bizonyításán dolgozom.

Azt hiszem az érett meg bennem, hogy az ok-okozat fordított. Ezek azért vannak, mert az vagyok, aki vagyok. És azon dolgozom, hogy minél inkább az tudjak lenni. Az, aki vagyok. Ezért fürkészem magam és ezért fejtegetem le magamról azokat a dolgokat, amiket rám pakolt az élet, az emberek, akik fontosak voltak. Hogy tisztán láthassam a lelki selfiem.

Az önképem. Filterek és retush nélkül.