
Reciprocitás
2025.02.13.
A reciprocitás az egyik legelemibb, ha nem a legelemibb etikai norma, amely a kölcsönösségre alapozva az adni és kapni gyakorlatára értendő. - Heller Ágnes: Morálfilozófia
Hat hónapja vágtam bele abba az üzleti modellbe, hogy nem kérek pénzt az engem megkeresőktől, azt ajánlom, fizessenek annyit, amennyit ért nekik a beszélgetésünk. Csak magyarázzák el, miért annyit, amennyit. Még nem volt ügyfelem, még senki nem akart így üzletelni. Volt, aki azt mondta, ez így nem jó. Mondjam meg, mennyit kérek és majd eldönti, kell-e. Volt, aki azt mondta, nem tudja, mennyit szoktak ilyenkor adni, attól tart, túl keveset adna. Így inkább nem jön. De senki nem mondta meg, neki mennyit érne meg és senki nem kérdezte meg, nekem az megfelelne-e. Miért van az, hogy ha valamiért bármennyit fizethetnél, az nem a szabadság érzését hozza meg, hanem a bizonytalanságét, az ellenállásét?
Rossz lenne a modell?
Bárkit kérdeztem a témában, senki sem biztatott semmi jóval. Ez nem így működik, az emberek nem ilyenek, ez nem tud fenntartható modell lenni. Miért? Mi lehet a hátterében? Talán nem szoktunk hozzá, hogy mi magunk határozzuk meg egy szolgáltatás árát. Nem találkozunk ilyen helyzetekkel a “piacon”, nincs tapasztalatunk, nincs jó példa előttünk. Talán a szolgáltató oldali árazás egy társadalmi konvenció, amit megszegtem ebben a modellben, és ez zavart okozott, okoz.
Talán ez az egész szituáció egy döntési szorongást generál: az ár meghatározása felelősségérzetet szül, egy felesleges nyomást, amit igyekszünk elkerülni, mert nincs iránymutatás arra, hogyan is kellene ezt kezelni, ezért inkább elkerüljük.
Talán félünk attól, hogy túl keveset, vagy túl sokat fizetnénk: ha túl keveset adnánk, bűntudatunk lehetne. Ha túl sokat, akkor attól tartanánk, hogy „balfékek” vagyunk. Ez az egész egy belső konfliktust generál, ami inkább eltántorít, minthogy cselekvésre ösztönözne.
Ez az egész csak megnehezíti a helyzetet.
De könnyűvé kellene tennem? Ez dolgom volna? Szeretném valahogy jobban megérteni a vevői oldal érzelmi megélését. Szeretném megérteni, milyen helyzetben lehetnek azok, akik bár szeretnének velem dolgozni, nem teszik, mert nem okés nekik ez a modell.
Én bevállalnám?
Én élnék egy ilyen lehetőséggel? Mihalik Judit hívta fel a figyelmem egy érdekes kezdeményezésre a Facebookon. Van egy hölgy, aki társasjátékozásra invitál idegeneket az otthonába. Egy önismereti játékra, a Gráptóra. Időnként csak nőket, időnként csak férfiakat, s van amikor vegyes csapatokat.
Mindezt Pilisszentlászlón, egy csöppnyi kis faluban, Szentendrétől 15 percre az erdők ölelésében egy gyönyörű környezetben. Azonnal megfogott az ötlet, megnéztem a posztokat, a visszajelzéseket, rákerestem a google-ben, próbáltam minél több infót gyűjteni, hogy megértsem, ki is lehet ő, Bolváry Réka, a házigazda.
Viszonylag gyorsan találtam egy podcast beszélgetést, amiben Réka az életéről, egy magával ragadó szerelmi történetről mesélt, majd arról, hogyan kapcsolódott ez a regénybe illő történet később a már felnőtt gyermekeihez. Mindez egy 60-hoz közelítő nő visszaemlékezése volt, de a hangja sokkal inkább volt egy 20-30 évesé. Az a finom, lágy, kedves, szerelmes, hol szomorú, hol bolondos hang olyan mélyre ment, olyan közel került, hogy szerettem volna jobban megismerni a tulajdonosát.
Még akkor hajnalban írtam neki a Facebookon, majd hamarosan már telefonon beszélgettünk. Ugyanaz a fiatal, energikus, de lágy hang, már-már érzed, ahogy átöleli a lelked. Érzed, hogy otthon vagy benne, hogy biztonságban vagy, hogy ez a hang neked szól. A bő egy órás beszélgetésben kiderült, nagyon hasonló dolgok foglalkoztatnak minket, s bár egészen más a motivációnk, talán picit másfele is tartunk, de érezhetően egy az út, az az út, amit mostanában járunk.
Réka a maga kalandos és sokrétű életének tapasztalataival segíti az őt megkeresők életszemléletét formálni. Nézőpont váltó. Éééés...
Nem kér pénzt.
Csak azt kéri, ha úgy érzed, hasznos volt a vele töltött idő, hagyj ott annyit egy kehelyben, amennyit szeretnél. Ezt ki akarom próbálni! De mennyit adjak neki? Végre abba a szituációba kerültem, amibe azok kerülnek, akik engem is megkeresnek. Végre átélhetem azt, amiben ők vannak.
Szóval leültem és átgondoltam hát, hogy mennyit adnék ezért a beszélgetésért akkor, ha nem lesz számomra hasznos és mennyit, ha igen… Szerdán felkeltem hát hajnali 4-kor és elutaztam reggel 8:30-ra Pilisszentlászlóra, Réka otthonához. Nem gondolkodtam azon előtte, hogy milyen lesz a hely, de talán pont ilyet képzeltem volna el. Illet Rékához, az ő szépségéhez, a természetességéhez.
Réka az az ember, aki mellett megpihenhetsz, aki mellett egy picit elengedheted azt, hogy elég jó vagy-e, hogy minek hol, hogyan kellene lennie, egyszerűen csak elég ott lenned, lenned.
Gyorsan elrepült az a 3 óra, s a beszélgetés mellett picit belekóstolhattam a társasjátékba is. Olyan sok dolgot érintettünk, olyan könnyű és szép volt az a délelőtt, igazi feltöltő élmény. A végén pedig odaléptem a kehelyhez, hogy adhassak én is valamit azért, amit kaptam.
A reciprocitás az egyik legelemibb, ha nem a legelemibb etikai norma, amely a kölcsönösségre alapozva az adni és kapni gyakorlatára értendő. Ha valaki segít nekünk, tudjuk, érezzük, hogy valahogy viszonoznunk kell. Hogy ez egy üzleti helyzetben nem működhet? Miért? Mert az érték és a pénz ma már nem jár kéz a kézben? Annyira féltenénk a pénzünket, hogy nem is figyelünk már az értékre, csak az árra?
Olyan világban élünk, amikor értéktelen dolgok birtoklásáért adunk ki vagyonokat, s mindeközben vakok leszünk arra, ami értékes számunkra? Talán piaccá tettük az egész életünk, az üzlet szabályai szerint élünk, s a probléma az, hogy ez a piac nem az erkölcsi reciprocitásra, hanem a monetáris tranzakciókra épül. Már a kapcsolatainkat is kamatoztatni akarjuk…
A pénz mennyiségi kérdés, az érték minőségi.
Nehéz tud lenni ezek megfeleltetése, talán ezért várjuk el, hogy ezt a másik tegye meg, ne mi. Tegnap kipróbáltam hát, hogy milyen ezt megtenni. Igénybe venni egy olyan támogató szolgáltatást, ahol úgy adok pénzt, hogy nem kérték azt tőlem. Úgy kapok értéket, hogy lehet, hogy csak napokkal később értem meg, mit is kaptam.
Szerettem volna átélni, milyen ez, s eközben találtam valakit, aki valami hasonlót csinál, mint én, aki hasonlóan gondolkodik, hasonló az értékrendje. És ez jó.
Nem vagyunk egyedül.
Ha Pécs számodra messze van, ha gond eljönnöd ide egy sétára, de keresel valakit, aki tud hozzád kapcsolódni, jó szívvel ajánlom Rékát, akár a beszélgetést, akár a társasozást... és hidd el:
Elég annyit adnod érte, amennyit kaptál belőle. De annyit igen.
Kölcsönösen.