A második kötetet… Elkezdtem a tervezgetést, a szerkesztést.

Talán, ha írok arról, hova tovább, kiderül, hova tovább. Kiderül, merre, hova tart az, amit most csinálok. Talán az írás lesz az, ami kicsalogatja a gondolatot, talán egyszer csak, ahogy visszaolvasom magam, megérkezik az a bizonyos aha érzés.

"Hovatovább (határozószó) - Egyre inkább; az idő haladtával beálló változást jelzi; szinte már." (Magyar etimológiai szótár)

Arról, amiben vagyok. Egyre inkább. A változásról, az idő haladtával beálló változásról. Nem is tudom, hogy én csinálom-e ezt, vagy csak megtörténnek ezek a dolgok velem. Van-e választásom. Hova vezet mindez, mit ad a mindennapokban, hogyan változtatja meg mindez az életem megélését. 

Arról fog szólni, hogy keresem, hova tovább...

Szeretném erre tenni a fókuszom, szeretnék erről beszélgetni. Ha te is változásban vagy, ha te is most szeretnél változtatni, de nem tudod hogyan, mit, miért, csak az érzés húz, csavar minden nap, szólj.

Dumáljunk egy kávé mellett, dumáljunk egy séta alatt. A többi majd alakul.

Elkezdtem

Valahogy egyre gyakrabban sodor össze olyan emberekkel a sors, akik érezhetően hatással vannak a gondolkodásomra. Izgalmas beszélgetések, ahol a gondolataink egymásba ölelkezve hoznak minket is egyre közelebb, arra inspirálva hogy újabb és újabb beszélgetéseket kezdjünk. Mindegy, hogy ez egy kisgyerek, aki a tisztaságával lep meg, vagy egy nyugdíj közeli férfi, aki a szenvedélyét keresi a munkájában, vagy egy nálam 10 évvel idősebb nő, aki közös játékra hívva próbálja önmagukhoz közelebb vinni a hozzá látogatókat.

Így találkoztam Heller Gáborral is. Bő egy hete Bolváry Réka javasolta, találkozzam vele, mert úgy érzi, érdemes lesz. Gyorsan megnéztem, ki is Gábor, mert csak annyit tudtam, hogy ő viszi az Igaz Történetek podcastot, ahol korábban Réka történetével is megismerkedtem. Egy gyors Google keresés: 20 év New York, ahol taxisoförködés után a világ legnagyobb reklámügynökségének volt az art directora; majd forgatókönyvírás („Csak szex és más semmi”), és cégépítés - ő volt a Bónusz Brigád társalapítója.

Elmentem hát beszélgetni, Budán a Retek utcában egy pindurka kis pékségben találkoztunk. Ő már ott volt, amikor megérkeztem, nyugodtan, kedvesen, érdeklődően indult az ismerkedésünk. Gyorsan pörögtek a percek, jöttek a témák, a kérdéseim, a dilemmáim, Gábor pedig szinte mindennel kapcsolatban tudott egy tanulságos történetet. Egy beszélgetést, amiben ő is benne volt, amiben ismeri a másik ember sztorit…

Mert Gábor évek óta építget egy projektet, amiben különböző emberek mesélnek az életük egy-egy meghatározó eseményéről. Eddig 4 történettel végeztem, de elkezdtem gondolkodni ezeken a történeteken. Hogy miről is szól ez az egész?

Úgy érzem, kezdem érteni a történetek lényegét. Nekem valahogy az volt a fejemben, hogy vagy valami tanulságnak, vagy valami csattanónak kell lennie ezek végén. Hogy legyen valami konkrét elvihető üzenet. De az eddigi videókból inkább érzem azt, hogy ezek kedves, emberi történetek, ahol inkább az a lényeg, hogy érzelmileg hogyan azonosulok a hallottakkal. És hát, volt, ami nagyon megfogott, ahol elöntöttek az érzelmek, ahol elérzékenyültem: a hajón zongorázó idős férfi, vagy a balerina kislány történetétől, aki nem írja meg a szüleinek a balesetét, hogy lehet, hogy amputálni kell a lábát.

És persze tudom, hogy mindenkinél más-más mondat talál be, vagy hogy lehet, hogy egy másik napon nálam is más talált volna be. Valahogy úgy éreztem, érzem, ők mit érezhetnek… Majd azon gondolkodtam, én mit is tettem volna... ami persze csak egy teoretikus kérdés, de talán pont ezért olyan fontosak ezek a videók, ahogy a szépirodalmi művek is, hogy olyan helyzetekbe kerüljünk általuk, ahol a saját érzelmi világunkkal kapcsolatos döntésekre nézhetünk rá. Azért, hogy ezekből a művekből, ezekből a történetekből valójában önmagunkról tanulhassunk.

Szép és egyben nagyon nehéz műfaj ez. Olyan sok dolog kell hozzá... Ha mesélők vagyunk, akkor talán a legfontosabb, hogy értékeljük önmagunkat, hogy értékesnek, érdekesnek, megosztásra alkalmasnak érezzük az életünk 1-1 részletét. Majd kell a bátorság, hogy meg merjük kockáztatni, hogy tényleg érdekes lesz-e a történetünk és hogy mi lesz, ha nem lesz az.

Tudni kell mesélni, és itt talán nem is az a lényeg, hogy milyenek a színészi képességeink, vagy a dramaturgiai gondolkodásunk, hogy hogyan tudjuk felépíteni, kiszínezni az eseményeket, hanem hogy hogyan tudunk őszintén megnyílni, visszamenni abba a pillanatba, amiről mesélünk, újra átélni, újra az eseményekkel rezegni, elérzékenyülni... mindegy, hogy ezt közönség előtt, vagy egy stúdióban tesszük, a kérdés csak az, mennyire tudunk önmagunkhoz közel kerülni. És ez teszi ezt a műfajt az elmesélő oldaláról olyan nehézzé...

És ha önmagunkat így értékeljük, ha önmagunkkal ezt meg tudjuk tenni, talán jobb hallgatóság is lehetünk mi magunk is.

Mert hát ott van a másik oldal is, a hallgató, a néző, akinek valahogy kapcsolódnia kellene ehhez az "alkotáshoz". Valaki más életéhez. De milyen az a kulturális, társadalmi közeg, amiben vagyunk? Megvan-e a kultúrája a baráti társaságokban, a családokban, hogy ítélkezés, összehasonlítgatás, megoldani akarás nélkül, pusztán kíváncsisággal tele hallgassunk meg valaki mást. Egy ismeretlent. Hogy arra a 15-20 percre egy kicsit átélhessük az ő történetét.

És ezek a történetek nem adnak gyors megoldásokat, talán lassúakat sem. Nem akar egyik sem életvezetési tanácsot adni, nincs bennük karrier útmutató, vagy sikerkalauz jellegű önfejlesztési segédlet. Egyszerűen csak szépek, természetesek.

Hogyan tudunk kapcsolódni ebben az impulzív, pörgős életben ezekhez a csendesen csordogáló, novella szerű történetekhez? Hogyan tudja átvinni az ingerküszöbünket? Hogyan lehetnek ezek a hétköznapi történetek annyira fontosak, hogy odafigyeljünk rájuk?

Elgondolkodtam ma reggel a videókon, azon, amit a kávézóban mesélt Gábor. Valóban, azt hiszem megértettem, ez a projekt sokkal több, mint egy podcast sorozat. Sokkal inkább egy társadalmi kísérlet, egy kezdeményezés, ami empátiára, nyitottságra, elfogadásra és - talán ezek elkerülhetetlen folyamányaként - összetartozásra inspirál minket és arra, hogy merjünk önmagunk lenni.

Mi történne, ha többen lennénk ilyen mesélők, hallgatók?

Lehet ennek társadalmi hatása? Valószínűleg igen, de ez nem egyik napról a másikra történne. A közbeszéd minőségét nagyban befolyásolja az, hogy az emberek mennyire hajlandók meghallgatni egymást ítélkezés nélkül, és mennyire képesek belehelyezkedni mások helyzetébe. A történetmesélés egyik legfontosabb hatása, hogy a hallgatót egy rövid időre kiszakítja a saját nézőpontjából, és ráébreszti arra, hogy minden élethelyzet mögött egy összetettebb emberi történet húzódik meg.

Ha szélesebb körben elterjedne az ilyen történetek hallgatása, az talán csökkenthetné a társadalomban az elhamarkodott ítélkezést, az „egy igazság” szemléletet, és növelhetné a nyitottságot. Gondoljunk csak arra, milyen gyakran formálunk véleményt valakiről vagy egy helyzetről anélkül, hogy valóban ismernénk a másik megélését. Ha hozzászoknánk ahhoz, hogy előbb megpróbáljuk meghallgatni, megérteni a másik felet, mielőtt véleményt alkotnánk, az hosszú távon változást is hozhatna az egymáshoz való viszonyunkban.

Persze ez nem egy mindenható megoldás. Az ítélkezési hajlam mélyen gyökerezik bennünk, a társadalmunkban, és sok tényező – például a média hatása, az oktatás, a szociális környezet – is befolyásolja. Azonban az biztos, hogy ha rendszeresen találkoznánk hiteles, emberi történetekkel, az fokozatosan formálhatná a gondolkodásmódunkat, és ez elősegíthetné egy empatikusabb, elfogadóbb társadalmi légkör kialakulását.

De nem mindegy, milyen történeteket hallgatunk. Ezért van szükség az ilyen projektekre, amit Gábor is épít már 5 éve. Érdemes picit megállni és időt szánni ezekre az Igaz történetekre és ha úgy érzed, a te történeted is olyan, ami másoknak segíthet, keresd meg őt és oszd meg vele az életed egy kis részét.

Youtube csatorna: https://www.youtube.com/@igaztortenetekpodcast4450 

Valahogy egyre gyakrabban sodor össze olyan emberekkel a sors, akik érezhetően hatással vannak a gondolkodásomra. Izgalmas beszélgetések, ahol a gondolataink egymásba ölelkezve hoznak minket is egyre közelebb, arra inspirálva hogy újabb és újabb beszélgetéseket kezdjünk. Mindegy, hogy ez egy kisgyerek, aki a tisztaságával lep meg, vagy egy nyugdíj közeli férfi, aki a szenvedélyét keresi a munkájában, vagy egy nálam 10 évvel idősebb nő, aki közös játékra hívva próbálja önmagukhoz közelebb vinni a hozzá látogatókat...

Egymásra hangolva

Az alábbiakban a Growth Magazin, 2024. decemberi számában megjelent interjú szövege olvasható. Köszönöm Gosztola Beatrixnak és csapatának a lehetőséget a megjelenésre és hogy hozzájárultak a szöveg leközléséhez.

Az exit egy vállalkozó életében sokszor egy végállomásnak tűnhet, egy olyan mérföldkőnek, amely mindent megkoronáz, és a szakmai elismerés, a szabadság és az anyagi biztonság beteljesülésének szimbóluma lesz. De mi történik akkor, ha a várva várt siker nem azt hozza, amit reméltünk? Vendler Balázs, aki cége sikeres eladása után mély önvizsgálatba kezdett, pontosan erről mesél. Egy hónapja hívtuk meg az irodánkba, hogy személyesen is elmesélje azokat a belső utakat, amelyeket a cégépítés, az exit és az azt követő időszak hozott számára.

Balázst a LinkedIn bejegyzései alapján ismertük meg, ahol már akkor is lenyűgözött minket az a nyitottság, amivel a szakmai sikerek mögötti érzelmi hullámvasútról írt. Az interjú során egyértelművé vált, hogy a története nemcsak inspiráló, hanem tanulságos is: egy vállalkozói lélek küzdelmeit és újrateremtését ismerhetjük meg. Nem először olvashattok exit sztorikat nálunk, Balázs azonban egészen máshova visz minket: a vállalkozás emberi oldalára, ahol a siker, a kudarc és az újrakezdés nem fekete-fehér, hanem tele van árnyalatokkal. // Gosztola Beatrix, főszerkesztő -  Growth Magazin 

Hogyan indult a startup, és mi volt a fő motivációd az építés során?

Hm… Ez azért egy hosszabb folyamat volt. 2005-ben egy picike kis marketing cégem volt, ami akkor már 6 éve működött, jó kis csapat jött össze. Már akkor csináltunk offline és online projekteket is, saját fejlesztők is voltak a cégben, így viszonylag rugalmasan tudtuk alakítani ezeket a munkákat. Ebben az évben kaptunk meghívást egy tenderre, amit nagyon szerettünk volna megnyerni, úgy éreztem, ez lehet a kitörési lehetőség. Egy toborzási kampányt kellett összerakni és mi, az akkoriban hagyományos hirdetési felületek helyett egy online játék kialakítását javasoltuk. Szerettem volna, ha mi nyerünk, akkor a megbízónk azt a - számunkra elképesztően nagy - összeget nem media tulajdonosoknál, hanem nálunk költi el. Nyertünk és ezzel elkezdődtek a vállalati célokat támogató játékaink fejlesztése.

A következő 7 év egy szakmai sikerekkel teli, de pénzt nem igazán hozó időszak volt. A marketing cégem megnőtt, lett egy üzleti angyalom, a céget átalakítottuk, szétszedtük egy marketing és egy informatikai kft-re. Ez volt a 2008-as válság időszaka, rengeteg feszültséggel, ami oda vezetett, hogy 2012-re teljesen kiégtem, elfáradtam. Egyszerűen utáltam bejárni a saját cégembe. Emlékszem, ott ültem egyedül az irodámban és azon gondolkodtam, változtatnom kell. Ezt így nem tudom tovább csinálni! Napi 10-12 órákat dolgoztam, én feleltem a teljes értékesítésért, bőven 20 fő fölötti állandó csapattal olyan magasak voltak a költségeink, hogy állandó stressz lett az életem. Már semmi nem adott örömet a munkámban, amit korábban szerettem. Át kellett gondolnom, miért is csinálom a vállalkozásom: a szabadságom megéléséért, az anyagi biztonságom megteremtéséért és azért, hogy elismerjenek, hogy megkapjam a visszajelzést - jó vagyok, okos, sikeres. 

Ahogy ezen gondolkodtam és ránéztem a korábbi évek munkáira, úgy éreztem a vállalati játékok adják meg számomra mindezt. Nem is, pontosítanék. Úgy éreztem, hogy ezek fogják tudni mindezt megadni. Ezzel át lehet törni a vidéki lét korlátain, ki lehet jutni külföldre és nemzetközi szinten is meg tudom mutatni, mit is tudunk, mit is tudok. A gamification fogalmának akkori megjelenése remek lehetőséget sejtetett, így hát kivásároltam az angyalomat és belevágtunk a Games for Business építésébe.

Milyen legnagyobb kihívásokkal szembesültetek az építkezés időszakában, és hogyan sikerült ezeket megoldani?

A legnagyobb kérdés talán az volt, hogy egyáltalán képesek leszünk-e rá. Tudjuk-e pontosan, mit akarunk csinálni? Hogy tudom-e, pontosan hova is akarok eljutni, mi is a célom? A vágyaimmal tisztában voltam - szabadság, biztonság, elismerés -, de ezt hogyan tudja nekem megadni a cégem? Jó három év kellett hogy megtaláljam a válaszom, de 2013-ban belevágtunk az építkezésbe, elmentünk mindenhova, ahol előadást lehetett tartani a témáról. Elkezdtünk angolul publikálni, nemzetközi versenyeken indultunk, több év minden komolyabb siker nélkül. De 2015-ben váratlanul írtak rólunk - valójában egy projektünkről - az amerikai Forbes-ban, majd a magyarban, majd egyre több és több nemzetközi megjelenésünk lett. 

Mégsem volt valami oké, valami nem működött, valahogy pénzt még mindig nem tudtunk csinálni és az ügyfelek sem úgy jöttek, ahogy szerettem volna. Mert még mindig nem voltak helyén a dolgok. Ma, közel 10 év távlatából, azt mondanám, nem tudtam még mindig, mit is akarok csinálni. 2015-re ki kellett mondanom, valami nem jó. A marketing cégem csapata recsegett-ropogott már, mert a fókuszom teljesen a Games for Business projekten volt, magával az ügynökséggel nem sokat foglalkoztam. Sorra mondtak fel az embereim. Sok ismerőssel beszélgettem, hálás is vagyok azoknak, akik nyitottak voltak erre. Pécsi vállalkozók, pesti ügyfelek, konkurens cégek vezetői… és a beszélgetések mentén megérett bennem az, hogy nem tudunk 2, ennyire más dolgot csinálni egy szervezeten belül. Egy marketing cég projekteket valósít meg, a Games for Business terméket akar fejleszteni. Két teljesen más gondolkodásmód, két különböző megközelítés. El kellett gondolkodnom, hogy el merem-e engedni az ügynökségem, ki merek-e lépni onnan, amiből a pénzt keresem, ami eddig biztosította a G4B termékfejlesztéséhez a forrásokat és kitermelte a családom megélhetését is. El merem-e engedni a biztonságom, a múltam azért a jövőért, amit elképzeltem? Hiszek-e annyira a saját jövőképemben, önmagamban, a csapatomban, hogy azt mondjam, ugrunk. Ugrottunk.

Az akkori teljes családi megtakarításunk adta a fedezetét annak a 10 fős kezdő csapatnak, ami fókuszáltan belevágott a Games for Business Kft.-be 2016 januárjával. És akkorra már volt terv, 5 évre előre, 4-5 kpi-ra építve. Ehhez a tervhez közel 10 év tapasztalása vitt el minket, egy folyamatos tanulás és a vágy arra, hogy valami mást csináljunk. A csapat, aki mellettem, mögöttem állt, addigra egy jól összeszokott, összekovácsolódott gárda lett, akik Szalai Miki vezetésével darálták le a következő 3,5 évet. A 2019-es cégeladásig tartó út nem volt egyszerű, rengeteg meló volt benne, sok-sok elbizonytalanodással, stresszel. De azt hiszem, a legnagyobb kihívás az az volt, hogy el tudom-e képzelni azt, hogy hova akarok eljutni és hiszek-e magamban annyira, hogy ezért áldozatokat is tudjak hozni. 

Hogyan élted meg az exit folyamatát? Milyen érzések kavarogtak benned, amikor megtörtént?

Fura dolog ez. Az exit volt az egyik lehetséges kimenete a korábban összerakott tervemnek. Mennyire jó már, ha felvásárol egy nemzetközi cég. Az mindent megad, nem? Validálja mindazt a munkát, amit éveken keresztül beletettünk. Hiszen megadja azt az anyagi hátteret, ami képes a biztonság érzésének megélésére (91% tulajdon volt a családom kezében), kell-e annál nagyobb szakmai elismerés, ha olyan céget építesz fel, amit nemzetközileg meglátnak és meg akarják venni (négy felvásárlási folyamatban voltunk benne 1,5 alatt) és hát mindez valahogy már önmagában megerősíti az addig is jelen lévő szabadság érzését. Hát nem? Lehet-e ennél szebb teljesítmény egy férfi életében, mint megélni saját teremtő képességének a termőre fordulását és learatását?

Ebből semmi sem jött össze. Azaz de, de akkor ebből semmit sem éreztem. Elismerés? Szinte senki nem írt arról, hogy felvásárolták a Games for Businesst. Pár rövidke, szinte gyászjelentés hosszúságú valamike jelent meg. Hát ennyi lenne? Senkit sem érdekel, hogy megcsináltuk? Hogy összehoztam? Elismerés nuku. A pénz és a biztonság? Évekig rettegtem, hogy mi lesz, ha elbukom a pénzt, ha jön egy államcsőd, ha hozok pár rossz döntést. Talán sosem volt olyan anyagi bizonytalanság, vagy annyi feszültség bennem, mint abban az időszakban. És a szabadságom? Az a szabadságom, amire mindig olyan büszke voltam? Az láncra verve rohadt a szindikátusi szerződésem oldalain. Alkalmazott lettem. 25 évnyi vállalkozói lét után, 25 olyan év után, amiben mindent én dönthettem el, amiben - bár minden kockázat is engem nyomott - minden döntés végső soron tőlem jött. Riportálnom kellett, havonta, majd 1-2 hetente. Magyaráznom kellett, mit miért csinálok. Mindezt olyan embereknek, akik a legjobb szándékuk mellett sem értették, mit, miért csinálunk. Más kultúra, más iparág, más célok. 

Rettenetes volt. Rabszolga lettem a saját csapatomban. Hadvezérből zsoldos. És ez annyira messze állt mindentől, amit korábban önmagamról gondoltam, ahogy az életemet láttam, elképzeltem, hogy rengeteg dolgot megborítottam magam körül. Erről nem mesélt nekem senki korábban, erről nem olvastam a Forbesban, sem startup magazinokban, vagy vállalkozói podcastokban. És tudom, hogy ezt sokaknak nehéz megérteni, hisz olyan sokan szeretnének ide eljutni. És én is megtenném újra és újra. Ez az életesemény az egyik legfontosabb dolog volt az életemben. Kívánom, hogy mindenkinek adassék meg ez az élmény, ha vágyik rá. 

Nekem rengeteget adott ez az időszak, az exit utáni bő 2 év, amíg ügyvezetőként még együtt voltam a többiekkel. Tükröt mutatott és amit láttam, azzal valahogy nem voltam békében. De szerettem volna.

Az exit után hogyan változott meg az életed, akár szakmai, akár személyes értelemben?

Ma úgy látom, hogy az exit lezárt egy életszakaszt. Miután eladtam a céget, megérkezett a covid. A céges viszonyrendszer megváltozása, majd a covid miatti bezártság okozta feszültség elindított bennem egy folyamatot. Elkezdtem kérdéseket feltenni önmagamnak az életemmel kapcsolatban. Elértem mindent, ami a feladatlistámon rajta volt, de nem éreztem jól magam, nem találtam a helyem és valahogy egyre nőtt bennem a feszültség. Alapjaiban kérdőjeleztem meg a helyem a világban és ez kihatott egy csomó aspektusára az életemnek. Ebből a legmeghatározóbb a párkapcsolatom volt. Alig egy évvel a cégeladásom után elköltöztem az akkori feleségemtől, az akkor már 25 éve tartó párkapcsolatomból. Rettenetes volt, pedig én álltam fel. Nagyon sok fájdalom van egy ilyen szakításban. És ez a fájdalom nem kerülte el a gyerekeinket sem. Nehéz időszak volt. De talán ez az időszak hozta el azt, hogy elgondolkodtam azon, milyen apa, milyen társ vagyok. Mennyire volt a családom része a döntéseimnek. Persze, mindig is azt gondoltam, hogy értük teszek mindent. A biztonságukért, a jólétükért. De talán mindeközben kevesebbet foglalkoztam azzal, nekik mire lenne igazán szükségük. És persze ez valahogy abból is fakadt, hogy én magam sem tudtam azt, nekem mire van igazán szükségem.

A válás után elindult egy erős önismereti út. Az akkor megnyílt tér az életemben követelte, hogy töltsem fel valahogy. És valami abba az irányba vitt, hogy ez a valahogy a csend, a befelefordulás legyen. Újra elkezdtem pszichológiával foglalkozni, rengeteget olvastam, szakmai videókat néztem, elkezdtem meditálni, spirituális irányzatokkal ismerkedtem. Volt ebben minden: asztrológus, asztrozófus, tarot kártyás, boszorkány, energiakezelés, numerológus, accsess bars, családállítás, de elmnetem coachoz, pszichológushoz, terapeutához, voltam buddhista elvonuláson és csendkurzuson Pannonhalmán az apátságban. 

Kerestem azt, aki vagyok, aki igazán vagyok. Próbáltam letenni a terheket, amiket az élet adott és amiket örömmel cipeltem az évek során. Mert valahogy azt hittem, attól vagyok jó, hasznos, attól vagyok férfi, hogy elbírom ezeket. És akkor valószínűleg így is volt mindez.

Lassan három éve vagyok együtt Katával, a feleségemmel. Kb. abban az időszakban, amikor vele megismerkedtem, éledt fel bennem újra a vágy, hogy szeretnék majd céget építeni, valami újat, hasznosat csinálni. Valamit, ami én vagyok, ami - nagy szavakkal mondva - az életem célját testesíti meg. Szeretném megtalálni azt, amiért létezem és abból szeretnék céget építeni. Nagy szavak, tudom. És talán sosem lehetünk biztosak abban, hogy az, amit csinálunk, az vajon az-e. De talán nem is kell annak lennünk, elég ha hiszünk benne, elég, ha hiszek benne. Mint ahogy hittem a Games for Business sikerében. Nekem ez elég.

Milyen új célokat tűztél ki magad elé azóta? 

Ez is egy fordulatokban gazdag folyamat volt :) A legelső dolog, amit megfogalmaztam magamnak a cégeladásom környékén, hogy elengedem a vállalkozói létet. Ebből ennyi elég volt. Sportoló leszek, nemzetközileg jegyzett sportoló. Mi más :) Szerettem volna valami egészen új területen bizonyítani, eredményeket felmutatni. Bár felmentésem nem volt tesi alól a gimiben, de nem én voltam a legélesebb kés a fiókban. Innen szép nyerni. Fel is kerestem pár olyan embert, aki kimagasló eredményeket tudhatott maga mögött: olimpiai bajnokot, világbajnokot, férfit, nőt vegyesen, többféle sportágból. Szerettem volna látni, érezni, ők milyenek, szerintük, miben voltak kiemelkedők, mi segített nekik abban, hogy elérték azt, amit. Volt is 1-2 beszélgetésem, el is kezdtem gondolkodni egy 10 éves cikluson, azon, hogyan valósíthatnám meg ezt az új célt. 

Viszonylag hamar, 2020 elejére meg is volt, mibe vágnék bele. De jöttek a magánéletem változásai, ezek elsodortak a sporttól, majd mire újra belevághattam volna, rájöttem nem ez az én utam. Valahogy az fogalmazódott meg bennem, hogy ez az egész csak arról szól, hogy félek. Attól félek, ha újra belevágnék egy vállalkozás építésébe és az nem jönne össze, akkor a kudarc elvenné tőlem a korábbi sikereimet is. Attól féltem, hogy akkor majd joggal mondják az emberek: lám, lám… mi megmondtuk, csak szerencséje volt a G4B-vel, semmi több. 

Alkotni szeretnék és ma már van is egy kép bennem arról, hogy milyen területen. Azt hiszem, jó érzékem van ahhoz, hogy felismerjem a tehetséget. Felismerjem azt, ha valaki kiemelkedő valamiben, valamiben, amit ő magáról nem tud, vagy amit magáról nem hisz el. És megvan a tehetségem arra, hogy képes legyek segíteni neki abban, hogyan tudja a tehetségét az általa vágyott sikerre konvertálni. Azt hiszem, ezt csinálom önmagammal is. 

Ez a folyamat vitt el oda, hogy mára több üzleti projektben is benne vagyok tulajdonostársként. Ezek közt van gyereknevelést támogató mobilappot fejlesztő cég, étrend-kiegészítőt gyártó vállalkozás, vannak turisztikai projektjeink és benne vagyok még csendestársként abban a marketing ügynökségben is, ahonnan a G4B elindult. Mindemellett idén januárban sikeres záróvizsgát tettem a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen és hivatalosan is világűrpolitikai tanácsadó lettem. Ezzel lehetőséget nyitva arra magamnak, hogy megfelelő rálátással léphessek be ebbe az iparágba, ha úgy hozza az élet.

De a legfontosabbnak azt a kezdeményezésem látom, amiben az önismereti kérdéseket feszegetve segítek cégvezetőknek megtalálni a saját útjukat. Ennek keretében blogolok, a cikkeimből lett egy “ofline blog”, egy könyv is, “Párpercesek” címmel, és a kezdeményezésem szellemében két éve már, hogy vállalkozókat mentorálok, részben pro bono. Elindítottam az erdei sétákat, minden szerdán jön hozzám valaki, hogy egy 2-3 órás kutyasétáltatás során beszélgessünk a céges kérdéseiről. Három hónapra előre vannak tele a szerdáim, a vezetők bő fele Budapest környékéről utazik le a mecseki sétára. Most decemberben pedig elstartoltak a kávéházi beszélgetéseink, ahol egy-egy kávé mellett mesélünk egymásnak arról, hogyan éljük meg a vállalkozói életünk. Ezt a projektemet szeretném Budapestre is kiterjeszteni, minden hónapban egyszer a fővárosban kávézgatnék.

Szeretem ezeket az alkalmakat. Azt érzem, dolgom van ezzel. Azt érzem, hogy itt fogom megtalálni azt, ami az elkövetkezendő években meghatározza az új vállalkozásom. Hogy a megoldás bár bennem van, de a többiekkel való kapcsolódásom fogja előhívni belőlem. Bármi is legyen az. Még nem látom tisztán, de remélhetőleg hamarosan meglesz és akkor elindulhat az új cég fejlesztése.

Ha újraépítenél egy startupot, mit csinálnál másképp, és mit tartanál meg az eredeti módszereid közül?

Ezen én is nagyon sokat gondolkodom. Tavaly szeptemberben elhatároztam, hogy megalapítom az új cégem. Voltak már megkereséseim mentorálásra, tanácsadásra. De 2023-ban még szinte mindent pro bono vállaltam. Tudatosan. Egyszerűen meg szerettem volna érteni, mi is az az érték, amit adok. Ha már tudom, majd beárazom és akkor már lehet modellt is fejleszteni rá. De nőtt és nőtt bennem a vágy, hogy bele kell vágni a cégbe. Tudtam, hogy nyomást kell magamra tenni. Szerettem a nyomást, mindig elképesztően jól teljesítettem ilyenkor. Minél kockázatosabb volt régen a helyzet, annál jobban teljesítettem. Szóltam hát a jogász barátomnak, össze is rakta a papírokat, minden előkészítve. Elkezdtem a kiadásokat összeszedni, a bevételeket tervezni, elkezdtem telefonálgatni, felmelegíteni a kapcsolatokat, hogy ha megnyomom a zöld gombot, egyből pörögjön az üzlet. Alig pár hét kellett az egészhez és már éreztem, teljes fegyverzetben állok, jöhet a bevetés. 

Aztán egy ebédnél Kata, a feleségem finoman megkérdezte: azt látod, hogy tiszta feszült vagy azóta, hogy céget akarsz indítani? Uhh, tényleg. De ezt akartam, nem? Nyomást tenni magamra és újra teljesíteni. Ezt akartam? Ezt akarom? 

Szeretem az életünket, a nyugalmat, a harmóniát, ami körülöttünk van. Megtaláltam a hasznosságom, mára már 100 fölötti cégvezetőnek segítettem, sok visszajelzést kapok, érzem, hogy van valami értelme annak, amit csinálok. A cégek, amikben benne vagyok, haladnak. A feleségemmel közös cégünk, a Lost Garden Kft. számos nemzetközi díjat nyert. Ezzel még egy nagy álmom teljesült: férjként ott tudtam lenni a számomra legfontosabb nő mellett olyan társként, aki mellett a nő, Kata bele mert vágni a saját álmainak a megvalósításába. Nem is akárhogy!

Semmi okom a rohanásra. És talán ez az, ami a legfontosabb változás. Nem akarom magam nyomás alá tenni azért, hogy gyorsabban haladjak. Nem akarom leigázni az életem és olyanná tenni, amilyennek akarom. Sokkal inkább arra vágyom, hogy felfedezhessem, milyen lehetne az életem, hogy aztán a megtalált lehetőségekből, ha módom van rá, elindulhassak azon az úton, ami a leginkább hív. Sokszor nehéz így kezelni a napjaim. Nehéz, ha nem látom az utakat, ha azt érzem, túl régóta vagyok egy helyben. Ilyenkor bekapcsolnak a régi reflexek, ilyenkor elővenném a hódító, az alfa oldalam és beindítanám a régen jól bevált gépezetet. 

Mert az a gépezet működik, ma is. Hisz tudok tervezni, célokat kijelölni, lényegi kpi-okat meghatározni, erőforrásokat tervezni, stratégiát építeni és utána végrehajtani, kiszámlázni minden egyes tételt. És erre is szükség van. Csak még nem most. 

Előbb szeretném megérteni, hova is visz az utam, szeretném tesztelni, megismerni és bízni, hinni benne. Ehhez idő kell. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy van erre időm. Szeretnék jól élni vele.

Milyen tanácsot adnál azoknak, akik most készülnek hasonló útra?

Pár hete elhívtak a pécsi közgázra egy beszélgetésre, hogy meséljek arról, honnan hova jutottam, mi vitt előre, mi volt a céges innovációnk motorja. A beszélgetés végén megkérdezte az egyik diák, hogy mit tudnék javasolni nekik, fiataloknak. Azt hiszem, mindegy mit mondok :) nekem is olyan sok dolgot mondtak, de én csak a saját fejem után voltam hajlandó menni. Szerettem megtapasztalni saját magam az életet, sosem hallgattam senkire. Csak ritkán. Sajnos.

Persze akkor is válaszoltam a kérdésre, most is fogok. Három dologra figyelnék, szerintem ezek a lényeges pontok, ha saját céget szeretnél indítani. Az első, hogy legyél tisztában önmagaddal. Értsd meg, mire is vágysz, mi a fontos a számodra. Szerintem mindenkinek van egy piros gombja, egy belső sérülés, egy hiátus, vagy egy nagy vágy, ami felé törekszünk, aminek az irányába mutat minden döntésünk. Jó ezzel tisztában lenni. A vágyad az, ami húz előre az életben. Érdemes megismerni a félelmeinket is, hisz ezek azok a dolgok, amik visszatartanak minket, amiktől menekülnénk. Nem jó, ha a félelmed és a vágyad összekapcsolódik, mert akkor egy örökös totyogás lesz az utad. És persze ismerjük meg az erőforrásainkat, a képességeinket. Mindebből már tudhatjuk, hova akarunk eljutni, kitalálhatjuk, ehhez mit adhat egy vállalkozás, mink van meg hozzá és mi az, amit máshonnan kell beszereznünk. Erre már lehet stratégiát építeni.

Ehhez kapcsolódik a második dolog, a kapcsolataink. A legritkább esetben lehet egy életet egyedül leélni úgy, hogy abban jól érzed magad. Egyedül lenni, nem kapcsolódni máshoz ebben a végtelen univerzumban, rendkívül magányos és elveszett érzés lehet. Hát figyelj a kapcsolódásokra, hogy kikkel, hogyan tudsz jól és kikkel, hogyan nem tudsz jól együtt lenni. Figyelj azokra az emberekre, akik mellett feltöltődsz és próbáld meg elkerülni azokat, akik leszívják az életet belőled. Bárhogy is van, ha céget akarsz sikerre vinni, az mindig emberi kapcsolódásokon keresztül fog menni. Egy jó ideig még biztosan.

És ott van még egy dolog, ha céget szeretnél építeni. Értsd meg, milyen a viszonyod a pénzhez. Ez az az energia, vagy erőforrás, aminek a termelésére született meg a vállalkozás, mint jogi entitás. Nekem hosszú éveken keresztül volt olyan igazán “se veled, se nélküled” kapcsolatom a pénzzel. És ez nem egy jó szitu, ha én felelek a bevételekért. Nézz erre rá, ha céget szeretnél építeni. A pénz fontos. Lehetsz bármennyire spirituális és tiszta lélek, ha céget építesz, a pénzzel tudnod kell bánni. Hát figyelj rá!

Mit gondolsz, az exit utáni időszakot mennyire nehéz jól menedzselni? Volt valami, ami különösen váratlanul ért?

Az egész váratlanul ért. Két fiam van, hamarosan 23 és 20 évesek. Ott voltam mindkét srác születésénél, végig ott álltam az anyukájuk mellett. Rengeteg dolgot láttam, hallottam, éreztem belőle, részese voltam a történéseknek, de… de nem tudom milyen szülni. Pont így voltam az exittel. Azt hittem, felkészültem. Tudatosan haladtam abba az irányba, hogy eladható legyen a cég. Mindenünk digitalizálva volt, minden anyagunk, számlánk, szerződésünk, dokumentációnk elő volt készítve a cég indulásától arra, hogy auditáljanak minket. Minden befektetői megkeresést elfogadtam, örömmel tárgyaltam, mert minden beszélgetés picit közelebb vitt ahhoz, hogy megértsem, hogyan gondolkodik, működik a tőke. Beszélgettem sikeres cégvezetőkkel, mi több, mentorom is volt. A cégeladás meg is történt, majdnem pont úgy, ahogy azt évekkel korábban elképzeltem. 

De az űr, ami utána jött, arra nem voltam felkészülve. Az átminősülésemre. Erről senki sem beszélt, de ha beszélt is volna, se biztos, hogy segített volna. Majd az igazán durva rész akkor jött, amikor végleg kiléptem a cégből. Megszűnt a fontosságom. Nem jöttek e-mailek, nem kaptam telefonhívásokat, nem volt mit csinálnom. Hajnalban keltem, kávéztam, kitakarítottam a házat, elmentem edzeni, majd ahogy hazaértem az edzésből még csak reggel 9 volt. És már mindent megcsináltam, amit aznapra terveztem. Néztem, ahogy nőtt a fű. És januárban nagyon lassan nőtt. 

Nem volt produktumom. Ki vagyok én, ha nem teljesítek? Egyáltalán, mi értelme van annak, hogy vagyok, ha nem csinálok semmit? Olyan szinten üresedett ki az életem, olyan szinten porladt szét mindaz, ahogy addig éltem, hogy… hogy igazából nem is tudom jól leírni ezt. Értelmetlennek és üresnek láttam mindent. Három hónapig. Persze, az én történetem happy endes, azaz ez nem a legjobb kifejezés, mert még nincs vége. A terveim szerint majd csak 2067-72 környékén fogok elköszönni végleg. 

Hogyan lehet felkészülni erre a változásra? Kellenek ezek a történetek. Kellenek azok az őszinte beszámolók, azok az őszinte sztorik, amikből megismerhetjük, ki hogyan élte meg a cégeladását. Kinek, hogyan változott meg az élete, ha megváltozott. És mit tett azért, ha nem. Jó ezekről beszélgetni. 

Hogyan látod a magyar startup ökoszisztémát, és milyen üzenetet küldenél azoknak, akik most vágnak bele?

Jajj, én nem igazán követem a startup ökoszisztémát. Még a Games for Businesst sem soroltam be soha a startup kategóriába. Így nem is nagyon vállalkoznék arra, hogy kielemezzem. Főleg azért, mert erőteljesen befektetés szkeptikus vagyok és ahogy látom, a befektetői folyamat jelentős szerepet tölt be ebben az ökoszisztémában. 

Ha vállalkozás indításáról beszélünk, akkor azt mondanám, hogy mielőtt belevágsz egy cég indításába, értsd meg, ki is leszel te benne, mi is a te értéked. Értsd meg, hogyan viszonyulsz a saját értékedhez. Ne feledd, a te felelősséged, a te feladatod megmutatni az értéked a piacodnak, neked kell rájönni, mit is képvisel az értéked. Ha ez megvan, értsd meg, mire is akarod konvertálni ezt az értéket: elismerésre, kapcsolatokra, figyelemre, szeretetre, pénzre? Mi adja meg neked az örömet? Mert a vállalkozás akkor lesz egy örömteli része az életednek, ha értékesnek érzed magad benne és megkapod tőle azt, amire vágysz. És ez nem jelenti azt, hogy ha mindezzel tisztában vagy, akkor könnyű lesz és azt sem, hogy sikerül, de azt igen, hogy tudod, érdemes lesz érte dolgozni.

Egy excel cella lettem az exit után

Szeretem a reggeleket, a csendet, az egyedüllétet. Mintha az egész világ aludna, csak én lennék ébren. Hajnali négy körül valahogy mások a rezgések, az érzések. Nem zavar semmi. Valahogy szabadabban áramlanak a gondolatok, valahogy frissebben, élénkebben jönnek-mennek a képek a fejemben. Talán azért, mert olyan közel vagyok még az almáimhoz ilyenkor. Talán ezért olyan filmszerű, plasztikus minden, amit ilyenkor látok. És mostanában egyre hosszabb, élénkebb a film, ami bennem pörög. 

Látok valamit. S ahogy nézem a mozimat, felmerült bennem a kérdés, tudok-e olyan dologról gondolkodni, ami nincs, ami nem létezik? De talán ennél is sokkal jobban érdekel a másik oldala a kérdésnek: ha meg tudok magamban valamit fogalmazni, ha valamiről képes vagyok gondolkodni, akkor az már van, az már létezik?  

Már jó ideje. Keresem, hogy merre tovább. Ebben a nagy keresésben talán az egyik legjobb dolog, hogy rengeteget gondolkodom, filózgatok, el-elképzelek dolgokat magamnak, magamról. Egyre inkább formálódik egy érzés, egy kép bennem. Látok magam előtt egy jövőt és felmerült bennem a kérdés, hogy hogyan is állok ehhez a jövőképhez.

Hát elkezdtem feszegetni ezeket a kérdéseket, mert azt hiszem, az életem fontos döntési helyzetek előtt áll és a hozzáállásomat alapvetően az fogja alakítani, milyen válaszaim lesznek. Céget szeretnék indítani, új vállalkozást építeni, valami olyanba vágni, ami még nincs. 

Ha azt gondolom, hogy ez a valami még nincs, nem létezik, akkor azon kell gondolkodnom, hogyan hozhatok létre valamit, ami még nincs. De vajon képes vagyok létrehozni valamit a semmiből? Testbe, formába önteni egy nem létező dolgot? 

Ha azt gondolom, hogy ez már van, hisz, kitaláltam, hisz minden nap gondolkodom róla, elképzelem a részleteit, talán még nevet is adok neki, s akkor így már "valamiről" tudok beszélni és a valami az már van. És ha ennek a valaminek még neve is van, akkor már hivatkozni is tudok rá. 

Ha elmondom a többieknek, mesélek róla, nevén nevezem, akkor ezután a többiek is egyszerűen tudni fogják, hogy ez mi, nem kell hosszan magyaráznom. Így erősödik meg bennem ez a kép, így lesz az, hogy majd érdeklődnek a többiek, hogy mizu ezzel a dologgal, és persze anyám is meg tudja majd kérdezni, hogy “na, fiam, hogy halad ez a dolog”? Így bővül majd ez a kép, így csatlakoznak rá egyszerűbben mások, így tudok majd írni róla, lesznek gondolatok, cikkek, kapcsolódó érzések és érdeklődő emberek körülötte. Körülöttem.

Ezek a tapasztalások építik bennem azt a tudatot, hogy ez már nemcsak hogy van, de 

És nem csak bennem, de a többiekben is. A kérdés hát nem az, hogy létrejött-e már - hisz beszélek róla, van, érdeklődnek -, hanem az, hogy hogyan fejlesztem, hogyan segítek neki, hogy a gondolati síkból átkerüljön az anyagi síkba, hogy megfogható legyen, hogy egyre többen ismerjék a nevét, tudjanak hozzá kapcsolódni.  

És ezeken a kapcsolódásokon keresztül kezd el növekedni, kezd el szép lassan egyre erősebb és élettelibb lenni. Nem kérdés, hogy létezik-e, hisz itt van, itt van bennem, majd benned. A kérdés csak az, hogy milyen. És ezt a milyent a cselekedeteim fogják formálni. A cselekedeteimet pedig meghatározzák a gondolataim. Így nem mindegy, hogy mit gondolok erről: 

A nincs nem tud kapcsolódni, a van, a valami igen. És ha a valaminek már neve is van, akkor már asszociálunk is dolgokra, így elkezdjük a gondolatainkkal felruházni, kiszínezni és ettől még több kapcsolódási pontot hozhatunk létre, ami ezek után felgyorsíthatja az egész folyamatot.

Ahogy közeledik a reggel 7 és világosodik odakinn, úgy kezd ez a film elhalványulni, jönnek a zajok, indulnak a szomszédok a munkába, Ottó is az ajtóban áll már, menne sétálni. Indul az élet és én mindeközben a kanapén ülve egyszerűen tudom:

A film, amit látok, nem egy kitaláció, inkább egy dokumentumfilm. Egy történet, ami már van, ami már megtörtént, csak még nem értem oda az életemben.

Szeretem a reggeleket, a csendet, az egyedüllétet. Mintha az egész világ aludna, csak én lennék ébren. Hajnali négy körül valahogy mások a rezgések, az érzések. Nem zavar semmi. Valahogy szabadabban áramlanak a gondolatok, valahogy frissebben, élénkebben jönnek-mennek a képek a fejemben. Talán azért, mert olyan közel vagyok még az almáimhoz ilyenkor. Talán ezért olyan filmszerű, plasztikus minden, amit ilyenkor látok. És mostanában egyre hosszabb, élénkebb a film, ami bennem pörög. A film a jövőmről.

A létezés határa

"Fizess annyit, amennyit ért" üzleti modell és a hullámok, amiket generál...

Lassan egy éve, hogy elkezdtem különböző alternatív üzleti modellekkel kísérletezni. Ebben vannak jól működő kezdeményezések és vannak olyanok, amikről még nem tudom eldönteni, hogy mi lesz a sorsa...

Írtam az egyikről tegnap egy cikket, Reciprocitás címmel. Olvasom az üzeneteket, a kommenteket a Linkedinen és a Facebook posztom alatt is és felmerült bennem, hogy összefoglalom, hogyan is megy ez a "fizess-amennyit-ért" modell. Mert ez egy nagyon egyszerű dolog, nem hálapénz, nem ajándék, teljesen transzparens, több ponton is van egyeztetés.

És ami az egész folyamat megítélése szempontjából fontos, én sosem ajánlom magam senkinek, minden tárgyalás úgy kezdődik, hogy a vevő keres meg engem, ő szeretne valamit.

Első körben átgondolod, mi a problémád és hogy szerinted tudnék-e segíteni.

Ha nincs problémád, vagy nem hiszed, hogy tudnék segíteni, meg sem keresel.

Ha igen-igen a válasz, akkor gondold át, mekkora a probléma és mit nyernél azzal, ha megoldódna. Ezt egyébként is érdemes megtenned, hiszen ez az alapja annak, hogy tudatosan dolgozz a problémád megoldásán. Van, hogy az derül ki, nem is probléma igazából az üzlet szempontjából a dolog, csak valamilyen személyes beakadás.

Majd ez alapján gondold át, mekkora a valószínűsége-kockázata a tőlem kapható megoldásnak. Hiszel-e abban, hogy van kapcsolódó tudásom, tapasztalatom. Szerintem ez megint egy alapvetően fontos dolog, hisz így választunk más üzleti modellben dolgozó beszállítókat, szakembereket is.

Ezt árazod be. Te és nem én. Ez az egyetlen dolog, ami eddig más, mint a megszokott. Hidd el, nekem tényleg mindegy, hogy mennyit mondasz. Nem az összeg érdekel, hanem a magyarázatod. Volt, aki nem pénzt ajánlott, hanem egy számára nagyon fontos tárgyat. Azzal szerette volna viszonozni a segítségem. Elfogadtam.

Ha megvan az ajánlatod, megbeszéled velem. Lesz kérdésem, de csak azért, hogy a fentieket megértsem.

Ha az egyeztetés után mindketten benne vagyunk, leülünk a problémáról beszélni.

Majd a beszélgetés végén eldöntheted, kaptál-e segítséget és milyet. Ez alapján fizetsz annyit, amennyit gondolsz, akár semennyit.

A hagyományos üzleti modellben ezt megteheted? Ha a fodrászod nem jól találta el a hajszíned, ha a kaja nem volt most olyan jó, mint korábban, fizethetsz kevesebbet? Nem, csendben, vagy hangosan méltatlankodsz, hogy már ez sem a régi...

Én vállalom ezt a kockázatot és elfogadom, hogy nem kapok semmit. De csak akkor ülök le veled beszélgetni, ha bízom benned.

Te is ezt tedd. Vagy ne, ez már a te döntésed.

Ellenállás

A reciprocitás az egyik legelemibb, ha nem a legelemibb etikai norma, amely a kölcsönösségre alapozva az adni és kapni gyakorlatára értendő. - Heller Ágnes: Morálfilozófia

Hat hónapja vágtam bele abba az üzleti modellbe, hogy nem kérek pénzt az engem megkeresőktől, azt ajánlom, fizessenek annyit, amennyit ért nekik a beszélgetésünk. Csak magyarázzák el, miért annyit, amennyit. Még nem volt ügyfelem, még senki nem akart így üzletelni. Volt, aki azt mondta, ez így nem jó. Mondjam meg, mennyit kérek és majd eldönti, kell-e. Volt, aki azt mondta, nem tudja, mennyit szoktak ilyenkor adni, attól tart, túl keveset adna. Így inkább nem jön. De senki nem mondta meg, neki mennyit érne meg és senki nem kérdezte meg, nekem az megfelelne-e. Miért van az, hogy ha valamiért bármennyit fizethetnél, az nem a szabadság érzését hozza meg, hanem a bizonytalanságét, az ellenállásét?

Bárkit kérdeztem a témában, senki sem biztatott semmi jóval. Ez nem így működik, az emberek nem ilyenek, ez nem tud fenntartható modell lenni. Miért? Mi lehet a hátterében? Talán nem szoktunk hozzá, hogy mi magunk határozzuk meg egy szolgáltatás árát. Nem találkozunk ilyen helyzetekkel a “piacon”, nincs tapasztalatunk, nincs jó példa előttünk. Talán a szolgáltató oldali árazás egy társadalmi konvenció, amit megszegtem ebben a modellben, és ez zavart okozott, okoz.

Talán ez az egész szituáció egy döntési szorongást generál: az ár meghatározása felelősségérzetet szül, egy felesleges nyomást, amit igyekszünk elkerülni, mert nincs iránymutatás arra, hogyan is kellene ezt kezelni, ezért inkább elkerüljük.

Talán félünk attól, hogy túl keveset, vagy túl sokat fizetnénk: ha túl keveset adnánk, bűntudatunk lehetne. Ha túl sokat, akkor attól tartanánk, hogy „balfékek” vagyunk. Ez az egész egy belső konfliktust generál, ami inkább eltántorít, minthogy cselekvésre ösztönözne.

Ez az egész csak megnehezíti a helyzetet.

De könnyűvé kellene tennem? Ez dolgom volna? Szeretném valahogy jobban megérteni a vevői oldal érzelmi megélését. Szeretném megérteni, milyen helyzetben lehetnek azok, akik bár szeretnének velem dolgozni, nem teszik, mert nem okés nekik ez a modell.

Én élnék egy ilyen lehetőséggel? Mihalik Judit hívta fel a figyelmem egy érdekes kezdeményezésre a Facebookon. Van egy hölgy, aki társasjátékozásra invitál idegeneket az otthonába. Egy önismereti játékra, a Gráptóra. Időnként csak nőket, időnként csak férfiakat, s van amikor vegyes csapatokat.

Mindezt Pilisszentlászlón, egy csöppnyi kis faluban, Szentendrétől 15 percre az erdők ölelésében egy gyönyörű környezetben. Azonnal megfogott az ötlet, megnéztem a posztokat, a visszajelzéseket, rákerestem a google-ben, próbáltam minél több infót gyűjteni, hogy megértsem, ki is lehet ő, Bolváry Réka, a házigazda.

Viszonylag gyorsan találtam egy podcast beszélgetést, amiben Réka az életéről, egy magával ragadó szerelmi történetről mesélt, majd arról, hogyan kapcsolódott ez a regénybe illő történet később a már felnőtt gyermekeihez. Mindez egy 60-hoz közelítő nő visszaemlékezése volt, de a hangja sokkal inkább volt egy 20-30 évesé. Az a finom, lágy, kedves, szerelmes, hol szomorú, hol bolondos hang olyan mélyre ment, olyan közel került, hogy szerettem volna jobban megismerni a tulajdonosát.

Még akkor hajnalban írtam neki a Facebookon, majd hamarosan már telefonon beszélgettünk. Ugyanaz a fiatal, energikus, de lágy hang, már-már érzed, ahogy átöleli a lelked. Érzed, hogy otthon vagy benne, hogy biztonságban vagy, hogy ez a hang neked szól. A bő egy órás beszélgetésben kiderült, nagyon hasonló dolgok foglalkoztatnak minket, s bár egészen más a motivációnk, talán picit másfele is tartunk, de érezhetően egy az út, az az út, amit mostanában járunk.

Réka a maga kalandos és sokrétű életének tapasztalataival segíti az őt megkeresők életszemléletét formálni. Nézőpont váltó. Éééés...

Csak azt kéri, ha úgy érzed, hasznos volt a vele töltött idő, hagyj ott annyit egy kehelyben, amennyit szeretnél. Ezt ki akarom próbálni! De mennyit adjak neki? Végre abba a szituációba kerültem, amibe azok kerülnek, akik engem is megkeresnek. Végre átélhetem azt, amiben ők vannak.

Szóval leültem és átgondoltam hát, hogy mennyit adnék ezért a beszélgetésért akkor, ha nem lesz számomra hasznos és mennyit, ha igen… Szerdán felkeltem hát hajnali 4-kor és elutaztam reggel 8:30-ra Pilisszentlászlóra, Réka otthonához. Nem gondolkodtam azon előtte, hogy milyen lesz a hely, de talán pont ilyet képzeltem volna el. Illet Rékához, az ő szépségéhez, a természetességéhez.

Réka az az ember, aki mellett megpihenhetsz, aki mellett egy picit elengedheted azt, hogy elég jó vagy-e, hogy minek hol, hogyan kellene lennie, egyszerűen csak elég ott lenned, lenned.

Gyorsan elrepült az a 3 óra, s a beszélgetés mellett picit belekóstolhattam a társasjátékba is. Olyan sok dolgot érintettünk, olyan könnyű és szép volt az a délelőtt, igazi feltöltő élmény. A végén pedig odaléptem a kehelyhez, hogy adhassak én is valamit azért, amit kaptam.

A reciprocitás az egyik legelemibb, ha nem a legelemibb etikai norma, amely a kölcsönösségre alapozva az adni és kapni gyakorlatára értendő. Ha valaki segít nekünk, tudjuk, érezzük, hogy valahogy viszonoznunk kell. Hogy ez egy üzleti helyzetben nem működhet? Miért? Mert az érték és a pénz ma már nem jár kéz a kézben? Annyira féltenénk a pénzünket, hogy nem is figyelünk már az értékre, csak az árra?

Olyan világban élünk, amikor értéktelen dolgok birtoklásáért adunk ki vagyonokat, s mindeközben vakok leszünk arra, ami értékes számunkra? Talán piaccá tettük az egész életünk, az üzlet szabályai szerint élünk, s a probléma az, hogy ez a piac nem az erkölcsi reciprocitásra, hanem a monetáris tranzakciókra épül. Már a kapcsolatainkat is kamatoztatni akarjuk…

A pénz mennyiségi kérdés, az érték minőségi. 

Nehéz tud lenni ezek megfeleltetése, talán ezért várjuk el, hogy ezt a másik tegye meg, ne mi. Tegnap kipróbáltam hát, hogy milyen ezt megtenni. Igénybe venni egy olyan támogató szolgáltatást, ahol úgy adok pénzt, hogy nem kérték azt tőlem. Úgy kapok értéket, hogy lehet, hogy csak napokkal később értem meg, mit is kaptam.

Szerettem volna átélni, milyen ez, s eközben találtam valakit, aki valami hasonlót csinál, mint én, aki hasonlóan gondolkodik, hasonló az értékrendje. És ez jó.

Ha Pécs számodra messze van, ha gond eljönnöd ide egy sétára, de keresel valakit, aki tud hozzád kapcsolódni, jó szívvel ajánlom Rékát, akár a beszélgetést, akár a társasozást... és hidd el: 

Elég annyit adnod érte, amennyit kaptál belőle. De annyit igen.

Hat hónapja vágtam bele abba az üzleti modellbe, hogy nem kérek pénzt az engem megkeresőktől, azt ajánlom, fizessenek annyit, amennyit ért nekik. Csak magyarázzák el, miért annyit, amennyit. Még nem volt ügyfelem, még senki nem akart így üzletelni...

Reciprocitás

Decemberben valahogy sorra jönnek az olyan események, amik naponta meglepnek, elgondolkodtatnak és rádöbbentenek arra, hogyan hat a környezetemre az őszinteségem. Az, hogy ennyire transzparensen kiírom magamból az érzéseimet, azt, hogy miben vagyok.

Amikor belevágtam a blogolásba, sorra kaptam a környezetemből a kritikákat, az értetlenkedéseket, hogy mi ez a hülyeség, már megint feltűnési viszketegségem van, hogy nem tudok mit kezdeni magammal jódolgomban. A közeli és távoli barátokkal is egymást követték az időnként kicsit feszkós, felkérdezős párbeszédek, majd a tanácsok, hogy mit és hogyan kellene csinálnom. Vissza-visszahallottam egy-egy kritikát a hátam mögül. De valahogy úgy voltam vele, nekem erre szükségem van. Na nem a fikázásra, az írásra.

Majd eljött a nyár, és ez a csoda is csak 3 napig tartott. Valószínűleg volt, aki elkönyvelte, hogy aki hülye, az hülye, talán volt, aki megszokta, talán megszerette az írásaimat, voltak, akik értelmet találtak benne és egyre többen kerestek meg egy-egy üzenettel, visszajelzéssel.

Megkereséseket kaptam, konferencia meghívásokat, felkéréseket és jöttek a telefonhívások, beszélgetések, kávézások. Így keveredtem el a Growth Magazin irodájába is, ahol egy könnyed, jó hangulatú, párórás meetingen megismerkedhettem a tulajdonos házaspárral. Dumáltunk egyet, elköszöntünk… majd ebből a beszélgetésből kikerekedett egy interjú, ami a ma megjelent lapban már olvasható is.

Nem szokás az érzelmeinkről, a nehézségeinkről, a kudarcainkról, azok megéléséről írni, beszélni. Talán már a családokon belül sem. Olyan nehéz időnként csak elmondani valamit, olyan nehéz jótanácsok nélküli hallgatóságot találni. Pedig vágyunk rá. Mert talán a legszebb élet is tele van nehézségekkel, kudarcokkal, tragédiákkal. És ha nem velünk történnek ezek, megtörténhet a szeretteinkkel és az ő nehézségeik számunkra is nehézségek. Sőt, talán még nehezebbek, hisz sokszor nem tudjuk, mit is tehetnénk mi, hogy nekik jobb legyen.

Talán a tudat, hogy nem csak velünk történnek meg ezek a dolgok, talán az, hogy láthatjuk, hogy más emberek is küszködnek, hogy valahogy közösek a gondjaink, hogy valahogy osztozni tudunk ezekben a helyzetekben, könnyebbé, elviselhetőbbé teszik azokat az időszakokat, amikor nehéz. Talán az, amikor erről olvasunk, az olyan, mintha mi magunk mondanánk el valakinek, aki érti, tudja, mi van bennünk.

A Growth Magazinban őszintén beszélek ezekről a helyzetekről, a csalódásról, az elrontott dolgokról és arról, hogyan keresem ma a helyem.

Az, hogy kiírom magamból mindezt, olyan kapcsolatokat, lehetőségeket, élményeket adott már nekem ebben a szűk egy évben, amiért nagyon hálás lehetek az életnek és mindenkinek, aki valahogy kapcsolódott a történetemhez. Az is vagyok!

Köszönet - Growth Magazin 2024/Q4

Köszönet

“Hányan vannak, kiknek életében egy-egy elolvasott könyv új korszakot nyitott. Valahol a mi számunkra is megvan az a könyv, amely megmagyarázza a régi csodákat, és újakat mutat meg. Valahol ki van mondva az, amit ma még kimondhatatlannak vélünk. Azok a kérdések, amelyek bennünket gyötörnek, kínoznak, rendre fölmerültek minden bölcsben; egyetlenegy probléma sem maradt ki...” Henry David Thoreau: Walden // Fordította Szőllősy Klára

Emlékszem Feldmár András Őszinteség című könyvére. Nem tudom, miért vettem meg, nem igazán olvastam előtte Feldmártól, nem is hallgattam tőle akkor még semmit. Emlékszem, amikor elkezdtem olvasni a könyvet, pár oldal után letettem, hogy ez egy baromság. Majd pár hónappal később valami miatt újra elővettem, alig pár óra alatt kiolvastam. Arculcsapás volt az egész, de valamit megnyitott, valahogy önmagamra, az életemre, a bennem lévő kérdésekre döbbentett rá.

Miként vagyok jelen az életemben? Tudom-e, mit, miért csinálok? És valóban azt csinálom-e, amit csinálni szeretnék?

Miért olvasok? Nem tudom. Gyerekként, fiatalként a sci-fi irodalom, a fantázia világa, az elképzelt jövő, a végtelen világűr adta meg talán az érzést: hős lehetek én is, hős vagyok én is, egy felfedező, egy vakmerő utazó!

Később a szakmai könyvek segítettek okosabbnak tűnnöm, majd jobbnak lennem a szakmámban, új dolgokat ismertem meg. Elismertebb lettem. Talán itt is az a hős voltam a felnőtt önmagamnak, mint gyerekként a lézerkardos lovag. 

Ma gondolatokat keresek, megközelítéseket, újabb és újabb perspektívákat, hogy talán ezáltal végre valóban az a hős lehessek, akinek születtem, azok számára, akik azzá tesznek, tettek.

Idén azt a megtisztelő felkérést kaptam Pistyur Veronikától, a Bridge Budapest vezetőjétől, hogy csatlakozzak a Bridge Booklist kampányhoz. A kampány célja, hogy felhívjuk az üzleti szereplők figyelmét az olvasás jelentőségére és hasznára.

Már nyolcadik alkalommal jelenik meg a Bridge Booklist, amely szakmai és szépirodalmi műveken keresztül mutatja be az olvasás kézzelfogható értékét. Ezek a könyvek eszközök, amelyek segítenek jobban megérteni a vezetői lét komplexitását, legyen szó önreflexióról, stratégiai gondolkodásról vagy az emberi kapcsolatok finomhangolásáról.

Jó böngészést a listán és jó olvasást!

Fedezd fel, hogyan változtathatja meg egy könyv az életünket! Inspiráció Feldmár Andrástól a Bridge Booklist kampányig, amely az olvasás üzleti és személyes jelentőségét hangsúlyozza. Olvass, fejlődj, kapcsolódj!

Az olvasás ereje: Hogyan formálják életünket a könyvek?

Az írás megmarad

A szerendipitás egy fura szó, de elképesztően fontos a tartalma. A szerendipitás olyan helyzet, amelyben valami váratlan, de kedvező, pozitív eredmény születik, miközben az illető valami egészen mást keresett vagy egy másik cél érdekében tevékenykedett.

Ez olyan, mint miközben turistaként sétálsz, keresed a híres épületet, eltévedsz és besétálsz egy imádnivaló helyi kis piacra, ahol rátalálsz valami kis csodára. Véletlen? Ez nem a véletlenről szól, hanem arról a képességről, hogy valaki felismeri a váratlanul adódó lehetőségeket, és képes azokkal élni, hogy nyitott a változásra, arra, hogy nem úgy történnek a dolgok, ahogy eltervezte. Annál sokkal jobban.

Egy jó beszélgetésben sosem tudod, mi fog történni.

2022-ben szerettem volna egy új céget indítani. Tanácsadóként, mentorként, vagy valahogy… 2023-ban megvolt az első fizetős ügyfelem, hát bevételi mátrixot terveztem magamnak, kommunikációs stratégiát, üzleti modellt. És mi történt? Igazából az elmúlt két évem kapcsolódásokról, beszélgetésekről szólt. Cégvezetőkkel, vállalkozókkal beszélgettem hol az üzleti kihívásaikról, elakadásaikról, döntéseikről, hol a személyes kérdéseikről, azokról a dolgokról, amik meghatározzák az életük irányát és a hétköznapjaik megélését.

Majd egy beszélgetés alapján idén júliusban új ötlet született, elindultak az erdei sétáim. Az eddigi legjobb projektem. Mindenféle ember jött az ország különböző helyeiről. Érdekes emberek sokféle élethelyzettel, kérdésekkel. Ezek a beszélgetések sokszor egészen másfajta felismeréseket hoztak ezeknek az embereknek, mint amire számítottak. Majd ezek a felismerések új kérdéseket generáltak, a kérdésekből újabb kérdések majd válaszok, majd ezekből új meglátások születtek, melyek másfajta döntésekhez vezettek. A másfajta döntések pedig másfajta eseményeket, majd tapasztalásokat eredményeztek. Elindult valamilyen változás.

Talán mert nincsenek elvárások, nem kell megfelelned, nem kell okosakat mondanod. Elég, ha elmondod azt, ami benned van, ami foglalkoztat. Ettől már könnyebb egy picit. Érzed, nem vagy egyedül, van kivel megosztanod azt, ami benned van. Majd ettől picit nagyobb biztonságban is érzed magad. Ettől lejjebb engeded a falaidat, amitől többet látsz a világból, miközben picit közelebb kerülsz ahhoz, hogy te mit is akarsz valójában, majd mindez megnyitja azt a lehetőséget, hogy könnyebben ismerd fel azt, ami valóban fontos a számodra.

Lehet, hogy nem ezért jöttek, akik jöttek, nem ez volt a céljuk, nem ezt akarták. De vannak dolgok, amit nem kell és nem is lehet akarni. A szerelmet sem lehet akarni. Felismerni lehet, ha találkozol vele, majd hagyni megtörténni és élni vele. Amit érdemes akarni, amit érdemes tenni talán az az, hogy keressük azokat a lehetőségeket, ahol esélyünk van találkozni ezekkel.

Azt a tevékenységet, ami szenvedéllyel tölthet fel, ami célt adhat a napjaimnak. Az érzést keresem. Szeretem ezeket a beszélgetéseket. Azt érzem, dolgom van ezekkel a beszélgetésekkel. Nem tudom mi, de szeretnék közelebb jutni ahhoz, hogy felismerjem, hova vezetnek. Mi is az a dolog, ami ebben az életszakaszomban meghatározza majd a hétköznapjaim, formálja a céljaim, amiből majd valami számomra fontos dolgot, egy új vállalkozást építhetek. Keresem a lehetőségeket. A lehetőségeket a beszélgetésekre. Szerintem ezekben van az igazi érték. Az egymásra figyelésben, a kíváncsiságban, az őszinteségben.

Épp ezért szeretnék egy új platformot nyitni arra, hogy beszélgessünk. Beszélgessünk a céges dolgokról, arról, amiben vagyunk, ami fontos nekünk, amit szívesen megosztunk egymással. Esetleg úgy, hogy többen is vagyunk. Úgy is jó, ha csak ülnél és figyelnél, ha csak jelen lennél, csendben figyelve a többieket és majd szólsz, ha szeretnél, akkor és úgy, ahogy épp jön.

Legyenek ezek kávéházi beszélgetések!

Szóval üljünk össze egy csendes reggelen, csatlakozz hozzám egy kávéra, teára. Ha van miről dumálnunk, dumáljunk, ha ketten, ketten, ha többen, hát többen. Ahogy alakul. Beszéljünk a cégedről, a kétségeidről, a lehetőségekről. Vagy arról, ami jön. Majd alakul, mi jön.

Én ott leszek. Decembertől minden pénteken… Érdekel?

Fedezd fel a szerendipitás erejét! Inspiráló beszélgetések céges kihívásokról, személyes fejlődésről, és a váratlan lehetőségekről, amelyek új irányt adhatnak az életednek. Csatlakozz te is kávéházi találkozóimhoz!

Szerendipitás: Hogyan találjuk meg az értéket a váratlan lehetőségekben?

Szerendipitás

Ma reggel 3 óra alatt elindítottam egy angol nyelvű podcastot, ami 5 résszel elérhető már a YouTube-on. Mindezt ingyenesen is elérhető AI szoftverek segítségével.

Jelenleg 60+ percben 5 témát sikerült feldolgoznom. A lejátszási lista megtekintéséhez klikk ide.

Mivel a nyelvtudásom sajna nincs annyira jó, hogy belevágjak egy angol nyelvű podcastba, óriási segítség és lépés ez nekem. Összeszedtem a teljes folyamatot, hogyan készül 1-1 felvétel.

1) Cikk megírása: első lépésben elkészül a blog cikk magyarul. Ez talán a legidőigényesebb rész. Általában 2-4 óra összerakni valamit, időnként 30 perc. Attól függően, mennyire ránt be a téma. Itt semmi AI, az van, ami belőlem jön. Ha olyan a téma, akkor anyaggyűjtéshez használom a chatGPT-t.
2) Cikk elemzése: mindig kielemeztetem a megírt szöveget, hogy visszajelzést kapjak arra, hogyan mennek át az üzenetek. chatGPT-t használok, itt előfizetésem van. Kb. 10-15 perc mire különböző szempontok alapján átnézem az írást és szükség esetén módosítom.
3) Cikk fordítása: 1 perc a fordítás, hála a chatGPT képességeinek, majd kb. 15-20 perc, amíg átrágom magam a fordításon és ha kell, 1-2 helyen finomítom abban az esetben, ha valami nagyon elcsúszott.
4) Illusztráció készítése: a midjorney AI rendszerét használom képgenerálásra. Itt is van előfizetésem. Ez 5-15 perc alatt van meg, attól függően, mennyire tudok jó parancsot írni. A parancs megírásában a chatGPT segít.
5) Publikálás: a weboldalamra kitenni a magyar és az angol anyagot kb. 5-6 perc, majd megosztani a Facebookon, LinkedIn-en további 5-6 perc.
6) Podcast anyaga: a NotebookLM kb. 5 perc alatt elkészíti a hanganyagot. 
7) Átirat készítése: a TurboScribe ingyenes verzióját használom arra, hogy a podcast hanganyagából legyen egy szöveges átiratom. Napi 3 anyagot tudok készíteni, kb. 7-8 perc egy-egy videó feldolgozása.
8) Szöveg ellenőrzése: miután meghallgatom, a teljes szöveget lefordítom chatGPT-vel, biztos, ami biztos... Ez a teljes folyamat kb. 30 perc.
9) Videó vágása: az Apple iMovie szoftverével kb 5 perc a videó összeállítása és exportálása.
10) Publikálás a YouTube-on: minden szöveget elkészített a NotebookLM a podcast generálásakor. Kitenni a csatornára további 5 perc....

Összesen egy 15-20 perces hosszúságú angol podcast elkészítése a nulláról, ha még a téma sincs meg, 5-6 óra. De ebben benne van már egy magyar és egy angol cikk is illusztrációval, ami majd bekerül a könyvbe.

Azt mondod, hogy AI segítségével csak sablonos anyagokat lehet előállítani? Hogy a LinkedIn-en messziről látszik, mit írt egy AI? Akkor sem lesz egyedi egy AI podcast, ha a forrásanyagot egy ember írta? Erre vagyok kíváncsi én is.

Ha van kedved, hallgasd meg őket, vagy hallgass bele és írd meg, szerinted milyenek lettek.

Ma reggel 3 óra alatt elindítottam egy angol nyelvű podcastot, ami 5 résszel elérhető már a YouTube-on. Mindezt ingyenesen is elérhető AI szoftverek segítségével. Jelenleg 60+ percben 5 témát sikerült feldolgoznom. 
Mivel a nyelvtudásom sajna nincs annyira jó, hogy belevágjak egy angol nyelvű podcastba, óriási segítség és lépés ez nekem. Összeszedtem a teljes folyamatot, hogyan készül 1-1 felvétel.

Fedezd fel, hogyan lehet tudatosan felhasználni az AI erejét! Egy 15-20 perces önismeretről szóló angol podcast teljes folyamata magyar cikkírástól a YouTube publikálásig, emberi kreativitással és mesterséges intelligencia támogatásával.

Embertelen csapat: Hogyan készül egy angol podcast AI segítségével?

Embertelen csapat

Hosszú évek után, szeptember elején voltam újra előadó egy konferencián. Egész pontosan beszélgetőpartner. A kutyasétáltatós projektem felkeltette a szervezők érdeklődését, így kaptam meghívást a HR Fest Health eseményre. Élveztem, jó volt újra kicsit visszacsöppeni a forgatagba. Pár nappal ezelőtt érkezett a Linkedin értesítés, valaki megemlített egy posztban. Barkóczy Barbara írt egy beszámolót az eseményről, kifejezetten a Pagonyi Adrival folytatott beszélgetésemről. Barbara hozzájárulásával ezt osztom meg változatlan formában. Köszönöm! 

Az eredeti írás ide kattintva érhető el.

Szeretném megosztani veletek pár bejegyzésben, hogyan is éreztem magam egy online eseményen, ahol a fő téma az egészség és a vállalati jóllét volt.

Be kell valljam, hogy kizökkentem már az online eseményekből, de ez az esemény egy remek szervezés volt, és külön köszönet a szervezőknek, hogy ingyenessé tették.🙏

Pagonyi Adrienn, az esemény háziasszonya végig nagy figyelemmel és felkészüléssel vezette az eseményt. Éreztem rajta, hogy otthon van a témában. (Az esemény után néztem csak meg a LinkedIn profilját és képbe is kerültem miért 😊.)

Első vendége Vendler Balázs volt. Nagyon erős kezdés, és annyira betalált a téma, a szókimondás, az őszinteség, hogy mindenkinek ajánlok egy közös sétát Balázzsal.

Pár kérdést fel is írtam magamnak, mert ezeken érdemes időről időre elgondolkoznom:

Észreveszi a vezető, vagy a HR kolléga, ha egy munkatárs besokkal?

Megéri-e a cégnek arra pénzt áldozni, hogy fejlessze a munkavállalója kockázatvállalói skilljét?

Nekem milyen kockázatvállalói skillem van?

Work, Life balance azt nem rövid, hanem hosszabb távon értelmezzük, mert úgy lesz értelme.

Mi a szerepe a munkáltatónak a munkavállaló életében? ☝️ Olalala… egy remek kérdés, ami engem is elgondolkodtatott.

Munkáltatói szerep a munkavállaló életében lehet, hogy az életéhez szükséges pénz megteremtésének segítője. Ezzel a munkavállaló tudatában van, érti, és erre a polcra helyezi a munkáltatót.

A gondolatmenetben, ez miért is van rendben? Azért, mert ez a munkavállaló lehet a magánéletében éli ki a kreativitását, szenvedélyét, és neki így van meg az egyensúly. Érdekes gondolat nem?

Sokan mondják, hogy olyan munkakörben dolgozz, amit szenvedélyesen szeretsz. Ez így elég fekete és fehér.

Ne érezd magad azért rosszul, mert elvégzed a napi 8 óra munkádat és utána másban éled ki a szenvedélyedet. Az a szenvedély lehet a gyerek Halloweeni partijának a megszervezése, vagy rájössz, hogy ejtő ernyőzni szeretnél megtanulni, vagy önkéntes munkát vállalsz az állatkertben.

Ez így is rendjén van, hiszen, ha van egy hobbi, amit szenvedéllyel szeretünk, de ha abból mondjuk főállás lenne, más fajta szenvedély lenne úrrá az emberek többségén. Mindenki más és tényleg el kell tudnunk fogadni azt, amink van a jelen helyzetben és abból főzni.

Sok esetben nem abba fáradunk el, hogy 8-10 órát dolgozunk, hanem nem találjuk meg azt, hogy mi az értelme a munkánknak. 📢

… és itt még nem volt vége a 20 perces gondolatébresztő beszélgetésnek.

Wellbeing programokkal vajon mi a célja a munkáltatóknak? Cél-e az, hogy a munkatárs jól legyen vagy jól végezze inkább a munkáját…

Egy befásult munkatársat hogyan lehetne abban segíteni, hogy akkor nyugodt szívvel menjen el a cégtől, de inkább menjen, mint maradjon.

Sok stratégia létezik, de nagyban a munkavállalót is függ, hiszen ő úgy él, ahogy ő akar. Nem erőltethetünk rá programokat, képzéseket, hiszen neki még nincs meg a saját miértje, hogy ő miért tenné azt meg magáért?

Rugalmasnak kell lennünk a mai világban, és önismeret kulcsfontosságú, hogy fejlesszük magunkat. Így szerencsésnek érzem magam, hogy a cég, ahol dolgozom van lehetőségünk olyan tréningeken részt venni, ami különböző kompetenciákat fejleszt. Viszont érdeke ez minden vállalatnak, hogy a munkavállalójának erős önismerete legyen?

Számomra ez a beszélgetés meglepően jó volt és sokat adott, mert olyan dolgokat, gondolatokat mondtak ki, amik elfogadására és kimondására nem minden munkahelyen van lehetőség. Egész nap tudtam volna csak őket hallgatni.

Elkezdtem
2025.01.26.

2025. VENDLER BALÁZS

Minden jog fenntartva.

Elkezdtem2025.01.26.

2025. VENDLER BALÁZS

Minden jog fenntartva.

Elkezdtem
2025.01.26.