Persze nem arról kellene. Szólhatna egy csomó minden másról. Egy párkapcsolatban talán legfőképp a kapcsolódásról.

Arról, hogy ez az a dolog, amikor a legközelebb tudsz a másikhoz kerülni, amikor egy végtelen pillanatra eltűnnek a határok, amikor nem csak a gondolataitok, az érzéseitek, a vágyaitok, de a testetek is összekapcsolódik.

De persze lehet, hogy nem akarsz kapcsolódni. Már nem.

Lehet, hogy túl erős a nő melletted, ledominál, kioszt, állandóan megmondja, mit hogyan kellene csinálnod. Olyan mint az anyád. Nem akarsz az anyáddal lefeküdni. De lehet, hogy úgy érzed, egy magatehetetlen áldozattal élsz együtt, akinek állandóan mindent meg kell mondani, mindent meg kell helyette oldani. Mint egy gyereknek... Na, neee...

Keresnéd a nőt. Azt, aki a partnered. Aki nem feletted, nem alattad van, hanem melletted. A nőt, aki persze egy picit az anyád is, de csak akkor, ha kell és egy picit védtelen, törékeny áldozat is, akit megmenthetsz, ha kell. Mindezt azért, hogy férfinak érezhesd magad.

De amikor büntiből szexmegvonás van otthon, az vajon miről szól?

Szóval, ha nincs meg a férfi a kapcsolatban, meg kell keresni valahol máshol. Mert kell az érzés, legalább egy időre.

És ezt mindkét fél megteszi, hol így, hol úgy.

A videojátékokban nem kell messze menni érte. Jobb mint a pornó, tovább lehet élvezni.

Csak egy dolog hiányzik belőle, a másik. A vele való kapcsolódás. És pusztító érzés egy kapcsolatban egyedül lenni.

Ez a cikk a Lost Garden blogon megjelent írás kiegészítéseként született.

Fedezd fel, hogyan befolyásolja a hatalom és a kapcsolódás dinamikája a párkapcsolatokat és a szexualitást. Miért keresik a felek máshol azt, ami otthon hiányzik? Olvasd el a cikket a vendler.hu-n!

Minden a szexről szól – Kivéve, ha a hatalomról van szó

Minden a szexről szól

Mostanában egyre gyakrabban jutnak az eszembe olyan élethelyzetek a múltamból, amivel kapcsolatban erős szégyenérzetem, vagy bűntudatom van. Helyzetek, melyekben rettenetesen viselkedtem, vagy, melyekben velem tették ezt. Öregszem? Vagy a csillagok állnak úgy, hogy láthatóvá válnak ezek az eltemetett emlékek?

Olyan sokat írnak, beszélnek arról, hogy el kell fogadnunk az életünk, annak az eseményeit, hogy minden okkal történik, hogy nézzünk szembe azzal, akik vagyunk, hogy fogadjuk el a sorsunkat. De ha látod, hogy épp egy pofon érkezik feléd, mit tennél? Elfogadnád, vagy elhajolnál?

Rettenetes az érzés, amikor megérkezik a gondolat, amikor a semmiből egyszer csak az arcodba mászik az az emlék, amiben ez az érzés van és ahogy az az emlék telibe borít önmagával. És egy pillanat alatt benne leszel újra abban a régi helyzetben. Újra átéled az egészet.

Annyira gyorsan, annyira elkerülhetetlenül zakatol felém ez az egész, hogy az elején nem is tudtam mit tenni. Egyszerűen csak szétkenődtem rajta. A szégyenemen. És ha az első pofon után még magamnál voltam, jött a menekülni akarás... Hiába kiabálnak felém a ring széléről a spirituális mindentudók, a nemzetközi papírokkal felvértezett életvezetési tanácsadók és motivációs szakkönyvek írói, hogy álljak bele, tartsak ki, fárasszam ki... én tudom, hogy futnom kell.

Nincs hova, mert ez már nem a pofon. A pofont már réges-régen megkaptam mástól, magamtól, mindegy is. Igazából itt már nem jön semmilyen pofon. Ez már nem más, mint pusztán a sajgó fájdalom, mert akkor, amikor a pofon jött, akkor nem tudtam elhajolni. Ez az érzés ma már nem más, mint az eltört orrom, a kiütött fogam fájdalmának az emléke, ami időnként a semmiből újra és újra meggyötör. Nem lehet elhajolni, sőt, gyógyszer sincs rá, hisz ez a fájdalom nem a törött részek körüli idegekből áramlik, a létezésem részévé vált. Talán annak elválaszthatatlan mementója.

Ülünk hajnalban a kanapén. Mindenki itt van.

Sötét van, közben a többiek alszanak. Ottó széttárt lábakkal, elfordított fejjel fekszik nagy nyugalomban a hátán, talán épp egy csontot rágcsál álmában, ahogy időnként meg-megmozdul a teste. Cica is csendben van, összekuporodva szuszog a fotelben. Kata a hálóban, csukott ajtó mögött, figyelek, hogy még véletlenül se ébressze fel a bennem hangosan zakatoló érzés és a gondolatsor, ami egy pillanat alatt képes újra és újra lefuttatni bennem egy-egy régi helyzetet. Nem kímélve engem, pontosan megmutatva a szégyenem újabb és újabb oldalát. Mintha benne lennék a másikban, akivel tettem valamit, vagy aki velem tett valamit. Érzem, ahogy csavar az érzés, ahogy menekülnék, ahogy próbálnék messzire rohanni az emléktől, az érzéstől, önmagamtól, attól, hogy nem vagyok jó, attól, hogy félek, valóban az vagyok, aki abban az érzésben vagyok.

Volt idő, amikor tagadtam, vagy kimagyaráztam, vagy hibáztattam, vagy egyszerűen csak rácsuktam az ajtót és talán még be is falaztam. Talán ez az érzés amiatt a sok évnyi magány és megaláztatás után van most úgy, hogy ennyire velem akar lenni.

Ma is. Ma is jött valaki. Jött, hogy ünnepelje azt, hogy itt van, hogy átöleljen, hogy többé soha el ne eresszen. Megadom magam, nincs már más ötletem. Elfáradtam? Elfogadtam? Nem tudom. Talán együtt majd kitalálunk valamit, talán ha maradhat, egy idő után majd menni akar és csak alkalmadtán küld egy képeslapot, hogy hello, jól vagyok! Remélem, te is.

Talán az évnek ez a szakasza az, amikor erre a legalkalmasabb az idő. Hogy együtt legyünk. Mindannyian. Én, aki vagyok, én, akinek láttak, én, amit gondoltam arról, akinek láttak, én a jó, a rossz, a minden. Minden napra juthat egy vendég belőlem, egy emlék, egy régi én, akivel megajándékozom magam.

És én, jól nevelt gyerekként, minden nap kicsomagolom a napi ajándékomat, hogy pár hét alatt megismerjem, mit rejt az év legsötétebb kávézós időszaka...

Mostanában egyre gyakrabban jutnak az eszembe olyan élethelyzetek a múltamból, amivel kapcsolatban erős szégyenérzetem, vagy bűntudatom van. Helyzetek, melyekben rettenetesen viselkedtem, vagy, melyekben velem tették ezt. Öregszem? 

Elmélkedés a szégyen és az önismeret mélységeiben. Őszinte reflexió a múlt hibáiról, feldolgozatlan érzésekről és az önelfogadáshoz vezető útról egy személyes emlékekkel teli adventi naptár kicsomagolásaként.

Szégyen: szembenézés önmagunkkal, harc és elfogadás az önismeret útján

Szégyen

Szeretjük az egyenlőtlenséget. Oda megyünk bulizni, ahol már eleve sokan vannak. Abba az étterembe ülünk be, ahol sok asztal foglalt. Olyan márkájú termékeket veszünk, amiket sokan használnak, vagy sokan szeretnének használni. Tele van az életünk ilyen helyzetekkel. Keressük ezeket a helyzeteket. Mindeközben azt mondjuk, minden társadalmi probléma okozója, hogy egyenlőtlenség van a világban.

Mi történne, ha nem lenne? Hogyan hatna a fejlődésre?

Szerintem az egész életünk működésére pont olyan törvényszerűségek hatnak, mint amik úgy általában az anyagra. Az egész világunk az egyenlőtlenségből indult ki. A hidrogénmolekulák nem egyenletes eloszlása gravitációs tömegközpontokat hozott létre, amelyekben az anyag sűrűsödni kezdett és egyre több és több anyagot vonzott. Ez lett a csillagok születésének a motorja, amely során hidrogénatomok egyesültek, hélium keletkezett, miközben hatalmas energiák szabadultak fel. És ez az energia rendszereket működtetett.

És persze eljön a nap, amikor a rendszerek összeomlanak, a ragyogóan világító nap megsemmisül. Majd a halott nap anyagai elkezdenek újra csoportosulni, megszületik egy új nap, körülötte a törmelékekből pedig a bolygók. És a megfelelő feltételek mellett egyes bolygókon az élet…

Ha nem lenne egyenlőtlenség a világban, nem lenne élet, nem tudnál dönteni az iWiW és a Facebook között, és nem olvasnád most ezt a cikket.

Szóval ha a világ alapvetően az entrópia növelésére törekszik, vagyis arra, hogy az energia és az anyag minél egyenletesebben oszoljon el, akkor hogyan fér meg ezzel az a tény, hogy az anyag mégis tömegközpontok köré csoportosul? Az egyik erő szétszórni akarja az anyagot, a másik összesűríteni. Talán a társadalmakban is pont ez történik: az emberi rendszerek is hasonló törvényszerűségek szerint működnek.

Valahogy érezzük ott mélyen belül, hogy az lenne a jó, ha a hatalom, a javak, a lehetőségek, a pénz egyenletesen oszlana el a világban. Mert valahogy talán ez az alaptörvénye a létezésnek. De az egyenlőtlenség egyfajta gravitációként viselkedik, amely központokat hoz létre, ahol a pénz és hatalom egyre jobban koncentrálódik. Ez a koncentráció pedig nyomást alakít ki, a nyomásban fúziók jönnek létre, ami energiát termel és erőt sugároz. Mindeközben az alkotó elemek az entrópiára törekednének, és ez folyamatosan feszíti a rendszert.

Talán ez történik épp a társadalmunkban, a gazdaságunkban. A probléma csak az, hogy mi vagyunk ennek a rendszernek az alkotóelemei, és minket nyom ez az egész egyenlőtlenségből kiinduló feszültség, ami rengeteg fájdalmat és szenvedést is generál. Elképzelhető, hogy az erőforrások, főleg a pénz olyan mértékben koncentrálódik már a világunkban, hogy nem lehet ezt a folyamatot megállítani. A központoknak már akkora a vagyona, hogy fekete lyukakként szippantják be azt, ami a környezetükbe ér…

Elképzelhető, hogy a társadalmaink pont úgy születnek és halnak meg, ahogy a naprendszereink?

Sűrűsödik az anyag (a hatalom, a pénz), folyamatosan alakul át körülötte minden, eközben rengeteg energia szabadul fel, ami tovább erősíti a folyamatot, egészen addig, amíg el nem jut arra a pontra, amikor már ez az átalakulás nem ad semmit. Sőt, elszívja az energiát. A duzzadó rendszer pedig egy ponton nem bír el önmagával és önmagába roskad. Ahogy összedől a struktúra, a benne lévő értékek egy része szétszóródik, egy része megsemmisül, vagy inkább átalakul. De végeredményben alapot teremt arra, hogy valami új dolog szülessen. Igazából talán csak újraindul a ciklus, a sors kereke.

Van-e ma még elég tartalék a rendszerben, hogy fenntartsa önmagát, hogy ne omoljon be a felhalmozott hatalom terhe alatt? Képes-e még termelni, vagy már csak elszipkázza az energiát? És mi fog történni, ha már csak annyi energiát termel, ami a túlélésére elég? Elég-e túlélni?

Rengeteg feszültség van a rendszerben, a rendszert alkotó elemekre ez a feszültség folyamatos nyomást gyakorol, változásra késztetve és kényszerítve az alkotóelemeket és ezen keresztül magát a rendszert is. De vajon nem így működik maga az élet? Az élet, amely sosem statikus, mindig változó, mindig egyensúlyt kereső és valahogy attól mindig eltérő? Talán épp ez a feszültség az, ami az élet motorja. Ami fejlődésre késztet, ami fejleszt.

És persze, be lehet avatkozni… Csak energiát kell befektetni.

A lehetőség adott. Vagy annak az illúziója.

Miért keressük az egyenlőtlenséget, miközben küzdünk ellene? Fedezd fel, hogyan működik az egyenlőtlenség az univerzumban és a társadalomban, és milyen hatása van a fejlődésre és a változásra. Olvass tovább a vendler.hu-n!

Az egyenlőtlenség paradoxona: Fejlődés vagy összeomlás?

Egyenlőtlenség

Hogyan viszonyul, hogyan viszonyulhat egy férfi egy nő sikeréhez, a felesége, a társa sikereihez, - ha neki épp nincs saját üzleti produktuma - különösen egy olyan kulturális környezetben, ahol a férfiak sokszor még mindig a domináns társ, az elsődleges kenyérkereső szerepével azonosítják magukat?

Két hete tettem ki a Kérdezz-Felelek posztot. Nem tudtam, hogy lesz-e eredménye, lesznek-e kérdések, kik lesznek azok, akiket ilyen formában érdekel a véleményem. És abban sem voltam biztos, hogy a felvetett témákra rá tudok csatlakozni. De elkezdtek jönni a megkeresések, a téma javaslatok - kommentek, privát üzenetek, egy-egy telefonhívás.

"Kiégés, karrierváltás, AI használata, hogyan kezelem az öregedést, hogyan kezelem azt, hogy alapjaiban megváltozott az életem, miért csinálom azt, amit csinálok, honnan van a bátorság bennem a személyes dolgaim ilyen mélységű megosztásához, hogyan viszonyult ehhez a környezetem…"

A beszélgetésekben, üzenetekben reagáltam a kérdésekre, de valahogy egyikről sem tudtam még olyan cikket írni, amit megosztanék. Viszont ma reggel kaptam egy hosszú kérdéssort.

Aktuális a dolog, én magam is gondolkodom a felvetett kérdéseken. Íme:

1) Milyen érzés, hogyan éled meg férfiként a feleséged sikerét?

Azt hiszem ez volt a párkapcsolati “küldetésem”, ahogy ezt az “Ez a nő is olyan, mint a többi” posztomban is írtam. Izgalmas volt látni, ahogy Kata az elmúlt 2,5 évben szépen halad a saját útján, ahogy másfél éve kilépett a munkahelyéről, ahogy beleállt a termékfejlesztésbe, ahogy elkezdte felvállalni a baráti beszélgetésekben azt, hogy min dolgozik és ahogy egyre bátrabban kommunikál róla a külvilágnak. Ennek volt fontos mérföldköve az, hogy nemzetközi szakmai versenyeken indult és az, hogy pár napja posztolta a közösségi médiában a történetét. Jó volt látni az eredményét, a szakmai zsűri visszajelzéseit, az ismerősök reakcióit, a megkereséseket és azt, ahogy ezt Kata megéli. Jó tudni, hogy hittem benne, hogy támogattam, hogy lám-lám, jól éreztem ezt az egészet és marha jó érzés, amikor átölel és megköszöni, hogy segítettem neki ebben, hogy ott vagyok mellette.

Ez megadja azt az érzést, hogy az a férfi, az a férj lehetek, amilyen férfi, férj lenni szeretnék.

2) Hogyan befolyásolja ez a kapcsolatotokat?

Erősíti. A közös élmény, a közös munka, a közös cél erősíti az összetartozás érzését.

3) Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted, nehéz vele lépést tartani?

Még nem de ha ilyen ütemben halad, bármikor bekövetkezhet a dolog. Kíváncsian várom az érzést és azt, hogyan fogom/fogjuk tudni kezelni a helyzetet.

4) Azt látni, hogy inspirál téged az ő sikere, de nincs rajtad nyomás emiatt?

Örülök, ha külső szemlélőként is látszik, hogy motivál engem is az, amit Kata eddig elért. Nem vagyok abban biztos, hogy jól értem a kérdést. Arra gondolsz, hogy az ő sikerei miatt bennem az az érzés erősödik, hogy nekem is fel kell mutatnom valamilyen sikert? Két éve foglalkozom azzal, hogy vezetőket támogatok abban, hogy átlépve saját paradigmáikon, éljenek a tehetségükkel és a vágyaik alapján dolgozzanak. Kata sikere az egyik legkiemelkedőbb eredményem. Az ő sikere igazolja és erősíti az én sikerem.

Néha nehéz teljesen más a gondolkodásunk menete, a munkatempónk. Kata gyorsan szeretne haladni, pörgetni a dolgokat. Én ma már egy sokkal lassabb, megfontoltabb tempóban dolgozom. Talán a 10 év korkülönbség, talán az élethelyzetünk közti különbség miatt, de ez van. Az elejétől kezdve az a megállapodás köztünk, hogy a Lost Garden Supplements az ő cége, az ő ötlete, szóval minden kérdésben az ő szava dönt. Én támogatóként vagyok jelen. Igyekszem ezt mindig fejben tartani.

6) Milyen szerepekben működtök együtt a legjobban?

Férfi-nő. Társak vagyunk, partnerek. Ez egy tánc, ami nyilván akkor tud jól menni, ha azonos zenét hallgatunk és ha nem is egyforma a tánctudásunk, figyelünk arra, hogy együtt mozogjunk. Ebben benne van az, hogy időnként egymás lábára is rálépünk. De ilyenkor nem taposunk rá jobban, hogy biztosak legyünk abban, ez tényleg egy láb volt-e…

7) Hogyan kezelitek a konfliktusokat, ha a munka és a magánélet összefonódik?

Mint minden más konfliktust. Megbeszéljük. Tudjuk, hogy nem akar rosszat a másik. Én mindig elmondom egyből, ha valami nem esik jól, elmondom azt, mit érzek az adott szituációval kapcsolatban. A legjobb szándék mellett is előfordul, hogy megbántjuk egymást. Nem akarjuk cipelni az apró tüskéket magunkban. Ha kavics megy a cipőmbe, azt is kiveszem egyből, nem várom meg, hogy kisebesedjen a talpam… És ez így működik.

8) Mennyire érzed, hogy a sikerei mögött ott van a te támogatásod is?

Teljes mértékben. Kata figyel is arra, hogy ezt elmondja.

9) Számodra mit jelent „társként” lenni mellette egy szakmai környezetben?

A szakmai dolgokért Kata felel, én nem értek az étrend-kiegészítők hátteréhez. Az üzleti stratégia, az értékesítés, a kommunikáció, az online fejlesztések már inkább az én területem. Ezekben Kata elfogadja a javaslataim, kikéri a véleményem, illetve több dolgot én bonyolítok le.

10) Gondolod, hogy a sikereiből tanultál valamit, amit a saját karrieredben is alkalmazol, vagy a karrier-utatok már egy?

Látom, hogy mennyire fontos a cég építésében az, hogy hogyan gondolkodsz önmagadról. Milyen mélységekben határozza meg az önismereted a döntéseidet. Kata elképesztően nagy lépéseket tett meg önmaga megismerésében és ennek a következménye az, amit elért. Ez megerősített egyrészt a saját önértékelésemben, másrészt abban a szakmai útban, amibe belevágtam.

11) Volt már olyan helyzet, amikor nehézségként élted meg, hogy ő alkotó?

Nem, az alkotás része sosem okozott nehézséget.

12) Hogyan kezeled azt, ha ő van a figyelem középpontjában, te pedig a háttérben maradsz?

Tadááám, itt a lényeg na, ez már nem olyan egyszerű. Kata pár napja tette ki az első posztját a Facebookra és a LinkedInre és valami beindult. A reakciók, az üzenetek, a megkeresések… és itt nem a mennyiségről beszélek. Olyan nemzetközileg elismert szakmai emberek is reagáltak, akikkel eddig nem is volt kapcsolatunk. Sokkal intenzívebb élmény volt ez, mint számítottunk rá. És igen, itt már volt, hogy éreztem magamban egy kis féltékenységet, ami teljesen irracionális, de nem én kértem ezt az érzést, egyszerűen jött. El is mondtam egyből Katának. Hogy eljöhet-e az a nap, amikor egy találkozónál azt fogja valaki mondani: “Jaaa, te vagy a Vendler-Simon Katinka férje, ugye?” Szerintem igen. Hogy milyen érzés lesz? Nem tudom Remélem, jó.

13) Hogyan látod őt nőként és szakemberként egyszerre?

Nem igazán válnak szét a fejemben ezek az oldalai, azt hiszem, egyben látom őt mindig… jó ránézni.

14) Mi az, amit a leginkább csodálsz benne a munkája kapcsán?

A fejlődést. Ahogy kezdi kibontakoztatni a benne lévő dolgokat, ahogy az eddig hátrányként megélt tulajdonságait képes ma már használni és élni ezekkel.

15) Szerinted mi az, ami őt igazán kiemeli mások közül?

Nem tudom. Azt hiszem, a helyén van. És ez azt jelenti, hogy otthon érzi magát a saját életében, a saját testében. Ez hitet tud adni, tud hinni az életében, önmagában. Ez pedig segít neki abban, hogy haladjon.

16) Hogyan hat a kapcsolatotokra, hogy együtt dolgoztok?

Erősíti, ahogy a fentiekben is leírtam.

17) Könnyen el tudjátok választani a munkát és a magánéletet?

Nem választjuk el. A munkánk az életünk részét képezi. Jelenleg olyan arányban vannak a munka és az egyéb más dolgok jelen az életünkben, ami mindkettőnk számára elfogadható, megfelelő. Ha időnként valakinél kibillen ez az érzés, akkor igyekszünk korrigálni.

18) Mi az a közös cél vagy érték, ami mindig összehoz titeket, akár a munka, akár a magánélet terén?

Szeretjük egymást. Közhelyes válasznak tűnik, de azt hiszem, ennyi. A többi célunk már különbözik, mást keresünk… az értékrendünk nagyon hasonló. Ez segít abban, hogy a különböző célokban mégis együtt tudunk mozogni.

19) Hogyan látod a jövőtöket együtt, mind szakmailag, mind párkapcsolati szempontból?

Kata egyre önállóbban építi már most is a céget, azt hiszem ez így is lesz. Az én szerepem redukálódik egy klasszikus csendestársi szerepre. Hiszem azt, hogy képes minderre. Hiszem, hogy képes olyan céget építeni, aminek a szakmai és a pénzügyi sikerei nagyobbak lesznek az általam korábban elért sikereknél. Azt hiszem, szívesen járnék egy olyan sportautóval, amire az van írva: “a feleségemtől kaptam”…

20) Van-e közös nagy tervetek, amit meg szeretnétek valósítani?

Mindig. Van egy elképzelésünk arról, hogyan élünk. Azon dolgozunk, hogy ezt összehozzuk. Ebből most talán a legtöbbet felhozott téma, az egy közös ház a hegyekben.

21) Szeretnéd, ha a munkátok mellett továbbra is az életetek középpontjában maradna a kapcsolatotok?

Persze, az az elsődleges. A céget is azért indítottuk, hogy az része legyen a kapcsolatunknak. Remélem, hogy sosem kerülünk olyan helyzetbe, hogy bármelyikünk cége, karrierje fontosabb legyen egymásnál, a kapcsolatunknál.

...valahogy azt gondolom, hogy az, hogy egy párkapcsolatban hogyan vagyunk a sikerrel, valahol attól függ, hogyan vagyunk a kapcsolatban betöltött szerepünkkel. Mitől tartom magam férfinak, mitől tartom a nőt nőnek és persze hogy a nő mitől tart engem férfinak és önmagát nőnek. Ebben - a talán állandóan változó megélésben - táncolgatunk közösen a kapcsolatunkban.

És hogy mi történik, ha nem tudom kezelni a másik sikerét? Hogy lemegyek-e “papucsba”, feláldozva magam a másik karrierjének az oltárán (és ez nem a támogatásról szól, hanem az önmagamról való lemondásról), vagy ezüsthátú gorilla leszek és majd én a “megmutatom, ki a férfi a háznál” üzenettel vagy elkezdem önmagam megemelni, vagy rosszabb esetben, a másikat letaposni?

És miközben észre sem véve önmagamon azt, mit teszek, vajon a másik hogyan reagál minderre? Megkérdi-e nyugodtan, hogy mi a baj, vagy a gyengeségemben csalódva eltaszigál magától, vagy kardot kirántva csatatérré, versenypályává teszik az otthonunkat?

Vajon mi fog történni a kapcsolatunkkal, ha a siker fokozódik, ha a cég, vagy a többi ember egyre többet akar majd Katából? Tudunk-e a másik számára eleget hagyni önmagunkból? Kell-e majd lökdösődnöm a sikerrel, az elismeréssel, a mások figyelmével, hogy este, amikor egymás szemébe nézünk, egymást lássuk és azt az önmagunkat, akik lenni szeretnénk, vagy tompán és keményen csillog majd a siker, a másik sikere…

Nem tudom, hiszem, hisszük, hogy megmaradunk egymásnak. Azt viszont biztosan tudjuk, hogy ki akarjuk deríteni és ezért meg is teszünk mindent.

Milyen érzés férfiként támogatni a társad sikerét? Hogyan hat a közös munka, a sikerek és a feszültségek a kapcsolatra? Őszinte gondolatok a párkapcsolati dinamikáról és a közös célokról a vendler.hu-n!

Bekérdeztek: Hogyan élem meg férfiként a feleségem sikerét

Bekérdeztek

Egyszerűen nem érdekelnek a hírek. Nem olvasok semmi aktuális dolgot, nem érdekel, mi van az amerikai elnökválasztással, nem érdekel, mi van Brüsszelben, nem érdekel árad-e a Tisza, vagy hogy épp melyik politikusunk, egyházvezetőnk, celebünk kivel mit csinált.

Ez jön mindenhonnan, évek óta. Ezt hallgatom a baráti kávézgatások alatt, a konditeremben, ezzel hívnak a haverok, ez jön 2 videó között a YouTube-on.

Az elmúlt 10 évben úgy voltam vele, hogy a napi aktuális kérdésekkel tisztában kell lenni. Olvastam a híreket, megvettem a gazdasági kiadványokat, hallgattam a podcastokat, napi szinten követtem az eseményeket. Szerettem vitatkozni arról, melyik párt mit képvisel, beleállni abba, nekem mi a fontos. Sosem volt olyan párt, aminek a dolgaival teljesen egyet tudtam volna érteni, ezért általában én valaki ellen és nem valaki mellett szavaztam…

Mert hát ez egy örökös ellenzéki szerep. Bár úgy érzem, pont azért, mert nem vagyok sehova sem tartozó, ezért el is tudtam ismerni, ha valami olyasvalamit csinált egy szereplő, ami nekem tetszett. De ebből a sehova se tartozásból valahogy az lett, hogy sehova se tartoztam, se politikailag, se a vitákban, se a beszélgetésekben. Így lettem a többiek szerint időnként hol liberális, hol konzervatív, hol köpönyegforgató, hol dönteni nem tudó, hol ostoba, hol egyszerűen csak egy kis buzi.

Egyszer egy podcastban valaki arról beszélt, hogy a politikusság az egy szakma. Pont olyan, mint orvosnak, ügyvédnek, vagy tanárnak lenni. Szakma, amit meg kell tanulni, majd egy munka, amit el kell végezni. Feladat. Feladat, aminek talán annyira egyszerű a célja, hogy mi, átlagemberek, a nép, a tömeg jól éljünk. Hogy azt érezzük, biztonságban vagyunk, ha bemegyünk a boltba, tudjunk venni magunknak, a gyerekeinknek olyan dolgokat - élelmiszert, ruhát, bármit - ami kell az élethez.

De talán az a politikusság legfontosabb feladata, hogy a nép, az Isten adta nép (ha oly boldog-e rajt' Mint akarom, s mint a barom, Melyet igába hajt?) nép legyen. Egy nagy közösség, amiben az együtt többek vagyunk, az együtt jobbak vagyunk, az együtt egyek vagyunk érzés, ennek a tudata meglegyen. És ebben az együtt tudatban legyen jövőképünk, hogy tudjuk, merre tartunk mi mind. Együtt.

Azt hiszen, megbuktak a vezetőink. Ha ez a feladatuk és minden más - adórendszer, oktatás, egészségügy, ipar, stb. - nem más csak eszköz az ide vezető úton, akkor valahol elcsúszott itt minden. Nem csak itthon. Talán mindenhol.

De sokak szerint nem. És ez teljesen rendben van. De ha a politika egy szakma, akkor miért nem hagyjuk a politikusainkat csinálni a dolgukat. Mi, átlagemberek, nem vagyunk ott a döntéseknél, nem látjuk, halljuk az egymásnak feszülő érdekek vitáját. Nincs közvetlen tapasztalatunk, nem látjuk a nagy képet. Azt látjuk, halljuk, amit egyik, vagy másik oldal mond. Láttat. Akinek több erőforrása van, az többet tud mondani, mutatni. És persze akár hazudni, ha úgy hozza az érdeke. Talán nem is tehet mást, hisz róla is hazudnak.

Lehet bármit mondani arról, ki mit csinál, miért csinálja. Lehetnek arc nélküli ellenségeink, háttérhatalmak, akik el akarják venni az életünk, a lelkünk, a gyerekeink jövőjét, bármit. Ki tudja, mi fog történni. De azt talán érezzük, hogyan vagyunk, hogy élünk. És persze lehet, hogy nem jól. 

Lehet, hogy ez az egész nem arról szól, hogy szeretjük-e azt, ami épp van. Mert lehet, hogy nem. Lehet, hogy a kérdés csak arról szól, meddig hiszünk abban, hogy valaki ezt jobbá tudja tenni. Lehet, hogy a politikus az új pap. A parlament, a képviselőházak pedig ennek a világméretű új vallásnak a templomai. Hitet árulnak nekünk. Köztünk élő istenekben hiszünk és a papjaikat hallgatjuk. Minden egyes percben. Az istenek addig élnek, amíg van hívőjük.

Hinnem kellene? Imádkozzak egy szebb jövőért? És a döntésem csak annyi, hogy melyik isten lába előtt borulok le?

Menjek el szavazni? Elmentem. Mindig. Bíztassam a gyerekeimet, a barátaimat, hogy tegyék meg ők is? Megtettem. Az már az ő dolguk, kire szavaznak. És nekem nem is ezzel van a bajom.

Fegyverbe hát? Induljon a szent hittérítő hadjárat?! Ez megy évek óta. Azzal, ha egymásra rántunk fegyvert, kinek lesz jó? Győztesek, vagy vesztesek leszünk? Hova fogunk tartozni? Hisz mindig a győztesek írják a történelmet. De tényleg így kellene néznem az embereket magam körül?

Megtettem mindent, amit elvár tőlem a politika. Ami állítólag egy értelmiségi állampolgár kötelessége. Én hagyom a politikusainkat dolgozni. Nem cseszegetem őket, van hibatűrésem. Én csak annyit szeretnék kérni tőlük, hogy ők meg hagyjanak élni. Szálljanak ki a magánéletemből. Ne akarják velem állandóan elhitetni, mi a jó, mi a rossz. Azt meg főleg ne, hogy ha nem úgy élek, ahogy mondják, akkor valami szar alak vagyok. És azt se, hogy azt gondoljam, ha a másik nem így tesz, akkor ő áruló, egy senki és főleg azt ne, hogy ellenem van.

Egyszerű ember vagyok. Élni szeretnék. Békében, nyugalomban. Szeretném azt érezni, hogy biztonságban vagyok a családommal, a szeretteimmel. Szeretnék reggel a barátaimmal olyan dolgokról beszélgetni, ami összehoz minket, nem eltávolít - egymásról, arról, ki hogyan van, ki mire vágyik, milyen öröm, vagy bánat érte az elmúlt napokban.

És persze, szívesen beszélgetek a politikáról is, hisz talán egy jó állampolgár, egy felelős felnőtt ember ezt is megteszi.

Mikor érdemes foglalkozni a politikával, és mikor kell elengedni? Egy egyszerű ember gondolatai a hírekről, felelősségről és arról, hogy mi az igazán fontos az életben: béke, nyugalom és közösség.

Te tetted ezt király: Gondolatok politikáról, hitről és mindennapokról

Te tetted ezt, király!

Mindig fájdalmas, amikor véget ér valami. Főleg, ha az egy ember élete. Hogy ez az élet része? Valóban, de akik érintettek, akik itt maradnak, akik elvesztettek valakit, azoknak ekkor egy óriási űr támad az életében. Azoknak a szerettük halála olyan része az életüknek, amit nem kértek, nem vágytak rá. Az itt maradottaknak a szerettük halála fájdalmasan nagy teher.

Egy ismert ember. Valakinek a fia, valakinek a testvére, barátja, mentora. Egy ismert ember. És hirtelen tele lett a Facebook és a LinkedIn hírfolyamom olyan posztokkal, amin ez az ismert ember együtt van egy-egy fotón valakivel, történeteket olvasok róla, kivel mikor hol miről beszélgetett, mit csinált. Ahogy ezeket a posztokat olvasgattam valahogy egy rossz érzés fogott el.

Az elhunytról? Az ő emberi nagyságáról, hogy mit adott az emberiségnek? Hogy milyen volt, mit szeretett, kit szeretett, ki is volt ő? Hogy esetleg azok, akik nem ismerték, azok megtudhassanak olyan apróságokat róla, amit a könyvekből, felvételekről nem lehet megtudni. Hogy megismerhessék az embert is.

Vagy a hagyatékról? Arról, mit adott ő a világnak, mit kaptunk tőle, mitől lettünk többek, jobbak. Hogyan hatott ő ránk, a jelenünkre, a jövőnkre. És talán, ha megértjük, mit kaptunk, megértjük azt is, mit vesztettünk el.

Vagy a gyászolóról? Szeretne az író valamit tenni, adni, ha már arra nem volt befolyása, ami bekövetkezett. Vagy az írásunkkal megemeljük a halottat tiszteletünk, hálánk, köszönetünk, gyászunk jeleként?

Vagy csak simán rólunk szólnak ezek a posztok?

Hogy ez a pillanat egy olyan pillanat, amikor megmutathatjuk mindenkinek, milyen fontosak is voltunk az elhunyt ismert embernek. Hogy találkoztunk - ha csak egy közös selfie idejére is -, beszélgettünk, és mi elmondtuk neki hogy így, meg úgy. És ő figyelt, mert fontosak voltunk, vagyunk. És talán ezt el is ismerik a többiek a reakcióikkal nekünk. És akkor talán számunkra is biztosabb, hogy azok voltunk, vagyunk.

Én mit tennék, ha nekem is lenne vele közös fotóm, közös történetem? Kiposztolnám? Én is büszkeséggel vegyített szomorúsággal mesélném el az internet népének, hogy elment? Nem tudom, nem vagyok ilyen helyzetben, vagy nem emlékszem, hogy valaha lettem volna ilyenben. Nem tudom, mit éreznék, hogyan látnám a pillanatot és persze azt sem, hogyan ítélné meg azt az, aki olvassa.

Azon is gondolkodtam, hogy ha a szomszéd bácsi halna meg, akit oly sokra tartok, azt kiposztolnám-e? Ha egy közeli rokonom meghalna, azt kiposztolnám-e? Meg akarnám-e osztani a közösséggel, hogy mi történt. És ha megosztanám, mit is várnék el ettől? És ha ezt nem osztanám meg, de az ismert ember halálát igen, az mit is árulna el minderről, rólam?

Azt szeretném vajon, hogy együttérzőek legyenek az emberek? Hogy ne legyek egyedül a fájdalmamban? Vagy csak szeretném kibeszélni magamból a fájdalmam, hogy könnyebb legyen feldolgozni azt a traumát, amit ott, akkor lehet hogy nem is fogok fel? Vagy csak szeretném felhívni magamra a figyelmet, hogy érezzem, figyelnek rám?

Ha megosztok nyilvánosan valamit a közösségi médiában, az valahogy olyan, mintha kirakatba tenném az életem azon részét. Szabad-e a halált, vagy a gyászt kirakatba tenni? Fontos-e, hogy sosem látott digitális követőink a részvétüknek hangot adjanak? Vagy csak szeretnénk leegyszerűsíteni azt, hogyan tájékoztassuk ismerőseinket? Már itt is az egyszerűbb, gyorsabb utat keresnénk?

Semmi sem tiltja, hogy írj róla egy posztot. Azt csinálsz, amit akarsz. Eközben azon gondolkodom, mit is adhat az a számomra, hogy olvashatok arról, ki mit érez, hogyan látja az elhunytat, hogyan viszonyul hozzá. Azt hiszem, ha az elhunytról, a hagyatékról, vagy a gyászról szól egy-egy poszt, akkor gazdagít az ilyen írás, segít megismernem az embert és talán segít megismernem a gyász árnyalatait is.

Nem nagyon beszélünk a halálról, zárt szobákban, szakemberek mellett halunk meg. Ahogy a születés, úgy a halál sem igazán része már az otthonunknak. Én nem tudom, milyen a halál. Nem tudom milyen a szeretted kezét fogni, amikor elmegy. Nem tudom, hogyan lehet erre felkészülni. És nem tudom, hogy ezt kirakatba akarnám-e tenni.

Nekem nem a kirakat a megfelelő hely arra, hogy a halállal kapcsolatos élményeimet, tapasztalataimat megosszam, vagy másokét megismerjem. A kirakat eltárgyiasít, elmarketingesíti az egyik legtragikusabb életeseményt. A hét autója, a nap csaja és a motivációs üzenetek közt nincs jó helye a gyásznak, sem valaki halálának. A halálról, a gyászról beszélni kell, beszélgetni. És persze hogy lehet írni is róla, tisztelettel, szeretettel, méltósággal. Érzelmekkel. Hogy hol? Hol is van ennek jó helye? Nem tudom.

És talán ez csak kulturális kérdés. Lehet, hogy nem erre vagyok szocializálva. Sosem beszélgettem a halálról. Amikor egy nagyon közeli szerettem meghalt, évekig nem beszéltem róla. Nem tudtam. Nem tudtam, mit kezdjek a hiányával, önmagammal.

Nem tudtam, hogy hogyan is oszthatnám meg ezt másokkal.

Ma sem tudom, hogy hogyan lehet ezt megosztani másokkal. Hogyan lehet jól megosztani másokkal.

A napokban meghalt valaki. Egy ismert ember. Valakinek a fia, valakinek a testvére, barátja, mentora. Egy ismert ember. És hirtelen tele lett a Facebook és a LinkedIn hírfolyamom olyan posztokkal, amin ez az ismert ember együtt van egy-egy fotón valakivel, történeteket olvasok róla, kivel mikor hol miről beszélgetett, mit csinált. Ahogy ezeket a posztokat olvasgattam valahogy egy rossz érzés fogott el.

A halál és gyász megosztása a közösségi médiában érzékeny és összetett kérdés. Hogyan beszélhetünk róla tisztelettel, érzelmekkel és méltósággal? Az írás és az önismeret eszközeivel közelebb kerülhetünk a válaszokhoz.

Hogyan beszéljünk a gyászról? Önismeret és méltóság a veszteség feldolgozásában

Hogyan lehet írni erről?

“A férfiakat úgy jellemzik, mint akiknek van hasznos célja.

De mit tegyen az élete közepén lévő, magát férfinak valló lény, ha elvesztette az addig fontosnak érzett célját, saját fontosságát, lerombolta felépített álarcát?

Mit tegyünk, ha nem vagyunk hűek magunkhoz, az elveinkhez, céljainkhoz, és elkurvultunk, de félünk a mélyére menni a szégyennek, és félünk váltani, mert elvesztenénk mindent, amit eddig az életben elértünk?

Hogyan tudja újratervezni, újradefiniálni az életét, felépíteni jellemét, saját egyedi férfiasságát, hogy értelmes célokra találjon akár a szűkösség leküzdése után is? Milyen váratlan buktatók, bukások, sikerek, örömök várnak ránk, hogy ne a szégyen, az elzüllés, hanem egy addig nem is sejtett, jobb, teljesen más, felvállalt életminőségben legyünk?

Hogyan érezzük teljes értékű férfinak magunkat szabadon, a belénk ültetett, társadalmilag megbecsült célok, hasznosság, családmodell követésének szüksége nélkül? Miről kell lemondanunk, mekkora az ára, fájdalma, esetleg szégyene?

És ha nem tesszük, akkor mi lesz az ára?

Szabad-e feltenni a kérdést, hogy mit szabad, szabad-e inkább az érzéseinkre hagyatkoznunk az észérvekkel szemben, megbékélni a saját magunk, javunk választásával áldozathozatal nélkül?

Mit jelent, és kell-e erős férfinak lennünk?

Szükséges-e szenvedni ezek miatt egy minőségibb életért, kell-e a mélybe mennünk saját magunkba, megjárni a poklot, vagy ez csak bullshit, és van könnyebb, fájdalommentes út?”

…készült egy felvétel velem, amiben Kovács Judittal beszélgettünk ezekről a témákról. A fenti szöveget Judit egy ismerőse írta visszajelzésként nekünk, miközben készültünk arra, hogyan is foglaljuk össze a mondanivalóját a videóknak.

A HR Fest konferencia után jutott az eszembe újra ez az egész időszak, a sok bizonytalanság, hogy szabad-e, merek-e ezekről beszélni. Hogyan érint ez majd engem, hogyan fogja érinteni azokat, akik részesei a történetemnek, hogyan fogja ez megváltoztatni a kapcsolataim?

Meddig és hogyan kell felelősséget vállalnom azokért, akik fontosak? Mikor vagyok önző, áruló, vagy akár nárcisztikus az önmagam választása során? És ki leszek, ha így teszek?

Egy nagyon közeli barátom ezzel summázta. Tartalmas szó. Bántó. De jöttek máshonnan is - közeli emberektől - fájóan mélyre menő mondatok. És persze néha a csend volt a legbeszédesebb. Hibáztam?

Két éve készült a “Jobb ember projekt”. Fontos két év volt. Ezek a beszélgetések indítottak el egy olyan úton, ami oda vezetett, hogy mára egyre több ismeretlen ismerős, egyre több vezető keres meg, hogy valahol ezeket a kérdéseket kapargassuk azért, hogy valami megváltozzon. Valami, ami nem jó. Valami, amiről sokszor azt sem tudjuk, hogy mi, csak a hatását szenvedjük meg a hétköznapokban. És sokszor csak elmesélik a saját történetük, mert valahol sorstársak vagyunk. A nem döntés, az elhazudás, a félrenézés rohasztja az önbecsülést.

Jobb ember lettem-e? Nem tudom. Remélem. Jobban érzem magam a bőrömben. Jobbak, mélyebbek, őszintébbek lettek az emberi kapcsolataim. Az élet könnyebb lett? Nem. Mégis, valahogy azt érzem, kevesebb terhet kell cipelnem. Vagy ha nem is kevesebbet, de többen visszük ugyanazt a terhet. Együtt.

És így valahogy sokkal jobb élni, megélni az életet.

A férfiakat úgy jellemzik, mint akiknek van hasznos célja. De mit tegyen az élete közepén lévő, magát férfinak valló lény, ha elvesztette az addig fontosnak érzett célját, saját fontosságát, lerombolta felépített álarcát? Mit tegyünk, ha nem vagyunk hűek magunkhoz, az elveinkhez, céljainkhoz, és elkurvultunk, de félünk a mélyére menni a szégyennek, és félünk váltani, mert elvesztenénk mindent, amit eddig az életben elértünk?

Mit jelent férfiként újratervezni az életünket, megküzdeni a bizonytalanságainkkal és őszintén szembenézni önmagunkkal? Egy két évvel ezelőtti podcast tapasztalatai és tanulságai a mélyebb, minőségibb életért.

Önismeret, férfiasság és egy jobb élet keresése

Kibeszélve

Egy ideje azon gondolkodom, elköltözöm az országból. Nézegetem a nemzetközi ingatlanos oldalakat: Spanyolország, Olaszország, Portugália, talán Ausztria. Mindenhol lehet annyiért kapni ingatlant, amennyiért itthon. Vagy olcsóbban. Igazából a hely nem is annyira fontos. De ha nem az a lényeg, hogy hova, akkor valószínűleg inkább az, hogy innen el.

De miért akarok változtatni? És min akarok változtatni?

Emlékszem, amikor megvettem az első motoromat. Valamikor a kétezres évek elején. Egy gyönyörű kis 600 köbcentis naked bike… Olyan szép volt, olyan kis kezes, szerethető. Minden rendben volt, jó volt gurulgatni vele, ha gyorsan mentem, élveztem a gép lendületét, ha lassan, akkor meg fürdőztem a tekintetekben. De két év múlva valami megváltozott. Már csak arra tudtam gondolni, venni kellene egy másikat.

Így is lett, vettem egy nagyobbat. Erősebbet. Dögösebbet. Imádtam az 1500 köbcentis fekete mocit, ahogy dübörgött alattam. Igen, mindig ezt akartam érezni! Gimis koromtól biztosan. És ez a gép már tényleg az volt, amit akartam. Egy vadállat, ami egyszerre volt a szabadságom és az egyediségem vasba öntött műremeke.

Utána újra elkapott az érzés, kell egy másik. Valami újabb, jobb, erősebb, dögösebb, férfiasabb. Egyedibb. Valami, amitől egyedibbnek érzem magam. Igen, ez az. Ez volt a lényeg. Mindegy volt az erő, a sebesség. Nem mentem gyorsan. Nem is igazán voltam jó motoros. Szerettem volna magamnak egy olyan motort, amilyen csak nekem van. Mit vegyek?

És megoldotta a helyzetet. Nem kellett új motor, nem kellett semmi extra. Elég volt egy új bukó, hogy megérkezzen az érzés: minden király! Én vagyok a király! Ennyi? Erről lenne szó? Hogy van bennem egy örökös igény a változásra, a változtatásra? Csak arra kell rájönni, hogy min lehet, min szabad, min érdemes változtatni, hogy a bennem lévő érzés kielégüljön? Hogy megérkezzen a rendben vagyunk érzés.

Sokat járok mostanában a nyugati szomszédunkban. Nézegetem az embereket, a településeket, a Spar polcait. Rend van. Nyugalom. Kolbászból készült kerítést nem láttam (de a fű zöldebb), az árak elemzésébe sem szeretnék belemenni, de valahogy egészen más az emberek egymáshoz való viszonyulása. Ez lenne a társadalmi jólét, jóllét? Hogy az az útszakasz, amit reggel feltúrtak, az délutánra rendbe van téve? Mindezt egy ember egy géppel. Hogy a boltos odaadja a teherautóját, hogy el tudjuk vinni, amit vettünk? Csak úgy? Mert tudja, visszavisszük. Nem tudja, bízik benne, bennünk. Ismeretlenül.

Szeretem azt a helyet, ahol most élek. Szeretem az embereket, akik a környezetemben vannak. A konditermet, ahova járok, az edzés előtti reggeli kávékat a srácokkal, a péksütit, amit aközben majszolgatok, hogy őket hallgatom. Da ahogy a várost, az országot járom, valami nyomaszt. Már nem hallgatok, nem olvasok nagyon híreket. Nem tudom, ki veszélyezteti az otthonom, ki akarja elvenni a biztonságom. Nem tudom, kinek van igaza. Nem tudom, ki hazudik nagyobbat. Ma már sajnos nem is érdekel, mert nem tudom eldönteni. Nem tudom átlátni ezt az egészet. Nem tudom, kiben bízhatok, ha a jövőmről van szó. Hisz van még jövőm, szeretnék újra alkotni, tenni a dolgom. Élni, csak úgy.

De mit tehetnék? Figyeltem a közéletet. Olvastam. Néztem podcastokat. Elmentem mindig szavazni. Befizetem az adóm. Felszedem a szemetet. Odafigyelek a környezetemben lévő emberekre. Segítek nekik. Támogatok különféle szervezeteket, hol alapítványt, hol valamilyen egyesületet. Próbálok jó állampolgár lenni. És nem tudom, mit tehetnék még. Olyan jó lenne, ha valaki meg tudná mondani, min változtassak.

Szívesen dolgozom azon, hogy valami más legyen. Szívesen megtanulom, teszek azért, hogy jobban érezzük magunkat. Próbálok nyugodt, kedves lenni a boltban, a benzinkúton, az utcán. Mert talán a hangulat, az ami igazán fontos. Hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz. Hogy milyen arcokat látsz a liftben, a sorban. És hogy hozzá mersz-e szólni valakihez az utcán, csak úgy, ha azt látod, nincs jól. Vagy ahhoz aki előtted dobja el a csikket, a mekis zacsit, vagy ami pont nem kell neki, hogy ne a földre, a kukába. Légyszi.

Valamit. Hogy jobban érezzem magam. Nem tudom, most miért zavarnak ezek a dolgok és hogy korábban miért nem. Jó lenne, ha nem zavarnának. Ha nem zavarnának, mert nem így lennének. És nem tudom, hogy máshol hogyan van. Szóval feltettem magamnak a kérdést. Min változtassak? Min tudok változtatni? Hogyan tudnék változtatni azon, amiben most élek? Hogy ne legyenek azok a dolgok, amiket látok.

Lehet, hogy be kellene csukni a szemem? Ez is egy megoldás. Akkor nem látom. Ha nem látom, lehet, hogy nem zavar. Vagy lehet, hogy azt kellene mondanom, ilyen az élet! Máshol is ez van! Itt legalább tudom, hogy milyen. Vagy csak simán bele kellene törődni, hogy hát bezzeg a régi szép időkben, amikor még fiatal voltam, mások voltak az emberek. Ez van, ezt kell szeretni.

Mindeközben felmerül bennem a kérdés, hogy miközben igyekszem jó állampolgár lenni, mert fontos számomra az ország, ahol élek, vajon ez kölcsönös-e. Akarja-e az állam, hogy én is azt gondoljam róla, ő is jó. Mert megteszi azokat a dolgokat, amik nekem fontosak, vagy amik a közösségemnek fontosak? Vajon értelmezhető-e a kölcsönösség ebben a relációban?

Annak kellene lennie, de azt hiszem, nem, nem értelmezhető. Hatalmi reláció van. Statisztikai adat vagyok. TAJ szám, adószám, egy szavazat. És ez szerintem máshol sincs máshogy. Kasztrendszerben élünk. Ahogy a méhek. De talán náluk mindenki számít. Számítanak egymásnak. A méheknél működik, nálunk is működhetne. Van valami, ami nem hagy nyugodni. De nem tudom, hogy pontosan mi. Még nem. Csak egy rövidke szó mocorog bennem: Elég!

A számomra fontos dolgokról szeretek saját magam dönteni. Azon vagyok, hogy legyen erre lehetőségem. Mert az életben általában nem szoktak csak úgy megtörténni a dolgok. Általában valaki csinál valamit. Szeretek a számomra fontos kérdésekben én magam csinálni dolgokat és nem megvárni, hogy valaki csináljon velem valamit.

Szóval keresem a válaszom arra, mit csináljak. Csak arra kell rájönnöm, hogy min lehet, min szabad, min érdemes változtatnom, hogy a bennem lévő érzés kielégüljön. Az, hogy min tudok, majd kiderül. Ha csinálom.

Rajta vagyok. Rajta vagyok, hogy megérkezzen a rendben vagyunk érzés. Nem csak én. Mi.

Együtt élünk. Tegyünk érte. Változtassunk.

Mit tehetünk, ha változtatni szeretnénk az életünkön? Gondolatok az önismeretről, a társadalmi jólétről és a személyes felelősségről. Hogyan találjuk meg a saját utunkat, hogy jobb legyen nekünk és a közösségünknek is?

Hova tovább? Tudatos változáskeresés a mindennapokban

Hova tovább?

Szerencsés helyzetben vagyok, mert megengedhetem magamnak a csendet a hétköznapokban. Valahogy az élet is ezt hozza: csendben vagyok a hétköznapokban, a baráti társaságokban, a telefonbeszélgetésekben. Hallgatok, hallgatom a többieket, akik fel is töltik a csend adta teret. Mesélnek. Mesélnek, mert meg kell osztani valahol, valakivel a terheinket.

Olyan sok a nehézség, a változás az ismerőseim életében. És mostanában valami miatt egyre gyakrabban találnak meg azzal, hogy segítsek ránézni ezekre, mondjam el, mit gondolok, de sokszor csak azzal, hallgassam meg őket. Keresik a figyelő csendet, a kapcsolódást, amit ez ad.

És valahogy egészen máshogy kapcsolódnak hozzám, mint pár éve. Figyelem magam ezekben a kapcsolódásokban. Figyelem az embereket, próbálom megérteni, ma miért jönnek, mit is keresnek, és hogy mit ad nekik az a kis idő, amiben együtt vagyunk. Figyelem, nekem mit ad.

Valamit, ami korábban nem volt. Vajon a múltam hézagait töltöm fel ezekkel, vagy a jövőm próbálom építeni? Jelen vagyok, vagyunk ezekben a beszélgetésekben, de mi lehet a motivációm? Miért keresik velem ezeket a kapcsolódásokat és mi változott bennem, hogy én is nyitott lettem erre. Ahogy jönnek-mennek az emberek a napjaimban, elkezdtem érezni, hogy valami hiányzik.

Korábban mindig én beszéltem. Ontottam magamból a szavakat. Mit csináltam, mit értem el, mit akarok csinálni… Ez hiányozna? A közönség? A rajongók? Vagy hogy nekem is legyen úgy valaki, ahogy én vagyok másoknak? Talán csak az irányt nem találom, vagy nem érzem jól, hogy merre tart ez a nagy áramlás köztem és a többiek közt. Vagy talán csak a régi reflexek kopogtatnak némi figyelemért, hogy irányítsam a dolgokat. Talán a kontroll az, ami hiányzik.

Az irányítás biztonsága fontosabb lenne, mint az áramlás szabadsága? Tudok irányítani. Tudom, hogy tudok. Manipulálni is. Elegendő tudásom, tapasztalatom, akaratom van hozzá. Ha irányítok, a világ olyan lesz, amilyenné tenni akarom.

De nekem mindig fontosabb volt a szabadságom - a döntési, a cselekvési, az egzisztenciális - mint a biztonságom. Vagy hát ezt mondtam mindig magamnak. De vissza a kapcsolódásokhoz. Mi köze ennek az egésznek ahhoz, ahogy ma jelen vagyok? Ebben a nagy áramlásban - ami köztem és a többiek közt van - most inkább adok, mint kapok. Ami a figyelmet, a támogatást illeti. Az áramlás most inkább kifele áramlás.

Biztonságos. Az lenne? Az. Hisz én döntöm el, mit és kinek adok, kivel beszélek. Szabályozom. Tehát, amiben most vagyok, az még mindig az általam teremtett, irányított világ, amit én szabályozok. Ezek a szabályok korlátoznak. Biztonságosak, de falakat emelnek, ami mögül nehéz a valóságot jól látni. Mindezt úgy, hogy az áramlás szabadsága mögé rejtem magam. Ezt mondom. Így tekintek rá, mert szabadnak akarom látni önmagam.

De mitől leszek szabad, mitől és hogyan engedhetem el a kontrollt?

Talán a befogadás már szabadabb mint az adás? Hisz nem tudom, mit fogok kapni. De a befogadás is ellenőrizhető. Hisz szabályozni tudom, kitől mit fogadok be. Hisz nem engedhetek be bármit… Nem? Hol van a határ a biztonság és a szabadság közt? Meddig terjedhet a biztonságos szabadság, értelmezhető-e a biztonság nélküli szabadság? Tudunk-e ilyen közegben lenni? Tudok-e? Azaz, képes lennék úgy jelen lenni másnak, ahogy mások vannak nekem? Akarom ezt? Ha akarnám, már lenne valaki?

Hol van a határ abban, mikor kell cselekedni és aktívan formálni a világot, a világom, amiben vagyok és abban mikor kell hagyni megtörténni a dolgokat, rábízni magamat az életre. Ahogy a magzat rábízza önmagát az anyára, akiben növekszik, fejlődik.

Vajon az életben azért történtek meg velem azok a dolgok, amik megtörténtek, mert az vagyok aki, vagy azért vagyok az, aki, mert megtörténtek velem ezek a dolgok. Az élet ok-okozati láncolatában mi a logikai sorrend?

Az elmúlt egy-két évem erősen az adniról szól. Természetesen kapok is, de talán nyitottabbak bennem a kifelé menő csatornáim. Másokkal foglalkozom, mert így talán majd a történeteikben megtalálom azt az ösvényt, amin majd menni szeretnék. Talán. De talán nem, nem találok semmit. Talán az a dolgom, hogy csináljak egyet saját magamnak. Egy saját utat. Valahova. De hova? Talán ma csak ez hiányzik.

Az irány, hogy merre tartson ez a nagy áramlás. Az áramlás, ami köztünk van. De ez igaz? Köztünk van? Nem lehet, hogy ez tévedés? Talán azt kellene megértenem, azt lenne jó hinnem, hogy az életemben én magam vagyok az áramlás, magam mozgatom a dolgokat, amiket az élet viharai, vagy a csendes szellői elém hoznak. Embereket, lehetőségeket.

Mert ha mi vagyunk az áramlás, akkor megértjük, hogy ennek az egész szabadság kontra biztonság kérdésnek semmi értelme, mert eggyé válik a szabadság és a biztonság fogalma. Szép csendben.

És ebben a csendben nem hallatszik semmi.

Mit jelent szabadnak és biztonságban lenni egyszerre? Gondolatok az áramlásról, az adásról és a befogadásról. Hogyan találhatjuk meg az irányt az élet csendes pillanataiban?

Minden a szexről szól
2024.11.23.

2024. VENDLER BALÁZS

Minden jog fenntartva.

Minden a szexről szól2024.11.23.

2024. VENDLER BALÁZS

Minden jog fenntartva.

Minden a szexről szól
2024.11.23.